Az 1990-es évek végén, kezdő lelkipásztorként, egy székely kisfaluban próbálgattam lépéseimet, akkor ismerkedve a háromszéki ember gondolatvilágával, tartásával, csavaros észjárásával, egyben keresve szolgálatom mibenlétét. Meghívást kaptam több hozzám hasonló pályakezdő lelkipásztorral együtt a kovásznai református templomba egy Kossuth-zászló átvételére gyülekezeteink számára ezzel a Kossuth-idézettel: „Gyáva népnek nincs hazája.” Ekkor találkoztam először Gazda József tanár úrral. Ekkor hallgattam először az ő gondolatait. Iránymutató beszédet mondott a zászlók átadása előtt. A sokoldalúan felkészült tanár egyénisége, a példamutatóan vállalt itthon maradás, az életben és nem csak a katedrán tanító pedagógus útmutatása tette hitelessé a mondatokat, amelyekben irodalmi példákon keresztül ecsetelte az ifjú lelkipásztorok kiváltságos lehetőségeit – a kapott zászló jelmondatát is figyelembe véve – arra, hogy népünk a hitből erőt merítve itt maradjon, itt alkosson, itt építsen új jövőt. A korsó vizet vivő férfiú volt ő a számunkra, aki a küldetésben levők előtt megy, hogy megmutassa a helyet, ahol értékeket kell teremteni és meg kell maradni mindenáron. A korsó tartalmát pedig nem magának tartogatja, hanem szomjat olt önzetlenül, becsülettel, méltósággal, szeretettel, a gerincesség és az igazi szellemi értékek mentén. Meggyőződtünk, hogy bizton mehetünk utána.

Később, néhány év múlva, már megválasztott kovásznai lelkipásztorként, első szolgálataim egyikének napja egybeesett a Székely Nemzeti Tanács alapító közgyűlésének napjával. A templomból együtt mentünk a gyűlésre, az istentiszteleten részt vevőkkel egyetemben. Akkor láthattam, hogy szellemi vezetője városa lakóinak, bár a színre lépés, tettrekészség, a munka, az áldozatok vállalása terén kevesek vagyunk megközelíteni bár az ő példáját. De korsóvivőként ment elöl, ment és megy előttünk.

Utóbb belső munkatársává emelt, a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület keretében működő Fábián Ernő Népfőiskola alkalmait szerveztük együtt évekig. Egy-egy alkalom előtt hosszúra sikeredett telefonbeszélgetéseink során a szervezésen túl nagy horderejű, a múlt, jelen, jövő összefüggésében kikerülhetetlen kérdésekkel is foglalkozott. Mindig elámultam, hogy milyen letisztult a világnézete, hogy életbölcsessége és tudása ötvözetében miként tud rálátni és rávilágítani az összefüggésekre. Céltalanul, csak úgy időtöltésből sosem tett semmit, számára túl drága az idő, amelyben a kapott alkalmakat meg kell élni, ki kell használni, hatékonyan beépíteni a küldetésbe, ami mindenkinek adatott.

Van, aki felismeri és van, aki eltékozolja. Gazda József tanár úr azok közé tartozik, akiket nagy dolgok megvalósításával bízott meg a Gondviselő, amelyekben fáradhatatlanul áll helyt. Olyan ember, aki felemészti önmagát, hogy fényt árasszon szűkebb és tágabb környezetére. Bár legutóbb ő maga kérdőjelezi meg eme fáradozásai­nak értelmét a látszólagos gyümölcstelenség okán a Miért is éltem című könyve vívódásaiban, mégis számtalanszor díjazták életművét. Ezen alkalmakon nálam érdemesebb, életpályájában sorstársként osztozók méltatták utánozhatatlan tetteit, mégis álljon itt most életének néhány mozzanata, ami a jelen díj átadásának alátámasztására szolgál.

Kézdivásárhelyen született 1936. április 8-án. Édesapja és édesanyja is tisztviselők voltak. 1940-ig Nagyborosnyón, 1940-től Sepsiszentgyörgyön éltek. A Székely Mikó Kollégiumban érettségizett 1953-ban. Rögtön bejutott a Bolyai Tudományegyetem magyar szakára, melyen 1958-ban szerzett tanári diplomát. Saját bevallása szerint az 1956-os magyar forradalom csodálatos eseményei megszépítették fiatalságát, életre szóló útravalót adtak, ugyanakkor jócskán be is árnyékolták további életútját. Egész életében a román titkosszolgálat – a Securitate – megfigyeltje volt, állandóan mentek a jelentések lépéseiről, gondolatairól, még az álmairól is, s csak a csodának köszönheti, hogy nem kellett megjárnia az őt egész életében ellenségének tartó rendszer politikai börtöneit. Szerkesztői, közéleti állást nem engedélyeztek neki, magyar szakos tanárként tanított. 1958-ban Székelykocsárdra került, 1961-ben Nagyenyedre a Bethlen Kollégiumba, majd 1964-től 1998-as végső nyugdíjba vonulásáig Kovásznán a Kőrösi Csoma Sándor Líceumban tanított. 1961-ben házasodott össze Olosz Ellával, aki a Képzőművészeti Főiskola textil szakát végezte, s később összmagyar szempontból is jelentős életművet alkotott. Négy gyermekük született: Zoltán színész, István református lelkész, Árpád újságíró, Enikő néprajzos-muzeográfus. 1956-ban kezdett közölni művészettörténeti és kritikai írásokat az irodalmi és tudományos lapokban, napilapokban, majd könyvek formájában. A hetvenes évektől diákszínpadot szervezett, velük, előadásaikkal járta Erdély földjét, a Székelyföld mellett a magyar szórványtenger falvait. Húsz év alatt közel 600 előadást tartottak, egyes falvaknak ők voltak a kétévenként visszajáró színháza. A vasfüggöny leomlása után aktuális előadásukkal végigjárták az egész Kárpát-medence peremét, az összes utódállamot. Ezeket az útjait anyaggyűjtésre is felhasználta majdani könyveihez. 

Az 1970-es években kezdett foglalkozni a nemzetsors kérdésével, ettől kezdve számos szociográfiai írása is megjelent részben cikk, tanulmány, részben könyvek formájában. Sajátos formát, műfajt is sikerült teremtenie nemzetszociog­ráfiai sorozatával. 1990 óta politikai kérdéssel foglalkozó cikkei is jelentek meg a romániai magyar sajtóban, és magyarországi lapokban, folyóiratokban is közölt. Ma már közel negyven kötete jelent meg, köztük egy tankönyv is. Az 1970-es években feleségével számos tanulmányi, művészeti felfedezőutat bonyolítottak le Nyugat-Európában, valamint a Közel- és Távol-Kelet országaiban. A világ magyarságát, a magyar diaszpórát kutató utazásait a 90-es évek közepétől kezdte. Eljutott Európa majd’ minden országába, Amerikába, Ausztráliába, Új-Zélandra és Dél-Amerikába is. Minden útja anyaggyűjtő út is volt, így tudta megírni A harmadik ág – magyarok szétszóratottságban című kétkötetes könyvét. Tagja a Romániai Képzőművészeti Szövetség kritikai szakosztályának, valamint a Magyar Írószövetségnek.

1990 óta alapító elnökként vezeti a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesületet, melynek keretében évente Kőrösi Csoma Sándor Napokat rendezett, kulturális fesztivállal, tudományos üléssel, képzőművészeti kiállításokkal. Az ülések anyagából évente tanulmánykötetet szerkesztett. Megalakulása óta tagja az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kezdeményező Bizottságának, majd a Székely Nemzeti Tanácsnak, s ezek révén az autonómiaküzdelemben is részt vállalt.

Díjai, a teljesség igénye nélkül: Bethlen-díj, A Székelyföld díja, Wlasics Gyula-díj, Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége A nyelvápolás Sütő András-díja, a Magyar Állam Lovagkeresztje, Tamási Áron-díj, Háromszék megye kultúrájáért díj, Magyar örökség díj, Magyar Művészetért díj, Kovászna város Pro Urbe díja. A díjakat szerényen, nem dicsőségvágyból fogadta el, s ha elveivel nem egyeztek méltatói, akkor visszautasította, mint 2006-ban az akkori magyar kormány és államelnök neki szánt kitüntetését is.

Ahol megfordult, alkotott, az őt megtaláló feladatokat vállalta és végezte emberfeletti erővel, gyakran saját pénzét fektetve be azok folytonosságáért. Köszönetet nem vár, a cél erősíti napról napra: megmaradni, élni és éltetni bármi áron. Álma – hogy Kovásznán méltó helye legyen Kőrösi Csoma Sándor emléke ápolásának – megvalósulni látszik. A központ falai ékesen állnak, emlékeztetve a nagy őshazakereső termékeny életére. A belső berendezést is bizonyára kirendeli a Mindenható. De az igazi tartalom úgyis az, amit Gazda József tanár úr és az általa szervezett csapat teremtett az elmúlt évtizedek alatt a Kőrösi-emlékápolásban.

Tisztelt Tanár úr! Ha nem jól tanultam meg a leckét, azért vállalom az intőt. De ha szabad e sorok végén a köszönet szavával szólnom, akkor én most azt köszönöm, hogy egyszer, istentisztelet végén elköszönve azt mondtad: ma költőien szép volt az imádság. Nekem ez bátorítás, szárnyakat adó elismerés volt. Mint ahogy az is, hogy méltónak találtál a feladatok egy kis szeletét rám testálni. Most mindannyian az imádság szavával köszönjük, hogy a Gondviselő közösségünkben hívott el a korsóvivő szolgálatra, és Tőle kérünk további erőt a feladatokhoz, hogy járhass előttünk. Magunknak pedig azt kérjük, hogy követhessük a kijelölt utat. Isten áldása legyen Gazda József tanár úr, elnök úr, harcostárs életén!

Balogh Zoltán lelkipásztor-esperes