Volt egy arc, aki Illyefalván őrködött, ha találkoztunk vele, mosolygott, hosszú-hosszú időn keresztül a református templom utolsó padjában ült vagy éppen álldogált, hallgatta Isten igéjét, az orgona dallamát, üdvözölte az övéit és örült annak, akivel éppen találkozott.

Különös volt az is, hogy minden falustársát elkísérte utolsó útjára, valamiért ott kellett lennie.

Igen, úgy tudott szeretni, sugárzott kedves arcáról. A maga egyszerűségében örült a mindennapoknak.

Az első emlékem róla édesanyjához társul, együtt sétáltak, a kötődés fonalai annyira szorosak voltak, hogy sokszor megirigyelhettük. Édesanyja halála után rendszeresen a sírnál találhattuk, soha nem engedte el magától. Egyszer csak eltűnt, egy autóbaleset áldozata lett. Egyik rokona vette gondozásba, immár bezárt kapuk mögött élte mindennapjait. Egyre kevesebbet láthattuk, olyankor például, mikor a Diakónia Keresztyén Alapítvány kedves ápolói heti rendszerességgel fürösztötték, öltöztették, gondoskodtak róla.

Állapota romlott, kórházba került, aztán a tél folyamán hazaszólította az Úr édesanyjához. A baróti temetőben nyugszik.

Kedves Zoli, az illyefalviak Jakó Zoltija, búcsúzunk tőled, egy kicsit másként, szerettünk volna méltó módon elköszönni.

Tudnod kell, hogy őrizzük emlékeinkben mosolyod, kedvességed, szerető lényed. Az a reményünk, hogy édesanyádra rátaláltál és boldogan sétáltok a Szebb Világ virágos mezején.

Isten nyugtasson, Zolti, emléked szívünkben őrizzük!

Fodor Imre