Amikor friss házasokként falura költöztünk, és megláttam, hogy kasza is van a régi tulajdonos által hátrahagyott szerszámok között, megörültem neki. Aztán rájöttem, hogy már falun sem divat a hagyományos kasza, a szomszédaink nagy része benzines kaszagépeket használ. Pedig egy tehenes gazdától megtudtam, hogy az így lenyírt füvet nem szokták odaadni az állatoknak, nemcsak azért, mert túl apró, nehéz összeszedni, hanem mert általában rácsepeg az olaj, megbetegednének tőle.

Az első komolyabb árkosi kaszálásom sörözésbe torkollt. Miután az udvaron többször próbálkoztam, egy délután a kapu elé is kimentem kaszálni. Nemsokára rám köszönt egy arra bicikliző fiatalember. Elhaladt mellettem, aztán megállt és visszajött. Kérdezte, hol tanultam kaszálni, mire én bevallottam, hogy valójában éppen most tanulgatok. Elkérte a szerszámot, megmutatta, hogyan kell tartani, azt is elmondta, hogy ezt a kaszát hiába fenem, nem fog rendesen vágni. Mert nincs megverve. Sajnos már meghalt a bácsi, akivel ő szokta veretni, nem is tudja, van-e még olyan ember a faluban, aki meg tudná verni rendesen a kaszát. Ketten vágtuk le a hátralevő részt, majd ő hívott meg egy sörre. Késő éjszakáig barátkoztunk, újabb és újabb sörök mellett...

Nemsokára én is vásároltam magamnak egy motoros kaszát, ha már ez a divat, de azért nem mondtam le a másikról, már csak azért sem, hogy a tehenes gazda elvigye tőlem a füvet. Pedig tényleg rosszul vágott, inkább tépte, mint vágta a rendet. A tehenes bácsi huncut mosollyal ilyen megjegyzéseket fűzött a munkámhoz: „amit nem sikerül levágni, le kell tapodni, hogy ne látszodjon...”

Néhány évvel ezelőtt egy születésnapi vendégségben idős bácsi mellett ültem az asztalnál, aki a saját falujában híres kaszás. Mint mesélték, pár évvel ezelőtt még kaszás brigádban dolgozott a fiatalokkal. Hetvenen túl már kevésbé bírta a tempót, mégis magukkal vitték, mert senki sem tudta úgy megverni a kaszát, mint ő. A végén már nem is engedték vágni, csak ült az árnyékban, és kopogtatta a kaszáikat... Csendesebb, tisztább és sokkal hatékonyabb is egy jól megvert hagyományos kasza, mint a benzines, kétszer olyan gyorsan lehet vele dolgozni – vallotta a bácsi. Tudtam, hogy ő lesz az én emberem. Elmeséltem neki addigi kaszás kalandjaimat, és megkértem, tanítson meg kaszát verni. Felcsillant a szeme. Ha meglátogatom, ő megtanít – válaszolta –, van ideje bőven.

Olyan figyelemmel hallgattam a mestert, mint aki tudja, hogy kivételes esély ez számára. Megmutatta, aztán gyakoroltatta is velem a kaszaverést, és rám szólt, ha rosszul fogtam a kalapácsot, túl merev volt a csuklóm, nem jó ritmusban ütöttem a vasat... Volt, amin gyakorolni, mert nemcsak a saját életlen kaszámat vittem, hanem a szomszédét is, aki még pénzt is küldött a bácsinak a fenésért. Persze, nem fogadta el. Nagy élmény volt nekem, a családja szerint pedig neki is ez a közösen eltöltött idő. Hab volt a tortán, hogy asztalos testvérével – aki éppen náluk volt látogatóban – készíttetett nekem is egy ugyanolyan üllőt, amilyen az övé: fából, megfelelő vasazattal. Így történt, hogy kaszássá és kaszaverővé is váltam. Imre bácsi, ezúton is hálásan köszönöm!

Már csak olyan helyeken szoktam motoros kaszát használni, ahová nem fér be a hagyományos, vagy kövek és más akadályok között, ahol kicsorbulhat. Rengeteg más elfoglaltságom mellett azonban sokkal kevesebbet kaszálok, mint amennyit szeretnék, általában a kapunk előtt is a kedves szomszédok vágják le a füvet.

Mostanában gyakran hallom a benzines és elektromos kaszagépek hangját, és mindig azon tűnődöm, vajon miért nem igazi kaszát használ a falusi ember? Ami nemcsak olcsóbb és hatékonyabb, hanem energiatakarékosabb, környezetkímélőbb, egészségesebb. A karbantartása, javítása is egyszerűbb. Így vész el ismét egy hagyományos népi tevékenység, múltunk egy újabb darabkája. És vele a környezetbarát jövőnk egy része is. Nem beszélve azokról az izmokról, amelyek olyan kemények voltak az unokatestvérem karján... Fejlődünk, de vajon mindig jó ez nekünk?

Borítókép: Nagy B. Sándor