Diákéveimre visszaemlékezve – egy-egy előadás, a tanító viszonyulása mindig hagyott bennünk, kisebb és nagyobb diákokban valami maradandót – néhai Bedő Ildikó tanító néni is eszembe jutott, mindig szeretettel gondolok rá.
Székelyudvarhely rajonban, Patakfalván született 1930-ban, ikertestvérével együtt a Fábián család első gyermekeként; később még egy testvérük született, Emese. A következő években édesapját, Fábián Adorján Bélát, aki református lelkész volt, áthelyezték Erdővidékre, Bodosba. A háromgyermekes család elfoglalta új otthonát, Ildikó ott végezte elemi iskoláit, a tanítóképzőt pedig Székelyudvarhelyen; 1949-ben diplomázott.
Édesapját hivatása révén az akkori időkben gyakorta áthelyezték, és a család is vele költözött, ezért Ildikó tanító néni több helységben is végzett pedagógiai munkát: Baróton, Nagybaconban, Nagyborosnyón és Lisznyóban. Végleges tanítói állást az uzoni általános iskolában kapott.
Ebben a községben ismerte meg jövendő házastársát, Bedő Barabást, a helyi MTSZ (mezőgazdasági termelőszövetkezet) főkönyvelőjét. 1960-ban kötöttek házasságot, de a tanító néni még ebben az évben tovább képezte magát, elvégezte a Maros Együttes szervezésében a néptáncoktatói tanfolyamot, aminek következtében meghatározó szerepe lett Uzon község kulturális életében. Tanítói szakmája mellett generációkat nevelt fel a székely néptánc és ének-zene varázslatos világában.
A kulturális munkában más pedagógusok is részt vettek, közülük Veres Erzsébet (Pöszi), Kari Éva és Gergely József tanítókra emlékszem vissza. Meséli Pöszi tanító néni, hogy akkoriban nemcsak a diákságot vezették be a művelődési életbe, s tanították a helyi ifjúságot, a múlt század hatvanas, hetvenes éveiben a szeszgyári munkások tánccsoportjával is foglalkoztak, akik fellépéskor kivétel nélkül mindig székely népviseletbe öltöztek.
Az én diákkoromban a próbákon még nem volt zenei kíséret, Ildikó néni láláktatott, akár órák hosszat, erre roptuk a táncot. Jó hangja volt, de fárasztó lehetett így oktatni, ám a tanító néni szerette munkáját, érezni lehetett az elhivatottságot, amelyet nemzete iránt táplált. Elmondható róla, hogy fáklyahordozója volt a székely néptánc- és dalkincs népszerűsítésének. Mindemellett szerény és lelkes tanítója volt sok-sok I–IV. osztályos gyermeknek. 1986 nyarán ment nyugdíjba.
2002 októberében özvegyen maradt, és mivel nehéz volt az egyedüllét, egyetlen fia, az 1961-ben született Szilamér családjához költözött a Maros megyei Kelementelkére, ott élt 2005-ben bekövetkezett haláláig. Kérésének megfelelően férje mellett nyugszik az uzoni református temetőben.
Veres Ibolya, Uzon
