Péter Levente zabolai erdőőr a maga 43 esztendejével jobban ismeri a háromszéki erdőt, az ott élő állatok viselkedését, mint egy etológiával foglalkozó professzor. Jóformán az erdőben él, gyermekkora óta járja, megfigyeli és fényképezi élővilágát. Azt mondja, ez számára életforma, nem munkahely, noha tudását, tapasztalatát a zabolai grófi család területén, a Mikes-birtokon kamatoztathatja. Tudományos kutatásokat végez társaival együtt, érdeklődő látogatóknak, természetfotósoknak és filmeseknek mutatja meg a környék élővilágát. Otthonos a medvék, farkasok, őzek és hiúzok birodalmában, az évek, évtizedek során különlegesen egyedi és mély kapcsolatrendszert alakított ki a vadon élő állatokkal, érti a nyelvüket. Vallja, hogy ezt alázattal és türelemmel lehet csak megtanulni, s lényeges, hogy az ember ne akarjon beavatkozni, ne változtasson, maradjon csendes szemlélője e csodának.
Filmes bevezető
Egy tudományos értekezleten – amelyet a Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatának környezettudományi kara szervezett – előadást tartott a zabolai Péter Levente is, a Mikes grófi család tulajdonában lévő Zabola Estate, a Mikes-birtok vezető erdőőre. A medvék fákat jelző tevékenységéről beszélt, mondandóját pedig saját videófelvételeivel támasztotta alá, tette érthetőbbé, illetve hitelesebbé.
Kisfilmjei azt mutatták, ahogy a fiatalabb és idősebb medvék „üzennek” egymásnak, nyomokat hagynak a fákon, megjelölik területüket. Mindezt mozgóképként rögzíteni már önmagában is különlegesen ritka teljesítmény, ám mind szavai, mind felvételei arról tanúskodtak, hogy jelentős mértékben személyes tapasztaláson alapuló tudással rendelkező előadót követhetnek az érdeklődők. Péter Levente azt is megjegyezte, munkahelyét hobbijának, saját szenvedélyének köszönheti, ugyanakkor elmondta, kötelességének érzi, hogy minél több információt megosszon a medvékről.
Tiltott gyümölcs
Az én irodám az erdő, mondja Péter Levente, amikor arról egyeztetünk, hol és mikor beszélgethetnénk. Végül a zabolai Mikes-kastélyban, a munkahelyén találkozunk, ott beszél életéről, ismerteti szenvedélyét, a természethez kötődő kutatásait, vizsgálódásait, természetfotós ténykedését. Pontosabban és egyszerűbben fogalmazva: életformáját, mert mind az erdőhöz, mind az erdőben élő állatokhoz való kötődése teljesen sajátos; boldog ember, aki munkájához úgy viszonyulhat, mint Péter Levente.
De kezdjük az elején.
Tizenöt, tizenhat éves lehetett – 1980-ban született, Zabolán gyermekeskedett –, amikor kezdett „nem beszélni” az erdő iránti, erős vonzalmáról. Mert akkor már annyira mélyen járt a rengetegben – kíváncsisága gyermekkora óta folyamatosan terebélyesedett, hiszen az erdő mellett nőtt fel –, hogy jobbnak látta elhallgatni. A szülői ház udvarára be is járt rendszeresen a medve, gyümölcsfákat dézsmált, de állatokban nem tett kárt. Nem új keletű tehát arrafelé a medvelátogatás, az erdő mellett élők hétköznapjaihoz tartozott.
A családban egyedül Levente érzett rá az erdő sejtelmességére, kis korától vonzódott a fák, az állatok birodalmához. Szülei tiltották, nehogy baja essék, ám ő tiltott gyümölcsként még jobban megérezte és megszerette a vadon ízét. Azt is felismerte, nem kell bedőlni a „rémtörténeteknek”, mert nem minden úgy van, ahogy legtöbben a medvékről és a farkasokról állítják. Rájött, érdemes azzal próbálkoznia, hogy közelebb kerüljön hozzájuk, és félelem helyett inkább próbálja életvitelüket megismerni. Éppen ezért már egészen fiatalon egyedül járta az erdőt – miként leggyakrabban ma is –, mert korán megtanulta, ahhoz, hogy láthassa az ottani életet, csendben, észrevétlenül kell lépkednie, ez pedig társakkal sokkal nehezebb, olykor szinte lehetetlen.
A nyolcvanas évek Zabolájáról nem a bezártság, hanem a szabadság fogalma jut eszébe, annak ellenére, hogy diktatúrában cseperedett, élelemért is rendszeresen sorba kellett állnia, olykor reggel nyolctól tizenkettőig kenyérért, egyébért. Az erdő bűvöletében nőtt fel, s számára ez nemcsak kalandot jelentett, hanem egy megismerési folyamat kezdetét is.
Bölcs tanítómester
Szerencsésnek is mondhatja magát, mert már fiatalkorától egy idősebb, sokat tapasztalt vadőr segített neki megfejteni az erdő s a vadak titkait. Szomszédja, Arros Béla az a fajta ember volt, aki nem szerette a szájbarágós tanítást, ehelyett legszükségesebb eligazításaival mindig gondolkodásra, az összefüggések felismerésére biztatta a kíváncsi Leventét, arra, hogy térjen csak vissza az erdőbe, nézzen szét alaposan, és próbálja maga megtalálni a választ kérdéseire, majd jöjjön vissza, és megbeszélik mindazt, amit az állatok viselkedésével kapcsolatosan észlelt. Mert a jelek, a téli nyomok – például a farkasok „térképei” – segítenek, csak meg kell tanulni azokat olvasni.
Bölcs tanítómesterként arra is bátorította, kerülje a negatív embereket, s mindenben mértékletességre intette, mondván, sok mindent szabad, de semmit se vigyen túlzásba. Amikor Arros Béla életfelfogásáról beszélt, mindig a farkasokkal példálózott, bölcsességükre, alázatosságukra utalva. Vele hosszasan el tudott beszélgetni, sokat hallgatta történeteit. Később, amikor Levente már családosként telefonon jelezte feleségének, hogy este hét órakor belépett Béla bácsihoz, a fiatalasszony számára egyértelmű volt, hogy férje éjjel kettő, három előtt biztosan nem ér haza. Béla bácsitól hosszú időn át tanulhatott, a tapasztalt vadőr 94 éves korában hunyt el, utolsó éveiben is járta az erdőt.
Péter Levente tanulmányait Zabolán, majd Kézdivásárhelyen folytatta, a céhes városban érettségizett, ugyanott elvégezte az erdészeti technikumot is. Dolgozni kezdett, eközben teljesen szenvedélyévé vált az erdő, amikor csak tehette, járta és figyelte a rengeteget, hallgatta az erdő hangjait. Eleinte úgy tűnt, hogy egy felröppenő madár is akkora hangzavart teremt, hogy nagyvadnak is gondolhatná, ám ahogy telt az idő, megtanulta hangok, neszek és lépések alapján felismerni a vadon élő állatokat. Legnehezebb dolga a sündisznóval volt: amikor az a kis tüskés gömböc végigvonul az avaron, akkora patáliát csap, mint egy egész vaddisznócsorda.
Ahogy egyre többet látott, Levente úgy gondolta, másoknak is megmutatná azt az erdei világot, amelyet ő megszállottan figyel, ezért elhatározta, fényképeket is készít az állatokról, elkezdi a természetfotózást.
Ahhoz, hogy első fényképezőgépét megvásárolja, illetve hogy leendő feleségével, Ernával megalapozhassák közös jövőjüket, ahogy leszerelt a katonaságtól, Budapestre mentek dolgozni. Levente épületszobrászattal, külső díszítések készítésével foglalkozott, három évig éltek kint. De nem szerette, rájött, hogy nem az ő világa, túl nagy a nyüzsgés, hangos és számára zavaró, azt kezdte érezni, lemarad valamiről, ami neki fontos. Végül három év után 2004-ben hazatértek Zabolára és ott alapítottak családot, később két lányuk született, Vanda és Boróka.
Élet az erdőben
Nem is erdőpásztor, nem is vadász – magyarázza magáról Péter Levente, kiemelve, hogy ő irányítja a Mikes-birtok tudományos projektjét, amely Conservation Transylvania néven ismert (ez részletesen követhető a Facebookon, miként a Zabola Estate, illetve Péter Levente fotográfusi munkássága is). Tíz éve hivatalosan is ezzel foglalkozik, s ahhoz, hogy ő és csapata megvalósíthassa elképzeléseit, szükségük volt a grófi család önzetlen támogatására. A természet iránt érdeklődő fotósokat, filmeseket, turistákat is ő vezeti a lesekhez, hogy megfigyeljék, lencsevégre kapják az állatokat.
Már akkor jó kapcsolatot ápolt a Mikes-család tagjaival, amikor ők hazaköltöztek Zabolára, azóta pedig közösen felismerték, érdemes folyamatosan fejleszteni mind a tudományos megfigyelések, mind a turizmus terén. Arra gondoltak, ha dokumentálják kutatásaikat, egyrészt megmarad írott anyagként, másrészt a változások is jobban követhetőek.
A Conservation Transylvania projekt révén három saját területen vizsgálódnak: egy érintetlen, szűz erdőben a Sepsibükszád melletti Dobrica térségében, egy tíz hektáros vizes területen és egy mintegy 700 hektáros, Zabola környéki csendes zónában kutatják az erdőt, figyelik az ott élő állatokat. Péter Levente medvékkel foglalkozik, Sikó-Barabási Sándor nyugalmazott megyei főállatorvos, egyetemi tanár a farkasokat figyeli, míg Csákány László, a Szemerja-Görgő Közbirtokosság elnöke az öreg fákat vizsgálja. A Mikes-birtok szerződéses kapcsolatban áll a Babeş–Bolyai Tudományegyetemmel, a diákok már több tudományos és államvizsga-dolgozatot is készítettek, illetve Erasmus-programban részt vevő egyetemistákat is fogadnak. Megfigyeléseiket, tudományos kutatásaikat leírják, dolgozataikat konferenciákon ismertetik. A világhírű természetfotósok közül is többen eljöttek Zabolára, közülük a magyarországi Máté Bence, illetve a brassói Dan Dinu Péter Levente útmutatásai alapján fényképezte az állatokat, emellett ismert nyugat-európai természetfilmes stábokat is kalauzolt.
A dobricai szűz erdő érdekes, érintetlen világ, nagyon szép hely, magyarázza Levente, ott más szemszögből lehet látni az erdőt, egyáltalán nincs emberi tevékenység, „megállt az idő”. Erdőlátogatáson mutatják be az ottani változásokat, láthatóak a természetes, évszázadok során végbement folyamatok, összefüggések. A bekerített vizes területük a Feketeügy valamikori lápos árterülete, amelyet újra elárasztottak vízzel, s kutatásaikban egyaránt vizsgálták a vízi gerincteleneket és a növényvilágot.
A csendes körzet 700 hektárja számos vad megfigyelésére elegendő, azt a jövőben megpróbálják kiterjeszteni. Mivel a Mikes-család turizmussal foglalkozik, hamar felismerték, hogy egyre többen érdeklődnek a természeti értékek iránt, egy évtizede kezdték el a leseket építeni, azóta folyamatosan érkeznek a turisták, a fotósok és a filmesek.
Része a természetnek
Péter Levente évtizedek óta hódol szenvedélyének, amikor az erdőt járja és a vadakat figyeli, jó ideje azt érzi, eggyé válik a természettel, annak része. Az alázattal és türelemmel való közeledés meghozta az eredményt: olyannyira megismerte a medvék, farkasok, őzek, egyáltalán, az erdőben élő állatok viselkedését, hogy idővel azok is megismerték és elfogadták őt.
Viszonya az állatokkal teljesen egyedi, a legtöbb ember számára elképzelhetetlen, ahogy reagálnak Levente jelenlétére. Emiatt ő lényegesen különbözik a természetfotósok zömétől, hiszen egészen közel kerül a medvékhez, farkasokhoz és más erdei állatokhoz. Ismeri viselkedésüket, másként fogalmazva, érti nyelvüket. Több tízezer természetfotót készített, cserkelő módszerrel, képei döntő többségéhez 70–200 milliméteres fókusztávolságú zoomobjektívet használt. Márpedig, a természetfotósok rendszerint ennél jóval nagyobb fókusztávolságú teleobjektívekkel dolgoznak, így érthető, hogy neki egészen közel kell kerülnie a kiszemelt állathoz. És miként képei tanúsítják, közel is kerül: bocsos, avagy fákon ücsörgő medvék, farkasok, szarvasok néznek szembe velünk.
Minden állatot másképp kell fotózni, magyarázza, mindenik faj fotózása külön kihívást jelent, mind a megfelelő fajt, mind a helyszínt nagyon jól kell ismerni, s bizony, egy-egy fénykép elkészítésére olykor évekig is készülni kell. Megtörtént, hogy erdőben járva farkasokra bukkant, s hosszú ideig követte őket, hogy lencsevégre kaphassa, még az éjszakát is kint töltötte az erdőben – megszámlálhatatlan fekvőtámasszal csökkentve a hidegérzetet –, s üzent haza, hogy valamikor érkezik, egyelőre dolga van.
A medvék közeli ismerőseként úgy vélekedik, a vadak, a medvék legtöbbször intelligensebbek az embernél, mert kerülik az összetűzést, nemcsak egymás között, hanem az emberrel is. Ma már rengetegen járnak az erdőben, ehhez képest viszonylag kevés baleset történik, s a medvetámadások mindig visszavezethetőek egy pontos okra. A hirtelen találkozások, a vad provokálása a legveszélyesebb, ilyen esetben nagyon kell tudni, mi a teendő, hátat fordítani sosem szabad, de ha a medve nagyon közel van, akár egy szúrós szemkontaktus is veszélyes lehet. Legjobb elkerülni a találkozást, vélekedik, s aki csapatban, zajt csapva jár az erdőben nagy valószínűséggel nem is fog találkozni az állattal.
A medve nem szörny, de nem is plüssállat, viselkedésére, mint a többi vadéra is, az egyszerűség a jellemző, a pragmatikusság, így az kiszámítható is egyben. A gondok megelőzéséhez szakszerű vadgazdálkodás kellene, jelenleg ugyanis inkább káosz uralkodik ezen a téren, a médiában pedig a szenzációkeltő, elrettentő hírek kerülnek előtérbe, noha egyetlen támadás sem történik ok nélkül. Példaként említi, hogy a medvék sokat üldögélnek a fákon, s ha egy felbukkan a fa alatt, az akár nagyon veszélyes is lehet, mert előfordulhat, hogy a bocsok éppen a lombok között ücsörögnek – ez az egyik legveszélyesebb helyzet.
Ő maga nem fél az erdőben, mert megtanulta, hogyan kell viselkednie, s mély, közvetlen kapcsolatot alakított ki jó néhány vaddal. „Mi vagyunk az intelligensebb faj – hangsúlyozza Levente –, mi tudnánk irányítani ezt az egész folyamatot, csak egyfajta tudás és alázat szükséges. Nem szabad végletekben gondolkodni, mindent kiirtani vagy mindent védeni, mert ez nem helyes. Kell tudni: szakszerűen, ha beavatkozom, miért teszem, ha meg nem, miért nem”.
Rejtélyes vadvilág
Lányait – Vanda 12, Boróka 7 éves – rendszeresen kiviszi a természetbe, próbálja mindenre megtanítani, ami őket érdekli, arra biztatja, járjanak halkan és alázattal, észrevétlenül a természetben – ez az „árnyék típusú természetjárás” –, így láthatják az erdei életet. A lányok is fotóznak, s rajzaikról is visszaköszön az a világ, amelybe apjuk próbálja őket beavatni. Mindig elmeséli, hol, merre járt, mit fotózott, megmutatja képeit, s elmondja, elképzeléseiből mi sikerült, mi nem.
Mindemellett Péter Levente közösségépítő ember is: a Pro Zabola Egyesület elnöke, tánctáborok és más rendezvények lebonyolításában vállal szerepet, a Csipkés Adventures nevű túrasorozat egyik szervezője, azokon feltüntetik a környék helyneveit, ez a vadak azonosítása miatt fontos. Társaival szeret „agyalni” a rendezvényeken, az erdőben rendszeresen egyedül járó férfi ilyenkor imádja a csapatmunkát. Fekete öves karatésként e sportág művelői számára is szervezett táborokat régebb, erre ma már nincs ideje, viszont egyéni edzéseit folytatja, s úgy véli, a karate is elsősorban az önismeretről szól.
Levente visszatérő motívuma az információátadás: azt vallja, nagyon lényeges, hogy megossza a következő generációkkal is tudását, így ők is hozzáadhatják majd a magukét. Szívesen tart előadást az erdőről, vadakról, medvékről, természetfotózásról, amikor csak hívják, egy-egy iskolába is örömmel elmegy és mesél. Egy fényképes természetjáró könyvön is dolgozik, jegyzeteket készít, a fotók nagy része már megvan, de néhányra még várnia kell, mert néhány fajról – például a hiúzról – egyelőre nincs tökéletes fényképe.
Emellett folytatják kutatásaikat, újabb lesrendszerek kiépítését tervezik, miközben számukra kiemelt cél, hogy ne avatkozzanak be a természet folyamataiba. – Itt nem olyan szép a táj, mint a Fogarasi-havasokban vagy a Királykőn – összegez Péter Levente –, az itteni táj erőssége, „rejtélyes oldala” a vadvilág, mi ezt tudjuk megmutatni a látogatóknak. Ez egy kicsit nehezebb, mindig változó, mindig kihívást jelent, amikor egy nagyvadat meg szeretnénk mutatni, de ez így pont jó, hiszen ilyen maga a természet is…