Nem is lenne olyan nagy vész, ha a garázsban nem dekkolna egy elég értékes motorbicikli, és még pár holmi, amit mégsem lehet csak úgy otthagyni a nyitott ajtóval. Merthogy a motorbiciklit nem lehet kitolni az autó miatt, szorosan mellette áll. De ha valaki el akarná vinni, valahogy csak kirángatná, persze az autó kárára, de hát az mit számít, ha nem az övé. Az a motor megéri! Valahogy az autó akadályait kéne felszámolni, ha valaki be tudná passzírozni magát a garázsba.

Már késésben vagyunk, de a húgom ebbe is beveti magát. Ő a legvékonyabb a társaságból, nagykabát ledobva, motorbicikli és autó közt bepréseli magát, és sikerül a léceket meg miegyéb akadályokat az autó kerekei mellől félretenni. Visszapasszírozza vékonyságát garázson kívülre (irigy vagyok, mint a fene), és miután a szomszéd autója helyre kerül, már indulhatunk is. Hatalmas pelyhekben hullni kezd a hó, nagyon szép, tényleg, de pont most… és mire végre kikanyarodunk a városból, már jó erősen a szél is beindul.

Sebaj, a húgom ügyesen, óvatosan vezet, még időben vagyunk, nem késtünk le semmiről, és milyen szép is a téli táj! Fújhat az a szél ott kint, mi itt bent jó melegben vagyunk. Nem sietve, de szépen haladunk, aztán egyszer csak egy dugóba keveredünk. Pedig már Sepsi nincs is messze. De a kocsisor vége nem is látszik. Ja, biztos a sztrájk miatt akadozik a forgalom, a mindenit, nem lesz könnyű célba érni. Már jó ideje méterenként araszolunk, amikor szólok, hogy elszívnék egy cigarettát, de nem akarok befüstölni az autóba. Nyugodtan gyújtsál rá, mondja a húgom, meg is teszem, de azért résnyire lehúzom az ablakot. Azaz, résnyire állt szándékomban, de az ablak teljesen aláereszkedik, aztán hiába nyomkodom a gombot, majd a húgom is az ő oldalán, az ablak csak pár centire fut fel, máris alászáll. És ezt így mindegyre, minden gombnyomásra. Nincs mit csinálni, feladjuk, ami azt jelenti, hogy nyitott ablakkal utazunk tovább a mínusz fokban. Kínunkban elkezdünk röhögni, a húgom is rágyújt, és ha már nyitva az ablak, megpróbálok kifelé hamuzni. Egyszer csak megkérdi a húgom, hogy ami az autóba beszáll, az hó vagy a szélfútta, visszatérő hamu? Mindkettő, mondom, erre még jobban elkezdünk röhögni.

Előkerülnek a kabátok, sálak, valahogy magunkra pakoljuk, betakarózunk, pontosabban én valahogy bebugyolálom a húgit, mert ő a kicsi, és nem mellékesen vezet, ugye. Sál fejekre tekerve, most már akár a tajgát is túlélnénk, legalábbis úgy nézünk ki… És a kocsisornak se vége, se hossza, jó ideig fogunk így üldögélni a friss levegőben. A táj továbbra is gyönyörű, csak már nem a melegből csodáljuk. Szerencsére humorunknál vagyunk, és már mindenen képesek vagyunk szórakozni. Milyen szép pirospozsgásak leszünk, mire megérkezünk, mert az orrunk már pirosodik. És milyen jókor jött ez a dugó, mert ha gyorsabban mennénk, a havat is erősebben fújná be a szél.

Sötétedik, mire megérkezünk, de az autószerelőmet szerencsére még elérjük, húgom autója a szervizben jó kezekre bízva. És igazából csak egy kicsit vagyunk csonttá fagyva. A betervezett programok estek, jó kis nap volt ez! De várjunk csak, mondjuk, mert még nincs vége a napnak. Bár ne mondtunk volna semmit…! Elindulunk az apánkhoz a jó melegbe egy jót beszélgetni. És mi fogad? A konyhában a kazán darabokban. Az öcsénk és egy szerelő nyakig az alkatrészek közt próbálják, amit próbálnak. De nagyon úgy néz ki, hogy ma ebből nem lesz semmi.

Húgival autóba be, az enyémbe – ablak lehúzásáról szó se lehet –, és irány villanymelegítőt vásárolni! Mégsem maradhat így apuka éjszakára. Amikor végre otthon, egy pohár jól megérdemelt unikum mellett kezdünk felengedni, nézzük az órát, hogy még mindig nincsen éjfél. Mert csak akkor van vége a napnak…

Borítókép: Facebook / Info Trafic 24