Nem leplezem, útjaim során gyakran összekötöm a kellemeset a hasznossal. Hiszen az embernek dolga is van, nem csak lébecol, s a teendőket előnyös előbb elvégezni, mint utóbb, így adódott, hogy éppenséggel Felső-Háromszékre vezetett utam. Szürkület után a friss hó lepte csúszós úton csak lassan kanyarogtam, nehogy fölösleges fejfájást okozzak bármely elsősegélynyújtó szervezetnek. Ennek köszönhetően volt esélyem gyönyörködni a tájban, mely télen teljesen más arcát mutatja. A nagy fehérségben pedig még szürkület után is jobban kitűnik, ha valami megmozdul, bármennyire is próbálja magát álcázni téli bundájával.

A szakasz kihalt volt, rajtam kívül senki nem volt olyan balga, hogy a fennebb említett viszonyok között útra keljen. A medencén uralkodó csend pedig az őshonosok hívószava volt: békésen lehet legelni, vadászni. Sólymok, ölyvek röpködtek körülöttem, némelyik már pocokvacsoráját szorítva karmaiban. Egy őz békésen ácsorgott az útpadkán, közeledtemre meg se rebbent, én pedig előjogait tiszteletben tartva kellő távolságtartással kikerültem. Odébb egy kanyarban fényszóróim világánál már csak egy rókához tartozó lompos függelékét véltem elsurranni látni, de merem feltételezni, hogy tulajdonosa is ugyanott haladhatott el pillanatokkal korábban.

Városi gyerekként meglepődöm az ilyesfajta találkozásokon, mivel számomra a vadak az erdő mélyét jelentik, melytől jelen helyzetben kellően távol jártam. Testközelben összefutni velük még mindig idegen számomra, de talán ennek köszönhetően jobban is értékelem. Érthető tehát megilletődésem, amikor sötétedés után hazafelé tartva egy mezei nyúl asztaltársaságot zavarhattam meg az árok partján, akik – természetükből fakadóan – eszeveszett menekülésbe fogtak, nekem pedig csak nagy erőfeszítések árán sikerült lefékeznem. Az egyik frakkos vendég a rétnek vette az irányt, másik kettő az erdőnek, az utolsó nyúl – magamban úgy vélem, a házigazda – viszont nem tágított: állt az úttest közepén és nézett engem.

Megsértettem. Meggyaláztam, mondhatni. Rangos, neves vendégei szétszaladtak, az én hibámból. Álltunk tehát mindketten, és néztük egymást. Kellőképpen meg is szégyelltem magam, nem tagadom. De már nem volt mit tenni, a teaparti véget ért, ebbe ő is bele kellett hogy törődjön. Komótosan felugrált egy útszéli hóbuckára, még vetett rám egy megvető pillantást, majd csak bámult a távolba. Jelenlétemet a továbbiakban fölöslegesnek ítélvén én is folytattam az utamat, viszont továbbra is bántott a gondolat, hogy elrontottam egy ilyen díszes társaság estéjét. És vajon hány meg hány ilyen mulatság ért már tragikus hirtelenséggel véget?

Váry-Sylvester Péter