Otthon azonban továbbra is erősen szorosan fogtak, minden második szombaton menni lehetett haza, akkor szombaton is tanítás volt. De csak akkor engedtek, ha nem kaptunk rossz jegyet vagy nem csináltunk valamilyen marhaságot… Hogyha hazaértem, akkor apám mindig kitalált valamit. Menni kellett az erdőre, szénáért, vagy volt más egyéb. Még vasárnap a mise előttre is bétett valami dolgot, nehogy úgy üljük csak, s ne vegye valamilyen formában a hasznunkat. Kezembe adott egy deckát s a gyalut. Mondjuk. Legalább ennyit minden alkalommal.
Szerencsére volt a falunkból harmadéves bennlakó, még rokon is. Az a fiú, Szabó Jóska mondta nekem mindjár’, még az elejin, hogyha valaki fika létemre bántani akar, vagy azt szeretné, hogy pucoljam ki a nagyok bakancsait, akkor szóljak bátran, hogy én őt üsmerem, és eppeg meg akarom keresni, mert kűdtek valamit otthonról, azért tartózkodom a folyosón. Mondjuk. S akkor megúsztam. Vagyis nem kellett sepregetni, fát vágni soron kívül. Nagy, bogos csutakok voltak, alig lehetett szétbotolni, nehéz volt azokkal a vasnyelű fejszékkel. Ugye kellett a hálókba, a konyhára, túlfelől a műhelyekbe s az osztályokba is. Volt gondnok, de az egyébbel foglalkozott, a bészerzéssel, olyan könyvelőféle lehetett inkább, még az is parancsolt nekünk. Féltünk tőle első éven. Erősen rendezte a kicsiket, a többit nem, azok már bé voltak tanulva, s még szájaltak is, ha nem tetszett valami. Megfogadtam akkor, hogy leszek én második éves, leszek harmadéves is, mer’ leszek, de nem szeretnék így viselkedni, mert az nem való! Nem talál, hogy állandóan nyuvasszuk meg a kicsit! Ami azt illeti, ez az élet, amit ott folytattunk, jó gyakorlat volt ahhoz, hogy majd könnyebben elviseljem a katonaságot. Megszoktam a fegyelmet meg a sok értelmetlen cseszegetést.
Örökké éhesek voltunk. Emlékszem, hogy villegettem egy-egy borkánban lesütött húst, kolbászt. De mi valahogy soha nem vágtunk odahaza akkora nagy és kövér disznókat, mint azok, akik odalentről jöttek. Mi már alföldieknek mondtuk azokot a községeket le azon a Küküllő mentén. Ott inkább megtermett a törökbúza, több lett, jobban eresztett a búza, a rozs, a zab is, gyümölcs is inkább, mert akkora almákot hoztak, mint a kujakom, s néha császárkörtét. Ezek mind-mind csemegének számítottak nekünk, akikről azt mondták azok a lentről valók, hogy mü hegyiek, havasaljiak vagyunk, akik a medvék szomszédságából jövünk. Nem voltunk vadonból szalasztottak eppeg, de tény, hogy valamivel szegényebbek. Ha szalonnát pakoltak hazulról, akkor az csak ujjnyi vastag volt. Nekik kétszer-háromszor nagyobb és vastagabb táblákat tettek fel a szüleik, hogy pótolják a kosztot. Ami nem volt gyenge, a háromszori étkezésen kívül járt tízórai; egy-egy alma, narancs, nápolyi s ritkán egy fél tábla csokoládé, amit én nem ettem meg. Kiudvaroltam a szakácsnéknál, hogy cseréljék vissza nekem a feleket, amikor porciózzák. Én meggyűjtöttem azokot a csokikat, s vittem haza hétvégén a testvéreimnek. Uzsonnára halkonzervet adtak, kettőnek egyet, vagy egy kicsi májpástétomot s egy szelet kenyeret. Asse sok. Állítólag benne volt a kalóriaadagunk. De így is feszt éhesek voltunk… A szalonna, az sokat segített! Főleg olyan estéken, amikor túrós makarónit adtak, mer’ az eccer gyenge eresztés volt. Ezért szeretem a szalonnát erősen ma is. Nem hijába mondták, hogy jó útitárs. Sokszor megmentett, akármerre jártam s dolgoztam, mindig azon igyekeztem, hogy legyen tartalékban legalább egy akkora, mint amilyen széles a tenyerem, mert akkor meg voltam élve, kikerült melléje a többi.
Aztán amikor a második évet jártuk, jelentkeztünk többen is, hogy elvállaljuk a portaszolgálatot. Az iskolánál, ott a bolthajtásos kapu aljában volt egy kicsi szoba. Mondtam, hogy hol. Azér’ találták ki ezt a módszert, mer’ nem vált bé az a megoldás, hogy szerre osszanak bé, emiatt keresték az állandót. Annak a fülkének egy ablaka a bejárat felé, kettő a belső udvarra nyílott. Üveg volt féjel az ajtaján is, hogy lássuk a mozgást. Abban a helyiségben, ami nem lehetett nagyobb 4 × 4 méteresnél, volt egy asztal, egy szekrény, két szék, két ágy és egy dobkályha. A kulcsok egy fatáblára voltak kiaggatva a falra. Aki ott bent tartózkodott, az télen nem fázott, mert a tüzelőt bé lehetett szerelni, jó sokat, s éjjel, ha a kaput tízkor bézártuk, jól lehetett aludni. Az őszi hónapokban, tavasszal, nyár elejin, míg a tanév tartott, kellemesen hűvös volt benne… Itt csak reggeltől kora délutánig tartózkodott bent a felnőtt kapus, Benedek bá, hat órától kettőig. Utána s a hétvégeken a tanulók vigyáztak arra, hogy engedély nélkül ne járjon senki, se bé, se ki. Az igazgató engem választott, és egy kadácsfalvi fiút. Oda mi bérendezkedtünk, vittük a holminkat, cipőt, ruhát, tankönyveket. Rendesen végeztük a reggeli programot, mentünk órákra délelőtt, műhelygyakorlatra, mint a többi. Délutánonként ott tanulgattunk, olvasgattunk, olykor sakkoztunk kettesben vagy kártyáztunk. Megtartottuk magunknak a szilenciumot rendesen, négytől hatig, héttől kilencig, mert meg volt mondva, hogy amennyiben romlanak a jegyeink vagy szabálytalanul viselkedünk, akkor lecserélnek, s tesznek vissza a többi közi. Egy tanéven keresztül ott teljesítettünk szolgálatot. Nem viselkedtünk rosszul, a rendet is bétartattuk a többivel, s a személyzettel, a felnőttekkel, a látogatókkal is készségesen, udvariasan viselkedtünk, úgy, ahogy ki volt nekünk adva.
Aranyéletünk volt portásokként. Az egyik szárnyban lakatos- és esztergályosműhelyek voltak, túlfelől az asztalosok – mi is oda jártunk praktikázni –, hátulra pedig varrodát alakítottak ki a leányoknak. Akkor létesült a készruhagyár, oda kellett a képzett munkaerő. Összevegyítettek, mert ez a szaklíceum, a miénk vállalta fel a textilszakot is. Amikor így összecsapják egy intézménybe a növendékeket, akkor sokkal több a baj. Másképp kell bánni a kamasz fiúkkal, és másképp a serdülő lányokkal. Külön-külön osztályokba jártunk, külön szárnyban volt ugyan a leányok hálója, de akkor is, alig vártuk, hogy egymás közelibe kerüljünk. Nem az udvarlás, hanem inkább a helytelenkedés miatt. Tizenhat-tizenhét éves leánykák voltak, akárcsak mi, de egyik-másik igencsak kacéran viselkedett. Viszketett nekik valahol, ejszen. És kíváncsiak voltak. Egy-egy, amelyik piacosabb volt, azt erősebben kerülgették a fiúk… Én nem tudom, hogy mi volt a céljuk, férjhez akartak-e menni nagy hirtelen, vagy azért viselkedtek így, mert kiszabadultak az otthoni szigor alól. Inkább ez lehetett az oka. Meg a városi élet. Nyilván. Sokkal színesebb volt, több lehetőséggel kecsegtetett. Akkor valóban gyarapodott ez a város, ez a Várhely, sok blokk épült, úgy tűnt, hogy van itt lehetőség a faluról békerültnek, nem kell messzi földre elmennie, ha keresi a biztos megélhetésit… A harmadéveseknek már volt szeretőjük. Legalábbis valamilyen szinten próbálkoztak. Itt találkoztam először azzal a kifejezéssel, hogy „csaj”. Itt tudtam meg, hogy az udvarlás nem más, mint „járás”. Együtt való járás. Ez elég ártalmatlan és ártatlan dolog volt, elmentek együtt moziba, s ha a helyzet úgy hozta, kedden este 8 és 10 között kimenőt kaphattunk csárdásestre, csütörtökön a diszkóba, ami az ifjúsági házban volt, annak úgy mondták, hogy Siculus. Ez a harmadévesek kiváltsága volt, de csak decembertől kezdődően, amikor megtörtént a nagykorúsításuk. Nekünk addig még ilyen jogunk nem volt. De nálunk is szerveztek diszkót odabent, teadélutánt szombat esténként, igaz, hogy én a három év alatt vagy két alkalommal, ha voltam ilyenen, mert azért igyekeztem arra, hogy mehessek hazafelé. Engem minden a faluhoz húzott. A családhoz. Az otthoni barátaimhoz, akik más-más iskolákba jártak, sokan más helyeken, de a hétvégek mindig jó találkozást jelentettek. Ha jutott rá idő. Mert dolog, az volt bőven.
Simó  Márton