Kornis (Kohn) Ottó 1911-ben született Kolozsváron. Iskoláiról meglehetősen keveset tudunk, annyi bizonyos, hogy jogi tanulmányokat folytatott (az irodalmi lapok gyakran fiatal ügyvédként emlegették, a haláltáborok után Budapesten praktizált). Gyerekkorában szívproblémákat állapítanak meg nála az orvosok, mintegy negyven évet adtak neki. A világháború kitörésekor előbb munkaszolgálatra rendelik, majd hazatértekor mindjárt a haláltáborokba kerül. Auschwitz-Birkenau, Brieg, Gross-Rosen, Langenbielau, végül Dörnhauból szabadul – döbbenetes „körút”, csodával határos, hogy élve megúszta. 1945. május 26-án érkezett vissza Kolozsvárra, ahonnan hamarosan Budapestre költözik, ott is hal meg 1949-ben. Halálának körülményei nem tisztázottak (dokumentumok hiányában ez valószínűleg így is marad), halotti bizonyítványában a halál oka vérmérgezés, holott – miként a Füst kitűnő utószavát író Tibori Szabó Zoltán megjegyzi – ez majdnem lehetetlen, hiszen a haláltábor minden gyötrelmét kibírta, hazajött Kolozsvárra, nagyon gyorsan megírta a memoárregényt, majd Budapestre költözött, ahol tovább folytatta jogi praxisát – nos, az ilyen ember aligha lesz vérmérgezés áldozata. Sok jel inkább arra utal, hogy Kornis öngyilkosságot követett el, halotti bizonyítványában a halál okát azért változtatták meg, hogy ne kitagadottként temessék el. Ez a fajta „távozás” sajnos nem volt ismeretlen a holokauszttúlélők körében, maga a szerző is megfogalmazza, hogy a deportáltak valójában mindig halálraítéltek maradnak, maradtak, csupán az ítéletet napolták el – borzalmas életérzés lehet!
Kitűnő, talán dokumentumregénynek is nevezhető munkája teljesen visszhang nélkül maradt. Furcsa – vagy talán nem is annyira. A korabeli elmondások szerint (1945. és 1950. közöttire tehető ez az időszak) ugyanis egyszerűen képtelenségnek vélték a hazatérők beszámolóit, a szisztematikus emberirtást, vagy ha tudtak is róla, jobbnak látták a hallgatás ködébe burkolózni, főként, hogy a zsidó vagyonok ellopásáért olykor szabályos csaták folytak. Ide tartozik az is, hogy akkoriban az amerikai hadsereg szó szerint csoportokban vitte a németeket a haláltáborokba, hadd mutassák meg, mit tett mintegy hétmillió emberrel Hitler rendszere. Ha mindezt figyelembe vesszük, abban a korban ki tudta volna megemészteni, hogy Kornis hetvenkét társa – ennyien voltak a marhavagonba zárva – közül mindössze négy jött haza? Napjainkra úgy-ahogy felfogtuk ezeket a történéseket (bár érthetetlen módon most is vannak holo­kauszttagadók); ironikus módon a műben is szerepel egy rész, amely ezt tárgyalja: egy napon történelemként tanítják mindezt az iskolákban.
Magáról a Füstről: rendkívül emberközeli. Nem vádol, nem ítélkezik – bemutat. Ugyan (és természetesen) itt is jelen van az éhezés, a krematórium, a tífusz, a megalázás minden formája, a gesztus, ami jobbra életet, balra halált mutatott (Mengele, akinek Nyiszli Miklós is alárendeltje volt, a haláltáborok orvosának híres mozdulata), ő mégis kiemelkedően az emberi mivoltot tárgyalja. Apróságok, melyek az emberséget mutatják be, a nemtudást, a tagadást. Például: a szerző csiszológépen dolgozik (rabszolgamunka a Krupp üzemekben), szemébe kőszilánk csapódik, „civil” mestere rutinszerűen eltávolítja a szilánkot, szigorúan meghagyja, aznap délután ne írjon, olvasson – vagyis fogalma sem volt, miféle életet él zsidó alárendeltje a lágerben, hogy számára lehetetlen az írás, az olvasás. Ugyanide sorolható, amint a lakosság már az SS katonák szeme láttára eteti a foglyokat, tiltakozásul az elvesztett, de tovább folytatott ördögi háború ellen.
Kornis Ottó könyvének utóélete csaknem érthetetlen. A már említett Nyiszli Miklós Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban című műve szerepet játszik a nürnbergi perben is, ahol a náci főkolomposokat ítélik el, több kiadást is megért különféle nyelveken, maga Sartre is fordított belőle, addig a Füst valahogy kikerült a köztudatból. 2019-es kiadása (Mentor Könyvek Kiadó, Marosvásárhely) ezt próbálja orvosolni. A már-már szamizdat mű, a legelső holokausztregény így talán végre az őt megillető elismerésben részesül.

MIKLÓSSI SZABÓ ISTVÁN