Az alábbiakban arra keresem a választ, hogy miként befolyásolják Székelyföld autonómiájának esélyeit azok a geopolitikai változások, melyek épp jelenleg történnek a világban.
A világ az elmúlt két évtizedben egyetlen nagy faluvá vált, pontosabban minden mindennel össze van kötve, eljött a hálózatok kora, és amennyiben valamiféle változás történik a globális hálózat egyik részében, az óhatatlanul hatással van a hálózat egészére. Mindezt felerősíti a digitalizáció fénysebessége, a globális hálózatban történt eseményekről szinte azonnal tudomást szerzünk és azonnal reagálunk is rá. A hálózatban terjedő információ már nem kizárólagosan a hagyományos média kiváltsága, a hálózat információhalmazát ma már maguk a fogyasztók generálják.
Ilyen körülmények között alakul át a világ, s ezekhez a körülményekhez muszáj a politikának is alkalmazkodnia. Számomra nagyon fontos kérdés az, Székelyföld képes lesz-e arra, hogy ezen új körülmények hatására megerősítse saját közösségi politikai céljait, vagy sem, de az is kimondottan foglalkoztat, hogy a jelenleg dúló nagy geopolitikai vihar hogyan befolyásolja a mi hosszú távú közösségi, politikai céljainkat.
Miért fontos Székelyföld autonómiája?
A rövid és egyszerű válasz erre az, hogy azért, mert egyrészt garanciákra van szükségünk a jogainkat illetően, másrészt pedig szükségünk van egy olyan pontosan meghatározott keretre, melynek keretein belül gyakorolni tudjuk a közösségi jogainkat. A garanciákra azért van szükségünk egy társadalmi szerződés keretében a román állammal, hogy a társadalmi energiánkat ne a folyamatos önvédelem kösse le.
Képviselőként a román parlamentben folyamatosan azzal kellett foglalkoznom az RMDSZ parlamenti csoportjának tagjaként, hogy megakadályozzuk olyan törvények elfogadását, melyek a létező jogainkat fenyegették. Az erdélyi magyarság politikai képviseletének munkája legnagyobbrészt a magyarság politikai jogainak védelméből áll, mert mindig vannak olyan ügyek, melyek a közösség elevenébe vágnak, legyen az az orvosi egyetem, a katolikus gimnázium, a Székely Mikó Kollégium, az Úz-völgye és sorolhatnám.
Amennyiben a politikai képviseletnek nem kellene folyamatos harcot vívnia ezen ügyek mentén, akkor sokkal inkább lehetősége lenne a közösség javát szolgáló közpolitikák megvalósítására és nem kellene folyamatos politikai kötéltáncot járnia a lehető legmegbízhatatlanabb, átmeneti, csalóka politikai szövetségek fenntartásának érdekében.
Ugyanakkor szükség van annak a keretnek a körvonalazására is, melyen belül világosan le lenne fektetve az, hogy milyen jogok azok, melyekre garanciákat kapnánk, és itt természetesen elsősorban a nyelvi és kulturális jogok kerete az, mely égetően fontos számunkra, pontosabban a valós hivatalos kétnyelvűség, a magyar nyelv hivatalos státuszra való emelése kardinális fontosságú.
Mi a tendencia a világban ezen a téren?
A fentebb leírt globális hálózatban nem mindegy tehát, hogy milyen tendenciák uralkodnak, ugyanis ezek közvetve vagy közvetlenül, de befolyásolják nemcsak a jelenünket, de a jövőnket is. Talán ezért is követi Erdélyben legtöbb ember olyan feszült figyelemmel az ukrán háborút, mert számunkra a legkevésbé sem mindegy, hogy ez a konfliktus hogyan és milyen eredménnyel rendeződik. S bennünket nem a hadi események érdekelnek, hanem hogy a háború után milyen irányba mozdul el a társadalmuk.
Az ukrán nacionalizmus elsősorban azért igen ellenszenves és zavaró a székelyek számára, mert mi nagyon komolyan vettük a minszki béketervnek azon részét, mely a konfliktus rendezése érdekében széles körű nyelvi és kulturális autonómiát biztosított volna a térségben élő oroszoknak. Számomra rettenetes csalódás volt Merkel azon nyilatkozata, hogy a minszki béketerv, mely a helyzetet autonómiával rendezte volna, mindössze diverzió volt, ugyanis én azt gondolom, hogy a térségben sokkal jobb lett volna egy véres konfliktust a minszki kompromisszum betartásával megelőzni, mint belekezdeni egy rettenetes háborúba, mely végül olyan iszonyatos pusztítást eredményezett, aminek hatása generációkon át megmarad.
Mi azért utasítjuk el az ukrán nacionalizmust, mert nem vagyunk hajlandók elfogadni azt a fajta etnikai hierarchiát, amit az ukrán nemzetépítő szándék kendőzetlenül feltételez. S növekvő idegességgel szemléljük azokat a folyamatokat, amelyeket ez az erőteljes nacionalizmus a nyugatból kiváltott, nevezetesen a kisebbségi jogok teljes semmibe vételét, és azon hangoknak a teljes mellőzését, amelyek ezen jogtiprásokat szóvá teszik.
Ez mindenképpen aggasztó tendencia, de az a tény, hogy a legerőteljesebb ukrán nacionalista erők épp elveszítik az országban a befolyásukat és egészen valószínű, hogy nemsokára egy új, lényegesen szelídebb ukrán vezetés lesz az ország élén, az mindenképpen optimizmusra adhat okot számunkra. (Különösen, ha Zelenszkij volt tanácsadója, Aresztovics lesz az új elnök, aki soha nem volt hajlandó például elhagyni az orosz nyelvet és ukránul beszélni.)
Reményforrás Franciaországból
Nagyon biztató jelnek tartom ugyanakkor azt, hogy másfajta változás is előállt a globális hálózatban, ami releváns számunkra, pontosabban Franciaországban, abban a nemzetállamban, mely a kisebbségek létét semmilyen módon nem ismerte idáig el. Macron elnök mégis fontos lépésre szánta el magát. Azt javasolta a korzikai nemzetgyűlésnek, hogy dolgozzanak ki egy autonómiatervet és elviekben elismerte a korzikaiak autonómiaigényének legitimitását.
Ez számunkra azért nagyon fontos, mert a román állam intézményi berendezkedése igen nagy mértékben a francia politikai rendszernek a másolata, pontosabban annak egy elnagyoltabb, helyi igényekre igazított változata. Megdől tehát egy paradigma, amikor a nagy európai nemzetállamok közül az utolsó olyan állam is úgymond beadja a derekát, mely addig a politikai és kulturális nemzet fogalmát egy és ugyanazon, szétválaszthatatlan entitásként kezelte. Ez nagyon erős érv lehet számunkra a jövőben.
A konfliktusok megelőzésének legjobb módja
Az örök optimista és idealista beszél belőlem akkor, amikor azt mondom, a történelemben a sötét korszakok után mindig jobb idők jöttek. A háborúkban az emberek szerencsére előbb-utóbb megcsömörölnek a vértől és a bosszútól, és elkezdenek azon gondolkozni és azon dolgozni, hogyan lehetne olyan rendszereket építeni, melyek elejét vehetik az újabb vészterhes konfliktusoknak. Az a jólét, biztonság és az emberi jogoknak a tisztelete, ami az elmúlt hetven évben Nyugat-Európában kialakult, az abból a borzadályból fakadt, amit az első és a második világháború okozott.
Senki sem tud állandó konfliktusban élni, az emberi természet hitem szerint bár képes az erőszakra és a bigott gyűlöletre, alapvetően mégis a békére és a nyugalomra törekszik, ezért is van az talán, hogy a militarista társadalmak igazából semmi maradandót nem tudnak maguk után hagyni. A történelem azokat a társadalmakat favorizálja, amelyek nem őrlik fel magukat egy folyamatos konfliktusban, hanem a megbékélésnek és az együttélésnek a fenntartható módozatait keresik és valósítják meg, ami lehetőséget ad a közösségeknek a kiteljesedésre.
Az autonómia békés, fejlődési kiteljesedési lehetőséget jelentett más, hozzánk hasonló közösségeknek, s reményeink szerint az a know-how (ismeretanyag – szerk. megj.), amit ők felhalmoztak ezen a téren, a mi közösségünk számára is hasznos lesz abban a pillanatban, amikor a román állam is eljut majd a példaképének tekintett francia álláspontra. (Ezt már nem az idealizmus, hanem a realizmus mondatja velem: a francia állam felismerte, hogy a lassan felismerhetetlenné átalakuló francia társadalomban a korábban ellenfélként tekintett Korzika sokkal inkább a francia állam szövetségese, mint az utcán lázadást szervező arabok.)
Ugyanakkor az autonómia a román állammal való kapcsolatunknak egy korrekt rendezési módja is kell hogy legyen egyben. Én hiszem, hogy több dolog köt össze bennünket a többségi nemzettel, mint az, ami elválaszt.
Véleményem szerint nagyon fontos, hogy az autonómia létrehozatalának kardinális fontosságát soha ne veszítsük szem elől, még akkor se, ha tudjuk, hogy a közösségi célokhoz vezető út hosszú, küzdelmes és nehéz.
Benkő Erika (a szerző politológus, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője)
