1989 végén sokan haltak meg Romániában a szabadságért, és aligha gondolta bárki, hogy 33 év után az uralkodó hatalom igyekszik ismét egy örökkévaló egypártrendszer irányába terelni az országot. Hiszen csak papíron áll két pártból a kormánykoalíció, az egykori riválisok együtt indulnak a választásokon, és a jelek szerint hosszú távon is együtt akarnak maradni, szembeköpve saját híveiket. A nép, az istenadta nép ugyanis legutóbb, 2019-ben annak az államfőjelöltnek, 2020-ban pedig azoknak a pártoknak szavazott bizalmat, akik a szociáldemokraták által kialakított társadalmi viszonyok megdöntését ígérték – és alig egy év múlva, 2021 őszén arra ébredtünk, hogy hiába szavaztak többen a jobboldalra, ismét a PSD van kormányon, nyilván a közjó érdekében. A két kormánypártnak ugyan leginkább a vezetői melegedtek össze (egymással és az államelnökkel), a legkevésbé pedig a választóik, akik többet veszítenek, mint nyernek a szociálliberális cimborálás második kiadásával, amely több adót, magasabb inflációt és kevesebb haladást, alacsonyabb életszínvonalat hozott. Ez lenne az adófizető polgárok érdeke? Vagy az, hogy az állam a lerobbant kórházak helyett egy protokollvilla felújítására költsön 7 millió eurót, amiről sem a kormányfő, sem az államfő nem akar tudni?

Ilyenformán állunk a választások és pártlisták összevonásával is, ami már azért sem lehet közérdek, mert mindössze három ember van Romániában, aki egyértelműen nyerni fog belőle: Nicolae Ciucă, akinek egy gyenge EP-választási szereplés a pártelnökségébe kerülhet, Marcel Ciolacu, aki a PNL (vagyis Ciucă) támogatása nélkül nem fogja megnyerni az államfőválasztást (ezért pedig Bukarest főpolgármesteri székét is hajlandó átengedni a liberálisoknak), és akkor ő is repül a PSD éléről, végül pedig a kisstílű balkáni potyalesővé vált Klaus Iohannis, aki a NATO-tagállamok zsarolásától sem riad vissza (másként nehezen minősíthető, hogy suttyomban bejelentkezett az októberben megüresedő, de már rátermettebb személynek ígért főtitkári tisztségre, rögtön azután, hogy az elnökválasztást szeptemberre időzíttette), hogy legalább egy európai uniós szinekúrához jusson, amihez „az én kormányom” ajánlására is szüksége van, ama vékony érv mellé, hogy a kelet-európaiakat is megilleti valami. Az érdemeire nem hivatkozhat, mert ez visszaüthet. Képzeljük el Iohannist a NATO élén: ha a jelenlegi, „stabilitást biztosító” kormánykoalíció létrehozásából indulunk ki, akkor arra számíthatunk, hogy egy idő után Oroszországot is felveszi az egykori Szovjetunió ellen megalakult katonai szövetségbe, majd egy rotációval a közakarat ellenére behívott Putyint ülteti a NATO elnöki székébe...

De ne aggódjunk: akárhogy lesz, meg fogják nekünk magyarázni, hogy csakis a mi érdekünkben történik minden.

Borítókép: Nicolae Ciucă, Klaus Iohannis és Marcel Ciolacu. Fotó: presidency.ro