Petőfi Sándor feljegyzése

Pest, márczius 24. 1848.

Az úrbért eltörölte az ország­gyűlés. Nagyon szép tőle, de még szebb lett volna, ha ezt előbb teszi. Akkor viselhette volna a nemesség a nagylelkű nevet, de most, midőn ezt a végső szükségből tette és ijedségből, nem tarthat rá számot. A tekintetes karok és rendek s a méltóságom és nem t’om miféle főrendek azt a hírt kapták, hogy Petőfi Sándor a Rákoson tanyáz, de nem egyedül, hanem 40 000 paraszttal egyetemben, s ezen kellemetes meglepetés indította őket azon nagylelkűségre, hogy az úrbért azonnal eltörölték. Ami a hírt illeti, ez alaptalan hír volt, de ha nem tették volna a t. cz. urak azt, amit tettek, biztosíthatom őket Petőfi Sándor nevében, hogy ezen alaptalan hírnek nem sokára alapja és kalapja lett volna, azaz, igaz lett volna tetőtül talpig, csak azzal a kis különbséggel talán, hogy nem 40, hanem 80, vagy még több ezer ember jelent volna meg a Rákoson. Egyébiránt jobb, hogy így történt, véghetetlenül jobb, hálát adóik istennek, hogy ama borzasztó dicsőségtől megmentett, nem is szemrehányásképen mondtam ezt el a nemességnek, melyhez magam is tartoztam, csak bátor vagyok tudtára adni a nemes uraknak, hogy nevetség tőlök nagylelkűséggel dicsekedni. Tisztelet, becsület, de igazság is!

Petőfi

Petőfi nyilatkozata

Pest, május 27. 1848.

Bocsásson meg a haza, hogy most, midőn minden pillanata olly drága, olly fontos, magamra vonom figyelmét, úgy szólván nyakára tolom magamat. Igen rövid leszek, szokásom szerint, s ha nevemhez egy eszme nem volna kötve, vagyis, ha nevem egy eszméhez nem volna kötve, a közönségtől ezen egy-két perczet nem merném elrabolni.

Tény, hogy még a márcziusi napokban is a magyar nemzet egyik kedvence voltam... néhány hét, s íme egyike vagyok a leggyűlöltebb embereknek. Minden elmenő hazafiúi kötelességének tartja egy-egy követ hajítani rám. Több újságlap nem átalta magát pellengérre tenni, hogy nevem rá szögeztessék.

Nem szükség a világtörténetet átmagolnunk, hogy megtanuljuk mi a népszerűség? csapjuk föl akárhol e nagy könyvet s egy lapjából is megtanulhatjuk. A népszerűség a tajpeji szikla, mellynek tetejére nem azért viszik föl az embert, hogy ott a magasban uralkodjék, hanem hogy lehajítsák. A népnek mulatság kell.

Tudtam én ezt, mielőtt ama szikla tetejére ért velem az ujjongató sokaság, nem részegített meg a rám dobált koszorúk illata; ébren és teljes lélekjelenléttel vártam a letaszítás pillanatát és ennek köszönhetem, hogy nem a fejemre, hanem talpra estem.

Talpra estem és semmi bajom sincs. Itt állok most alant a mélységben, alant és koszorútlanul, de állok!

Egyet sajnálok, megvallom. Ha már kedvetek jött engemet lelökni, miért nem löktetek oroszlánok barlangjába? hadd szaggattak volna szét e vad, de nemes állatok!... miért löktetek ide, hol a csúszó-mászó férgek hemzsegnek? mellyeknek csípése nem halálos, de több mint halálos, undorító. Istenemre, ha már bűnös vagyok, inkább érdemeltem a vérpadot, mint azt, hogy haszontalan rongyoslelkű ficzkók hizlalják rajtam piszkos nyelvöket, miket eddig csak arra használtak, hogy az uralkodott önkény kegyelmes saru talpát nyalogassák, mint farkcsóváló alázatos ebek.

De bűnös vagyok-e vagy sem? mit vétettem? Egy verset írtam, mellynek tartalma az, hogy nincsen többé szeretett király, és egy népgyűlésen kimondtam, hogy a ministeriumban nincs bizalmam.

Akkor tájban úgy viselte magát a ministérium, hogy igazán nem bízhatott benne az, ki féltette a hazát, ezt pedig csak az félti, aki szereti. Kül és belháború fenyegetett és hadseregünk nem volt, s fölállítására nem tett lépést a ministérium. Jellasics föltűzte Horvátországban a legnyilvánosabb pártütés zászlaját s a ministerium úgy bánt vele, mint daczos gyermekével a majomszeretetű anya, – az ember nem tudta, czirogatja-e vagy’ pofozza? s ezekhez járult a budai vérengzés, – itt a haza szívében, a ministeriumnak csaknem szeme láttára aprította egy idegen zsoldos a magyart!

Ha ilyen kétségbeejtő körülmények között kikiáltom bármilly válogatatlan szavakkal, hogy nem bízom a ministériumban, ezt vétkemül csak az tulajdoníthatja, a ki nem tudja, mi a hazaszeretet.

Hallgatni mindig könnyebb, mint beszélni, s aki figyelmezteti a hazát, hogy itt és itt veszély fenyegeti, az ellensége nem lehet, – de igenis ellensége az, aki látja a veszélyt és hallgat. Azzal, hogy kimondtam, miszerint nem bízom a ministériumban, nem akartam én őket elkergettetni, hanem ösztönöztetni általatok arra, viseljék magukat úgy, hogy általános bizalomban, szeretetben részesüljenek. A kocsis nem azért csattant ostorával, hogy lovai kidőljenek a rúd mellől, hanem, hogy sebesebben haladjanak. A hasonlítás nem igen költői, de talán nem is igen rosz. Ha én a ministériumnak volnék, jobban bíznám azokban, kik őt koronként gáncsolják, mint akik örökké határtalan bizalmat szavaznak iránta, mert legroszabb esetben is gáncsolói legalább nyílt őszinte ellenségek, mint amazok talán álbarátok; ki tudja? előttem legalább igen gyanús, hogy az egész bukott pecsovics párt térdet, fejet hajt a ministerium előtt. Jó emberből lehet egyszerre rosz ember, de a roszból egyszerre jó soha sem lesz.

De én nem hiszem, hogy a ministeriumnak ellensége csak egy is azok közül, kik őt eddig megszorongatták, sőt tudom, hogy nem ellenségei, hanem a legőszintébb barátai, és ezért nagyon igazságtalanok, kik minket gyanúsítanak, piszkálnak. Azonban, ha tetszik, gyanúsítsanak, piszkoljanak tovább is... mi azon vagyunk, hogy a méltatlanságok eltűrése a legkisebb áldozatunk legyen, mellyet a haza oltárára teszünk.

Egyébiránt bármilly nagy emberek minisztereink s én teljes elismeréssel vagyok lángelméik iránt, nem hagyhatom helybe, a mit nagyon is túlbuzgó barátaik hirdetnek, hogy egyedül csak ők menthetik meg a hazát. Kimondhatatlan szomorú dolog volna, ha nyolcz emberen állna egy nemzet élete vagy halála. S ha mingyárt úgy volna is, ezt nem vón szabad kimondani, mert ha e hit elterjed és meggyökerezik, éktelen kárára lehet a nemzetnek. De nincs így. Az én hitem más, én azt vallom, amit vallott a nagy franczia forradalom: „vannak a státusban hasznos emberek, de szükségesek nincsenek.” Minden időszak megtermi a maga embereit, s annál többet, minél több kell neki. E hitvallás elveszi egy részét az emberek nimbuszának, de csak azért, hogy méltóbb helyre tegye, a gondviselés fejére.

Ami „a királyokhoz” czí­mű versemet illeti, melly népszerűtlenségem fő oka, az a republicanismus első nyilvános szava volt Magyarországban, és határtalanul csalatkoznak, akik azt hiszik, hogy az utolsó is egyszersmind. A monarchia Európában vége felé jár; a mindenható isten sem mentheti meg többé. Ha valamelly eszme világszerűvé lesz, előbb lehet a világot magát megsemmisíteni, mint belőle azon eszmét kiirtani. És ilyen most a respublika eszméje.

Azonban a monarchiának van még jövendője nálunk, sőt mostanában elkerülhetetlen szükségünk van rá, ezért nem kiáltottam ki a respublikát, nem lázítottam (mint rám fogják), csak megpendítettem az eszmét, hogy szokjunk hozzá. Ennél többet tennem esztelenség lett volna, ennyit tennem a haza- és emberszeretet kényszerített a magam föláldozásával is. Igen, a haza- és emberszeretet.

Átalakulásunk minden esetre vérbe fog kerülni, arról szó sincs; azon kell hát lennünk, hogy minél kevesebb vérbe kerüljön, s erre a legczélszerűbb eszköz: az új eszmét lassanként, apródonként terjeszteni, megkedveltetni. Jaj nekünk, ha egyszerre berohan ajtóstul, akkor nem lesz kenyerünk, mert a vérfolyamok elmossák vetéseinket!

Ennek elkerüléséért írtam, amit írtam, s megnyugszom benne, mert amennyit ártottam vele magamnak, annyit használtam másoknak. És ezért ne bántsátok a republicanusokat, ne lázítsatok ellenük, míg ők nem lázítanak, és ők nem fognak lázítani, mert tudják, hogy aminek meg kell lennie, meg lesz. A keresztyén vallásnak csak tizenkét apostola volt, mégis elterjedt, hogy ne terjedne el a respublica, mellynek már annyi apostola van és annyi mártyrja volt! Tudjátok Párizsban a Saint-

Méry utczát? ott 1832-ben száz republicanus ifjú esett el... olvassátok el a történetnek e lapját, megtanulhatjátok, millyen katonák a republicanusok... 24 000 betanult hóhér alig bírta kiirtani e 100 gyermeket!

Petőfi Sándor

Petőfi levele Kossuthnak

Debreczen Januárius 13. 1849.

Tisztelt Polgártárs!
Bocsásson meg Ön, hogy másodszor is alkalmatlankodom; másodszor s utójára. Mindenek előtt arra kérem Önt, legyen szíves levelemet egészen végig átolvasni, mert az igen fontos nemcsak rám, hanem talán a hazára nézve is. Iparkodom, hogy minél rövidebb legyek. Kérelmem inkább Vetter tábornok elé tartozik tán, mint Ön elé, de azzal az emberrel egyszer beszéltem és többször nem fogok beszélni, nehogy hamisnak tapasztaljam azon hitemet, hogy a bakonyi kanászok a legcivilizálatlanabb emberek a világon. A história bizonysága szerint némely emberek arra vannak kárhoztatva, hogy minél többet tesznek a hazáért, annál több lealáztatást és méltatlanságot szenvedjenek, s én ezek közé tartozom. Úgy hiszem, van jogom némi öntudattal tekinteni vissza pályámra, mert (nem praetensiót, hanem tényt mondok) a magyar köznép között az én dalaim voltak a szabadság első leczkéje, megjelenésem előtt hírét sem hallotta ennek az eszmének, amelyért most harczol, és ezért nem volt egyéb jutalmam, mint a folytonos megalázások, és soha még csúfabbul senki sem bánt velem, mint Vetter. Windischgraez különben viselte volna magát irányomban. Azért Önhöz fordulok: ha meghallgat ön, jó, ha meg nem hallgat, úgy az isten sem kívánhatja tőlem, hogy még tovább is járjak házról házra a végett könyörögni, hogy legyen szabad karom és fejem erejével a hazának szolgálni. Nem előléptetést kérek többé, nem is fogadom el mindaddig, míg hadi tetteim azt követelni nem fogják; csak arra kérem Önt, tetessen át a 28-ik zászlóaljtól Bem táborához; ha dicsőséggel nem harczolhatok, gyalázatot sem akarok nevemre hozni, s mostanában, véleményem szerint, gyalázat nélkül csak Bem oldala mellett lehet az ember. Ha ez sem teljesíthető, ha pl. ott nincs üres kapitányi hely, vagy más efféle, akkor még egyet: a demokraták a legszegényebb emberek Magyarországban, s én valamennyi között a legszegényebb vagyok, mert a legrendületlenebb demokraták egyike voltam első föllépésem óta; még arra sincs pénzem, hogy a hazának tegyek ebbeli áldozatot s azért adjon nekem a nemzet nevében a kormány egy kicsiny összeget, csak annyit, amennyit legalább megérnek költeményeim, melyek szerénytelenség nélkül mondhatom, nem legutolsó kincse a hazának. E kis összeget is nem díjul vagy ajándékba, hanem csak kölcsön kérem, hogy vele Bemhez menjek, s mellette mint magányember tanulhassam a katonáskodást, s ha megtanultam, le fogom róni tetteimmel e kölcsönt, mert nekem meggyőződésem, hogy egyike leszek a haza megmentőinek. Meglehet, hogy e hit őrültség bennem, de ha az, úgy olyan szent őrültség, melyért legalább is kíméletet érdemlek minden igazi hazafitól. Legjobban szeretném, ha szóval végezne Ön velem, s rendelne órát megjelenésemre, külömben a mint Ön akarja. Isten Önnel!

tisztelő polgártársa

Petőfi Sándor

Petőfi levele Aranynak

Debreczen február 14. 1849.
 

Kedves öcsém, illetőleg bátyám!
élsz-e még? én még élek, pedig ott jártam, a hol a halál kézzel-lábbal dolgozott, s dőlt belé az ember, mint a bőgőbe a huszas. Bem táborába tétettem át magamat s Bem adjutánsává tett, ’s csak az tudja, mi a csata, a ki Bem odalánál van, mint én voltam öt véres ütközetben. Hadi tetteimről szerényen hallgatok, csak annyit jegyzek meg, hogy hozzám méltólag viseltem magamat; ez úgy hiszem, elég. Jelenleg mint futár vagyok Debreczenben ’s egy pár nap múlva ismét tódulok vissza. Feleségemet és fiamat, mikor Erdélybe mentem, hozzátok akartam vinni, csak az utosó napon határoztuk el, hogy itt maradunk Debreczenben és ez volt mindnyájunk szerencséje, mert Szalontáig mind a ketten elfogytak volna, itt laknak Vörösmartiéknál, mind a kettő egészséges, feleségemtől ne vegyétek rossznéven, hogy nem tudósított benneteket, szegény, semmit sem tudott csinálni bújában. Képzelhetitek napjait, melyeket itt töltött, míg én a csatatéren voltam. S hogy én nem írtam nektek Erdélyből, azon sem fogtok fölakadni, ha megmondom, hogy feleségemnek is csak egyetlen egy levelet írhattam az események rendkívüli összetolulása miatt. Hogy szeretlek benneteket, bizonyítja a levelem, bármily rövid lesz... nem gyerekség csak néhány perczet is kiszakítani időmből, midőn az oly rövid s a boldogság szárnyain oly gyorsan röpül. Tudod, mindig édes volt előttem a családi élet, de soha oly édes, mint most, midőn elmúlt csaták után és új csaták előtt ölelhetem feleségemet, fiamat. Isten veletek! ölelünk, csókolunk benneteket! írtál-e már a keresztfiadnak vagy egy verset? isten hozzád!

Igaz barátod
Petőfi Sándor