Az elmúlt tíz esztendő eseményei, folyamatai és a jelenlegi helyzetünk elemzése után pedig óhatatlanul be kell látnunk és vallanunk, hogy nem előre-, hanem visszalépés történt ebben a tekintetben. Annak ellenére is, hogy a szabadság birtoklásának jogát a 21. század Európájában már egyetlen államnak sem tanácsos vitatni. Nem is vitatják.

A bukaresti politikai boszorkánykonyha mesterszakácsai azonban megtalálták a receptjét annak, hogy miként lehet feltűnés és bírálatokra okot adó, botrányos intézkedések nélkül eltüntetni az erdélyi magyarságot. Látszólag egyetértenek az önazonosságunkat megőrizni hivatott törekvéseinkkel, a háttérben azonban teljes gőzzel a nemzeti közösségünk végleges felszámolásán munkálkodnak. Gondoljunk csak a még 2013-ban is elképzelhetetlen úzvölgyi temetőgyalázásra, a román fasiszta szervezetek székelyföldi provokációira, a magyar állam- és kormányfő nagykárolyi, illetve tusnádfürdői látogatását kísérő soviniszta megnyilvánulásokra vagy a folyamatos magyarellenes uszításra, hogy csak néhányat említsünk az aljasságok közül. A felsoroltakat ráadásul a megakadályozásukra hivatott állami szervek nyilvánvaló engedékenysége által bátorítva, illetve sugallatára vagy rejtett irányításával cselekedték. Miközben a tényleges megoldást kínáló kulturális és területi autonómia helyett újabb és újabb bódító kotyvalékkal etetnek minket. Hangzatos, de üres kijelentésekkel és kirakattörvényekkel tévesztik meg a hazai és nemzetközi közvéleményt. A szolgálatukba állt és állított média csatornáin azt sulykolják a köztudatba, hogy velünk és körülöttünk minden a legnagyobb rendben, és ha mégsem, azért a felelősség kizárólag minket terhel.

Nyitott szemmel járva-kelve Erdélyben azonban kénytelenek vagyunk rádöbbenni, hogy semmi sincsen rendben. Sem velünk, sem körülöttünk. És a helyzetünket tovább súlyosbítja, hogy magunk is meginogtunk. Összezavarodtak az érzéseink, összekuszálódtak a gondolataink, és a nemzettudatunkkal együtt az önbizalmunk is megrendült.

Hibásak vagyunk tehát a kialakult áldatlan állapotokért, mert nem voltunk elég éberek. Annak ellenére sem, hogy a történelmünk arra tanított: jobb résen lenni, és ez sajnos ismét beigazolódott. Hibásak vagyunk, mert engedtük, hogy félrevezessenek, és azóta is téves úton járunk. Hibásak vagyunk, mert nem vagyunk határozottak és egységesek ebben a kérdésben. Hibásak vagyunk, mert felcseréltük a megfontoltságot a hallgatással, a kompromisszumkészséget a megalkuvással és az óvatosságot a gyávasággal. Hibásak vagyunk, mert még akkor is egymással torzsalkodunk, amikor a létünkre törnek.

Mindezt be kell látni és ki kell mondani, ugyanis csak a nyers valósággal szembesülve és szembenézve van esélyünk a változtatásra és a változásra. Ahhoz, hogy sorsunkon változtatni tudjunk, magunknak is változni kell, különben semmi esélyünk a túlélésre és a megmaradásra. A nemzettudat és az önbizalom hiánya óhatatlanul nemzethalálhoz vezet.

A szabadság birtoklásának jogát a 21. század Európájában nyilvánosan senki sem meri kétségbe vonni, mégis számos nemzet, nemzetrész él szerte a földrészen idegen iga alatt nyögve. Mert mit is jelent a szabadság? Önrendelkezést, de legalább autonómiát. Ez utóbbiról pedig tücsköt-bogarat összehordanak kies országunkban az államelnöktől a médiáig, megtévesztve és félrevezetve a román közvéleményt. Szó sincs ugyanis a határok módosításáról, amint ők állítják. Csupán arról, hogy mi magunk dönthessünk a minket érintő kérdésekben. Erről viszont esetünkben Szerbia kivételével még hallani sem akarnak, sem az uniós, sem az unión kívüli utódállamok.

Éppen ezért meddő siránkozás és magunkba roskadás helyett teljes mellszélességgel be kell kapcsolódni a meglévő jogaink védelmébe, valamint a meg sem adottak vagy megvontak visszaszerzéséért folytatott küzdelembe. És ez nem csak a politikusoknak, hanem a nemzet egészének is szent kötelesség, hiszen csak így maradhatunk meg magyarnak a Kárpát-hazában.

Borítókép: Albert Levente