Ízig-vérig erdélyi íróval van dolga az olvasónak, ha Vida Gábor könyveit olvassa, forgatja. A szerző azon kevesek (többek?) közé tartozik, akik hisznek a transzilvanizmusban, mi több, ki is jelentette, egyfajta egyszemélyes transzilvanizmust teremtett meg. Tájait, legyen az város, falu, erdő, mező, belakja, alaposan meg- és kiismeri, majd pennahegyre tűzve papíron adja vissza ízét, zamatát, örömét, baját.
És Vida Gábornak erre van is lehetősége. Ez a lehetőség pedig a többfajta látásmódból áll, hiszen a szerző Kisjenőn, Arad megyében született, gyermekeskedett, iskoláit Kolozsváron végezte, vakációit Erdővidéken töltötte, majd Marosvásárhelyre költözött, ahol a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője, majd főszerkesztője lett. Ez a sokfelé való látás azt eredményezte, hogy könyveiben ritka jól tudja ábrázolni az erdélyi valóságot. Azt a valóságot, melyhez hozzátartozik a magyar, román, szász, cigány, sváb, zsidó stb., vagyis többszáz éve annyira sokszínű, hogy az már-már megírhatatlan, pedig próbálkozás akad rá bőven, elég itt Tamási Áronra gondolni, de ő „csak” a székely valóságot fogalmazta meg (Bálint Tamás, Nagy István a kolozsvárit, Szilágyi Domokos azt az elévülhetetlen, megfoghatatlan metafizikait, Bogdán László éppenséggel a sepsiszentgyörgyit).
Legújabb regényének, a néhány hónapja megjelent Senkiháza. Erdélyi lektűr első kiadása már elfogyott. Nem csoda, bizonyos értelemben a Senkiháza egy trilógia része, az Ahol az ő lelke (Magvető Kiadó, 2013, 2019), és a nagyon sikeres Egy dadogás története (Magvető Kiadó, 2017) erős előzménye, folytatása, az erdélyi világ egy másik szeletének megmutatása. Az Ahol az ő lelke a trianoni világ körül forog, az akkori erdélyi történésekkel néznek szembe merészen, szókimondó módon. A Dadogás jó száz évet ölel fel; az életrajzi regény egyfajta lemeztelenedés, írói szembenézés a vidai múlttal. Próbáltam írni különféle történeteket, de mindig nagyapám, nagyanyám, szüleim tolakodtak a papírra, úgyhogy az ők történéseiket kellett megírni, hogy más irányba nézhessek – vallotta az író. A Senkiházának tehát meg volt vetve az ágya, az 1936 augusztusában induló mű világa már-már fájdalmasan kiérlelt.
Kalagor Máté Namajd településére, városkájába érkezik, hogy megnézze a legkisebb Ganz-vízturbinát, esetleg meg is vásárolja, kell az az áramfejlesztéshez. Belecsöppen egy olyan erdélyi kisváros életébe, ahol a vásár a legnagyobb forgatag, a román rendőr félisten, ahogy a román jegyző is, a magyar polgármester csak dísznek van, a román király, a diktatúra meg belepi az egészet. Felüti fejét Hitler, a készülődő, majd berobbanó háború, ott a magyar katonatiszt, aki elrejtett kardjával tiszteleg a német diktátor nevében a városháza előtt, majd kirobban a háború, az általános fejetlenség. De persze van Anna-bál, a bálsági királynőségtől félő szépleány, vannak özvegyek, akik nem is annyira özvegyek… S bár ennek a világnak alkotóelemei szoros összefüggésben vannak, önmagukban mégis mikrokozmoszok. Mérnökünk feje csakis a gépezetekkel van tele, a jegyzőé politikával, és így tovább. A románnyelv-vizsga kötelező, aki nem ismeri a nyelvet, azt állásából kirúgják, illetve rúgnák, mert nincs ki helyettesítse. Törvények – és a számtalan kiskapu, akárcsak a jelenben. És persze ott a hálátlan utókor.
De ez a világ él és mozog, fél, tud gyászolni, örülni, ügyeskedik ugyan, ám társa is a másnak. Abszurd, nagyon az, de valahogy mégis létezik, akkor is, ha valahogy mindig lekési a történelmet, mert éppúgy bódult önmagától, mint attól, hogy a nagyhatalmak alig veszik tudomásul a létét. Remekül mutatja meg ezt a szerző: a mozgósításkor egyenruha van, de lőszer már (vagy még) nincs, a hadigépezetek (tank, repülő, autó, bármi) alig mozognak, védeni is alig bírnak, nemhogy támadni, de mégis veszik Erdély, egy szempontból, elnyerik Erdélyt, más szempontból, azt az Erdélyt, amely tulajdonképpen mindenkié.
A Senkiháza a klasszicizmus jegyében is született, szerzőnk bevallottan hisz a klasszikus irodalomban, egy írásnak legyen eleje, közepe, vége, vallja. Regénye ennek mentén halad, a sorjázó történetek szép ívet alkotnak, az olvasó pillanatig sem unatkozik, hanem kételkedik, fejét ingatja, nevet, sőt, felkacag, máskor elkomorodik, az erdélyi lét már csak ilyen. Ám a beteljesedés elmarad, mert ez is a transzilvanizmus.
Vida Gábor nem tartozik azon írók közé, akik évente, kétévente könyvet tesznek az olvasó asztalára. Nem csoda, az általa folyatott írásmód rengeteg kutatást, hümmögést, rácsodálkozást, felfedezést igényel, de valljuk be, az olvasónak is szüksége van némi időre az emésztéshez.
Miklóssi Szabó István
Vida Gábor Senkiháza. Erdélyi lektűr című kötetét a pulzArt kortárs összeművészeti fesztivál részeként szeptember 16-án, szombaton 18 órakor mutatják be a Tamási Áron Színház előcsarnokában. A szerzővel Miklóssi Szabó István író beszélget.
