1997-ben részt vettem egy pályázati kiíráson, melynek felhívó szövege így szólt: Trianon hajszál- és mellékgyökerei, melyben I. világháborús családi történeteket vártak az ifjú pályázóktól. Vállalkoztam, hogy benevezek, hiszen tudtam, hogy családom évtizeden át őrzött egy több száz levelet számláló gyűjteményt az első világháborúból. Az 1915 és 1918 között írt levelek sokasága mögött egy család, egy rokoni, baráti, szomszédi kör, mondhatni egy falu háború alatt megélt története aludta álmát.
Akkor raktam először időrendi sorrendbe, olvastam át először e leveleket, melyeken keresztül a családtagok, barátok, rokonok sorsán át idéződik fel e megpróbáló kor. A 470 levél bemutatja, hogy elődeink: egykori katonáink – ifjú legények és idősödő édesapák –, az itthon maradt édesanyák, testvérek, rokonok, Vargyas akkori faluközössége hogyan is élte át e nehéz időt. Ezt egyértelműen tükrözik a levelek, a hűséget, a szeretetet a család, a szülőföld, az otthon iránt. A végtelen hittel és szeretettel megírt sok száz levél igazi érzelmeken, valós félelmeken, hullámzó reményeken keresztül hozza közel hozzánk ezt a történelmi kort, és erősít meg minket abban, hogy a nehéz időben is az Istenbe vetett hit, a család és a faluközösség megtartó szeretete jelentett biztos fogódzót, melyekbe kapaszkodva el lehetett viselni a háború borzalmait. Az ifjú katona, e leveleskönyv egyik hőse, Ferenc írta egyik levelében: „Hogy vissza térjek őrizzék halovány emlékemet”. Hálás vagyok Pozsony Ferenc professzor úrnak, akinek a segítségével most e levelek olvashatókká válnak az érdeklődők számára, és őrizni tudjuk a halovány emlékeket.
A Pozsony Ferenc és jómagam szerkesztésében megjelent könyv két előszót tartalmaz. Az elsőben összefoglalom az I. világháborúban született 470 levél tartalmát. Következik édesapám, Ilkei Ferenc írása, aki szintén egy nagyon érdekes családi történetet elevenít fel, a II. világháborúban, 1940-ben eltűnt Ilkei Péter nagybátyjáról, akiről 25 év után derült ki, hogy életben van, és 1965-ben hazalátogatott Vargyasra. Ezt a találkozást örökíti meg édesapám írásában. Következik a 470 levél, valamint Ilkei Péter Szovjetunióból hazaküldött levelei. Végül Pozsony Ferenc professzor úr záró tanulmányát olvashatjuk Az I. világháború néprajzi kutatása és múzeumi reprezentációja címmel. Zárásként néhány fénykép a levelekről, az I. világháborús bakáról, családtagokról. A könyv a Tortoma Könyvkiadó gondozásában jelent meg, és hálásan köszönöm mindazoknak, akik a munkafolyamatban vagy a kiadási költségekben részt vállaltak.
Apai dédszüleim, Ilkei Ferenc (1867–1933) és neje, Ilkei (született Soós) Rebeka (1876–1933), mindketten unitárius vallású, földműves családban nőttek fel. 1896. január 23-án kötöttek házasságot, hat gyermekük született: Ferenc, Rebeka, Elek, Sándor, Dénes (az én nagyapám) és Péter. Legidősebb gyermekük, Ferenc 1896. június 29-én született. A világháború kitörése az ő életét befolyásolta leginkább, hiszen 1915-ben a 19 éves fiút besorozták. 1915. augusztusától 1918. februárjáig a keleti fronton harcol Galíciában, majd 1918. márciusától a dél-nyugati olasz fronton küzd egészen haláláig. Hihetetlen intenzitással írja haza leveleit, ahogyan édesanyja írta egyik levelében férjének: „Ferenctöl minden nap kapunk lapot”, sőt, gyakran előfordul, hogy egy lap helyett kettő is sikeredik, és szinte követeli azokra a választ, melyek érkeznek is, kisebb-nagyobb kimaradások után, úgy, ahogy a megannyi nehéz körülmény megengedi azok megszületését és megérkezését.
És most e könyv által e világ ajtaját nyitjuk meg szeretettel minden érdeklődő előtt, és aki benéz, talán be is lép rajta, megismerkedhet egy szerető, székely nagycsaláddal, a háború útjain egymást követő, nyilvántartó faluközösséggel, belepillanthat a szorgos-dolgos, munkás mindennapjaiba, elutazhat a különböző háborús frontokra, átélheti az egymástól való elszakíttatás fájdalmát, a folyton hazagondoló fiú vágyakozását, ki vallja: „álmomba az igaz minden éjjel magok közt vagyok”, és megismerheti azt a bút, amit az édesanya, a feleség ki kellett bírjon, amikor 19 éves fia után férjét is elvitték a háborúba.
Az otthon maradottak elszenvedik az 1916-os oláh betörést, s felnőtt férfiak hiányában az édesanya lányával és kiskorú fiával együtt végezi a megerőltető, nehéz, férfiakat is megpróbáló mezei-erdei, ház körüli és házimunkát. Egyik levelében így panaszkodik az édesanya, aki 14 éves fiával vetett: „elvégeztük a vetést a tehénel és tinoval elekel de isten mentsen és örizen az ilyen szántás vetéstől.” Felcsillan ugyanakkor bennük az öröm, a hála, valahányszor hazulról levél érkezik, valahányszor csomag éri utol a háború poklában szenvedő gyermeket, s ő megvallhatja: „Hej de jó volt az a jó kenyér, meg az a disznóhús és kolbász.” „Mindég feltér egy kis hazai kenyér mert annak nincs itt a párja és nincs is sehol se a világon átal.” Nagy az öröm, mikor a társ, az édesapa hazatér 1918 áprilisában, és végtelen a gyász, mikor érkezik a levél 1918 júniusában: a jó gyermek, testvér, barát, szomszéd hősi halált halt a magyar hazáért.
Most már bennem és bennünk élhet ennek a fiatal fiúnak a szomorú sorsa, aki 19 évesen elment a nagy háborúba, és soha többé nem tért vissza, haza. Elment az egyszerű, székely gyermek, kinek mindennapjai eddig a falusi élet egyszerűségében, annak szépségeiről, a mezei munka öröméről szólt. Elviszik az ismeretlen idegenbe, megtanítják, kiképezik géppuskával lőni, életeket kioltani, megsebesül, félig felépülten újra kint van a lövészárokban, géppuskásként érdemeket ért el, tizedes, szakaszvezető lesz, közben gyötrődik, hazavágyódik, otthonáról álmodik, míg aztán 1918 júniusában jön egy levél, melyben tudatják a szülőkkel, gyermekük meghalt. Többé nem jön levél tőle, pedig szinte naponta küldte haza a gyöngybetűkkel teleírt tábori lapokat, mert az írás, a hazaküldött szó, az otthoniaktól kapott bátorító, jó szó tartotta őt életben, segítette, éltette a harcok között, a katonakórházak vaságyán.
Szólaljanak meg az egyszerű, de nemes, szerető lelket hordozó levelek írói. A háborúba induló katonáktól búcsút vevő lánytestvér, ki ekkor Brassóban szolgált, édesanyjának írt levelében így emlékszik e nehéz pillanatokra: „milyen rosszul jött mikor szegény Ferencz mentel el kisértem a álomásig és menyit sírtunk es ők nem busultak csak mikor a vonat meg indult akkor egy kicsit” (1915. augusztus 26.)
A levelek legfájdalmasabb témája az otthon, az álomban folyton jelentkező, a „régi jó családba” való hazavágyódás csillapíthatatlan érzése: „már legjobb szeretnék az othoni frontra menni ahol tudnám már nem félek semmi féle golyotol a mi régi jo családunkba tölteni az idöt tovább és dolgozni mint elébb szoktunk. (1917. május 1.)
Megszólal a levelekben az Istenbe vetetett szilárd hit, mely hosszú hónapokon át ott él, bátorít, lelket tart, vigasztal, frontról haza és fordítva, csak néha ingadozott, nehéz harcok, hosszas távollét, elkeseredettség után: „Felkérem ne busuljanak egy csepet se hát bizunk és a jo isten nem hagy el. Ezzel bezárom levelem isten legyen a gondviselőjök, de tán a jo isten mégis meg öriz attol mert nem hal meg mindenki sem meg nem sebesül. Felkérem a szüleimet, hogy ne hogy haragudjanak vagy busuljanak hogy ilyeneket irtam söt örvendjenek és rosszat ne is gondoljanak reám.” (1915. szeptember 29.)
A családtagokon kívül folyamatos levelezést folytat a különböző frontokon szolgálatot teljesítő katonatársakkal, egykori barátokkal: Máté Lajossal, Máté Sándorral, Máté Péterrel, Fehér Jánossal, Ilkei Alberttel, Dimén Andrással, Ilkei Sándorral, Molnár Lajossal, Borbátt Alberttel, Szolga Györggyel, Pál Jánossal, Ilkei Samuval. Sós Pál 1918. június 10-i levelében még arról tudósítja Ferenc szüleit, hogy: „tudatom kedves bácsám Ferencz hogy most 10én találkoztam Ferenczel és Szolga Mozesel és jól vadnak ők is.”
Mivel június 10-e után tűnt el, arra következtetek, hogy esetleg a II. piavei csatában veszette életét, melyre 1918. június 15-e és június 22-e között került sor. Több ezer elesettet, köztük sok magyar katonát, nem sikerült e nagy harcokban azonosítani.
Így Ilkei Ferenc szakaszvezető éppen ezért egyetlen katonai adatbázisban sem szerepel mind a mai napig. Pedig valahol ott alussza örök álmát, hisz búcsúzni kellett egy csodás, szerető, tisztelettudó, folyamatosan bátorító gyermektől. A 470 levél része az az utolsó két levél, melyben Ferenc egy bajtársa közli a szülőkkel a szomorú valóságot: gyermekük meghalt!
Valahányszor kezembe veszek egy-egy levelet, valahányszor róla beszélünk, fényképein vonásainkat keressük, halottak napján gyertyát gyújtunk a vargyasi hősi halottak emlékművénél, hiszem, hogy segítjük őt, őket a hazatalálásban, a hazaérkezésben, és emléke, emlékük éltetése nyomán valljuk: „Csak az hal meg, akit elfelejtenek”. Mint ahogy ők is segítenek minket, megérteni és megtanulni, hogy a család, az otthon ma is pótolhatatlan drága helyszíne kell hogy legyen életünknek, e modernné váló, globalizálódó világunkban idézik, hogy honnan jöttünk, mutatják hűséggel és hittel az utat gondviselő Istenünk felé, és segítenek megmaradni, Trianon után 104 évvel is, Istenben bízó, áldozatvállaló, egymást tisztelő magyar embereknek.
Makkai-Ilkei Ildikó
