– Főtiszteletű püspök úr, jól tudjuk, sem az istenhitre, sem a nemzettudatra nem adhat magyarázatot a genetika, mindkettő zsenge korunktól kezd épülni bennünk…
– Minden ember beleszületik egyfajta környezetbe, azt nem választja, készen kapja, számára adott. A fiatalkorban szerzett érzelmi hatás egy életre szóló élmény, és a későbbiekben kialakuló identitásnak is ez lehet az egyik alapköve. És – természetesen – az anyanyelv. Isten és ember között a Szentírás teremti meg a kapcsolatot. A reformációig az írni-olvasni tudás kevesek kiváltsága volt, így hát iskolát kellett teremteni, szervezett oktatás, bibliafordítás kellett, hogy mindenki olvashassa a Szentírást, mindenki megérthesse annak üzenetét. Ettől kezdve a református egyházban az anyanyelv a liturgiának, a Szentírásnak és egyáltalán az emberi kapcsolatoknak a nyelve. Érthető hát, hogy az elmúlt ötszáz évben a református egyház az anyanyelvű oktatásért tett a legtöbbet, tesz és harcol érte ma is. Hiszen ha megszűnik az anyanyelvű oktatás, megszűnik az anyanyelvű egyház is, s akkor már nem teljesíthetné küldetését, azt a feladatát, amire hivatott, hogy minden embert a maga nyelvén kell oktatni-nevelni, mert érzelmileg ehhez kötődik leginkább. Hitünket mi csak magyarul erősíthetjük és védhetjük igazán.

– Mit tehet ma a református egyház a nemzettudat ápolásáért?
– A mi egyházunk magyar nyelven szolgál, nem kétnyelvű. A számunkra adatott környezetben egyértelmű, hogy aki reformátusnak vallja magát, az magyar, aki meg ortodoxnak, az román. A felekezeti és az etnikai hovatartozás egymásra tevődik, ez nagyban meghatározza azt, hogy mi tulajdonképpen egy párhuzamos társadalomban élünk. Ha valamiképpen ezt összekeverjük, akkor kisebbségként teljesen eltűnhetünk, felszámolódunk. Az Úristen ránk bízta, hogy anyanyelvünkön dicsérjük Őt, és nekünk ezt meg kell tartanunk, ehhez ragaszkodunk.

– Pál apostolnál olvasható, hogy a tévelygő ember a teremtettet imádja, és nem a Teremtőt. Manapság azt is mondhatnám, hogy a tévelygő ember inkább a sehová se tartozást választja, mint a valahová való tartozást…
– Nagyjából kétezer esztendeje alakult ki egy konszenzus arról, hogy mi a szép, mi a jó és mi az igaz. Ez az, ami egy idő óta, különösen az utóbbi időben megkérdőjeleződik, sokan azt állítják, hogy ez már idejét múlt elgondolás, minden relatív, abszolút igazságok nincsenek, mindent meg lehet kérdőjelezni, merthogy az ember gondolkodása folyamatosan változik. Nahát, ebből az következik, hogy az ember magára vállalja a döntést, nem tudván igazán, hogy merre van a jó irány, és azt sem érti, talán már nem is keresi a magyarázatot, hogy honnan a szűnni nem akaró feszültség, majd a pánik. A kommunista rendszerben valami hasonló történt, viszont ott mindannyian tudtuk, hogy az egy hazug rendszer, és otthon, a családi körben, az egyházban kaptuk az egyik féle oktatást, a kommunizmus iskoláiban a másikat, de azért megtartottuk, amit otthonról és az egyháztól meg a közösségből kaptunk. Ma viszont a világ példátlan erővel támad, horizontálisan és vertikálisan egyaránt. Tehát olyan módon hat a fiatalokra, az emberekre, hogy megkérdőjeleznek mindent. El merem mondani, hogy soha a történelem folyamán nem volt ekkora szakadék a nemzedékek között, mint most. A fősodor a múltunkból, a hagyományainkból manapság szinte mindent eltörölne, megkérdőjelezi az étkezésedet, a zenédet, a beszédedet, a szokásaidat, a ruházatodat.

– Istenre, nemzetre, családra nincs szükség…
– Ott van a népszámlálás. Most is vagyunk tizenötmilliónyian, de szétszóródva a földgolyón. Kereshetjük, ki ezért a hibás, de ne feledjük, sokkal korábban kezdődött a baj, a francia forradalomtól, az angol ipari forradalomtól errefelé az önzés, az eszeveszett énközpontúság egyre inkább teret hódított, olyan jövő felé vettük az irányt, ahol nincs nemzet, nincs egyház, nincs közösség, nincs apa, nincs anya, nincs szülőföld, nincs semmi, csak én vagyok, csak én. E megvezetett világban sokan észre sem veszik, hogy időközben rabszolgává válnak, pedig kezükben a bizonyíték, a saját bankkártyájuk.

– Amikor istentiszteletre megyek, mindig-mindig remélem, hogy ezúttal a szokásosnál többen gyűlünk majd össze a templomban, erről pedig eszembe jut, hogy az istenhit nélkülözhetetlenségét csak nehezen tudnám egy templomkerülő, de egyébként jó szándékú embernek megmagyarázni.
– Egykoron fontos információforrás volt a templom, ott hallhattak az emberek a világ dolgairól, találkoztak hittestvéreikkel, falusfeleikkel, templomozás előtt és után ügyes-bajos dolgaikról, mindennapi gondjaikról beszélgethettek. De ez már a régmúlt, napjainkban az információ számtalan forrásból érkezik, miközben elmarad a közvetlen emberi kapcsolat. A világjárvány idején sok gyülekezet közvetíteni kényszerült az istentiszteleteket, s ennek következményeként a hívek mintegy fele elmaradt a templomból. Azóta is többen kérik a rádió, illetve a tévé által közvetített istentiszteletet, de a virtuális világban már nem jöhet létre bensőséges közösségi hangulat. Igehirdetésre figyelsz otthon, s közben teszel-veszel a szobában, gyereket nevelsz, cipőt pucolsz, rántást kavarsz, így aligha lehet egy istentiszteletet lélekben elmélyülten végighallgatni. Nos, mi egész egyházi életünkben a közösség építését, szervezését vállaltuk, tesszük is a dolgunkat, s közben azzal is szembe kell néznünk, hogy a templomaink már nem zsúfoltak. Akik ma templomba járnak, az a húsz százalék, belső késztetésre teszi, és hiszem, hogy istenháza a hit erejével a középkorban is ilyen arányban vonzotta az embereket, a többiek meg mentek velük. Napjaink nyugati keresztény világával szemben, s ide értem Magyarországot is, mi, erdélyiek kedvezőbb helyzetben vagyunk, itt ugyanis a családok túlnyomó többsége megkereszteli a gyermekét, nyomatékosítva ezzel a nemzeti identitását, és azt, hogy az egyházi közösségünkhöz tartozik, még akkor is, ha nem mindennap jár el a templomba. Nálunk nincsenek világi temetések vagy világi házasságkötések. Olyan közegben élünk, ahol a többség elvárja, már-már megköveteli az identitásod megvallását.

– Ki ma a jó lelkipásztor?
– Lassan oda jutunk, hogy az erdélyi gyülekezetek felében a lelkész marad az utolsó magyar adminisztrátor, s ezért minden tette prófétai cselekmény. Nemcsak példát, de a közössége számára irányt is kell mutatnia, a jó pap minden cselekedete prófétai igehirdetés. A madár a fészkét meg kell hogy rakja, csak így nevelheti fel a fiókáit. Emberileg alig lehet valami fontosabb az építkezésnél, mind fizikai, mind szellemi értelemben. Ha nincs iskolád, nincs templomod, nincs egy közösségi hely, ahova összehívd a népedet, akkor a gyülekezet óhatatlanul szétesik.

– Illyefalvi szolgálatát azzal kezdte – s ezt még a diktatúra idején –, hogy a paplak udvarán imatermet építtetett, annak idején rátartiság és jó adag merészség kellett ehhez. Mindjárt a fordulat után megszervezte a vártemplom tatarozását, mezőgazdasági vállalkozásokat támogató alapítványt hozott létre, egészségügyi központ épült, átadták a keresztyén ifjúsági központ impozáns épületét, s még hosszadalmas lenne felsorolni az Ön nevéhez közvetlenül fűződő valamennyi községi megvalósítást. Nem volt ez túl sok egy falusi pap számára?
– Megint csak azt tudom mondani, hogy számunkra létfontosságú az építkezés. 1989 végén Előpatak felől lövések, robbanások hallatszottak, egy ilyen éjszakán gondoltam először a romos vár újjáépítésére. Messzire ellátszik, egykoron tíz falu választókörzete tartozott hozzá, szimbóluma lehet annak, hogy azt a dohos, penészes világot magunk mögött hagyva igenis van számunkra jövő. A fordulat utáni évek illyefalvi megvalósításai munkalehetőséget, erőt és hitet adtak az embereknek, mintegy igazolva, hogy miközben a saját fészkünket építjük, élünk is belőle, megmaradunk általa. Amit Illyefalván kicsiben megtehettem…

– Kicsiben?
– Igen, mert azt most Erdély-szerte megtehetem. A mezőgazdasági vállalkozásokat támogató alapítvány, a LAM tevékenysége a Szilágyságig, Besztercéig terjed. Fiókokat nyitottunk, a támogatott vállalkozások száma meghaladja a háromezret, több mint tízezer munkahely létesült. Keresztyén erkölcsi alapon nyugvó, stabil pénzintézménnyé vált a LAM. Piszkos dolog a pénz, szoktuk mondani, vigyázva kell vele bánni, viszont azt is tudjuk, hogy nélküle nem működik a világ. Mi arra tanítjuk a lelkészeinket, hogy ne csak a lélekkel, az egész emberrel törődjenek, nem elég azt mondani neki, hogy reménykedj, higgy, miközben nincs munkája, nincs kenyere, nincs semmije. Persze, nem egyházi feladat a munkahelyteremtés, de amikor látod, hogy nincs intézményi törődés, nincs segítőkész politikai akarat, akkor – ha változtatni akarsz a helyzeten – előbb-utóbb magad igyekszel tenni valami hasznosat. Nem vagyok profi menedzser, vállalkozó sem, soha nem kevertem össze a dolgokat, lelkész voltam, lelkész vagyok, mindig a közösséget próbáltam erősíteni.

– Immáron évtizedek tapasztalata, hogy eredményesen…
– A fizikai építkezést én mindig eszköznek tekintettem, főként a lelki építkezés didaktikai eszközének. A mi munkánk rendkívül fontos eleme a tanítás, amit a magunk belátása szerint végzünk. Ne mondja meg nekünk senki, sem Genfben, sem Párizsban, sem Rómában, sem Washingtonban, hogy ezt miként tegyük, hogyan és merre menjünk; a kérdés csak az, hogy tudunk-e élni ezzel a felelősségteljes önállósággal. Nemzetközi szinten természetesen kapcsolatban állunk az egyházakkal, de az eszmecsere egyre nehezebben működik. Azóta van ez így, amióta a nyugatiak nagyon elmentek az általuk politikailag korrektnek nevezett megfogalmazások felé. Nemrégiben egy svájci lelkész mondta, hogy számára a Biblia egyfajta bibliográfia. Nagyon kiakadtunk ezen, hová jutunk, ha már a Szentírást is lehet relativizálni. Nincs teremtés, nincs férfi, nincs nő, nincsenek hagyományok, de beszéltem már erről, és itt megismétlem, mert óriási rajtunk a nyomás, nagyon nehéz védekezni ellene, sokkal ravaszabb, durvább az eszköztár, mint amivel a kommunizmus idején szembesültünk. Tatárokkal, oszmánokkal, kommunistákkal felvehetted a harcot, most viszont belülről robbantják szét a közösségeket, a családokat, a gyerekedet nem te okítod, hanem az az elektronikus szerszám, ami arra tanítja, hogy forduljon szembe a közösségével, amelyből vétetett. Nem csak, de főként a fiatalokra leselkedik a legnagyobb veszély. Nyilván nem dőlünk a kardunkba, nem mondjuk azt, hogy mindennek vége. Tapasztalatból tudom, hogyha minőségi időt szánok az unokáimra, mindjárt megvan az eredménye. A felnőttek esetében sem más a helyzet, mert a legfontosabb az, hogy tartalommal töltött időt szánjunk egymásra. Hiszem és vallom, az egyház ott kezdődik, ahol két embert egymás felé tud indítani, ebből az énközpontú világból képes őket kimozdítani. Ha ezt nem érjük el, akkor nagyon nehéz időszak köszönt majd ránk, a végállomás akár a megsemmisülés is lehet. Tény, hogy az emberek tömegesen hagyták el az egyházat, de csak egyenként térnek vissza, a tömegkommunikációval embertől emberig haladva vehetjük fel a versenyt. Amint azt már mondottam, a mi református egyházunkban a vallási és a nemzeti hovatartozás elválaszthatatlan egymástól, és erről soha, semmilyen körülmények között nem mondhatunk le, ebben a szellemben őriztük, őrizzük és őrizni fogjuk mindenkor a templomot s az iskolát.

– A Bibliában jelentős fogalom a remény…
– Lélekkel megáldott teremtmények vagyunk, éltető erő bennünk a hit és a remény. Elmondhatom, hogy püspöki tevékenységem nagyobbik felét iskolák, óvodák építésére, fenntartására, az oktató-nevelő munkára fordítom. Közhely, de hatalmas igazság, a jövőnk olyan lesz, amilyenné a ma fiataljait alakítjuk, és ebből a munkából a mi egyházunk derekasan kiveszi a részét. Hisszük, hogy megmaradunk.

– Ámen! És köszönöm a beszélgetést!

Galbács Pál