Amikor azon az augusztusi hajnalon felszállt Vásárhelyen a kisvonatra, egyáltalán nem akart a nőkre gondolni, csak hát ez nehéz elszánás. Nem is tudta pontosan, hol van az a Namajd, ahol országos vásárt tartanak éppen, bár mondott valamit a londíner a Transylvania Szállóban, hogy mitől nevezetes a hely, ott mindenki leszáll a vonatról, meg fogja látni. Minden faluban van már országos vásár, mit kell úgy bomolni érte, odavalósi lehet a fiú, azért hiányzik neki a fából ácsolt körhinta, amit a besztercei román forgat kézzel, nem látott ez még ringlispílt, azon aztán repül a lányok szoknyája szerteszéjjel.

Rengeteg nép a vonaton, gyúródtak a nők és a férfiak a szűk, fapados vagonokban, vidám ricsaj, szénpor és dohányfüst. A vonat cammogott, és olyan hosszú füttyöket eregetett, mintha az összes gőzt erre tartogatná, azért is nincs haladás, a tolattyú gyűrűje is el van kopva, csoda, hogy megtart valamennyi erőt a mozdulathoz. Gabonaföldek, kukorica és holtág, görnyedő parasztok a veteményben, szegényes falvak, szalmatető, nád, zsindely, sovány tehenek a patakban, rozzant vízimalmok, vesszőfonásos cölöpgátak, lengőhidak, csapzott gyümölcsfák a teraszos dombokon, erdők az északos lejtőkön, akár szép is lehet ez a táj. (...) 

A namajdi állomáson, ami egy bakterház meg egy düledező raktár a rámpa végében, egyedül őt igazoltatta plutonyér Danila, mikor a rozzant fahídon átdobogott, és a tágas mezőn a vásáros bódék felé iramodott a tömeg, mintha máris késésben volna mindenki, mintha nélküle nem kezdődhetne az, ami régen elkezdődött már. (...) 

A csendőr meglepődött a fényképes igazolványon, nem volt az még akkor csak kevés embernek, vigyázzba húzta magát, amikor kisilabizálta, hogy Matei Călugăru bukaresti oklevél nélküli mérnököt van szerencséje igazoltatni, aki vajon mit keres itt, amikor sem eladni, sem pedig vásárolni nem fog, podgyásza sincs. Máté sóhajtott, ahogy az olyan emberek szoktak, akiknek a papírjuk rendben van, a lelkük nincs. Az apja jutott eszébe, aki ha ritkán megrészegedett, másról se mesélt, minthogy a régi világban egy segédlevéllel bekódorogta egész Európát, nem azt kérdezték tőle, honnan jött, hanem hogy mihez ért. Aranybánya volt Bukarest, senki nem értett semmihez, de a pénzt tudták szórni. Most meg bármit csinál az ember, egyből magyarázattal tartozik. Eltette az igazolványt, látta az őrmester arcán, hogy azt hiszi róla, detektív, esetleg más nagyhatalmú ember. Pedig az őrmester azt hitte, hogy kommunista, és az egész vásár ideje alatt szemmel tartotta, meg volt győződve, hogy vár valakit, vagy őt várják titkos találkára, kedvelik az inkogniták a vidéki forgatagot. Ritkán látott akkor még errefelé igazi kommunistát bárki, de számtalan történet keringett a gyújtogatásokról, amelyeknek csak egy részét követték el a gonosz, ármánykodó szomszédok, és párat a csűrben cigarettázó kölykök, a többit viszont a politikai felforgatók, akiket a szovjet pénzel. A jó rendőr tudja, hogy az ilyenek rejtőzködnek, amikor előbújnak, álcázzák magukat, ha viszont valaki álcázza magát, akkor az nagy valószínűséggel kommunista, mert a zöldinges vasgárdások hencegnek magukkal, pedig ők is be vannak tiltva, csak másképpen. Őket sokan szeretik azok közül, akiknek az volna dolguk, hogy betiltsák, de legalább keresztények, nem mint a bolsevikiek.