Mióta az eszemet tudom – rendszertől függetlenül –, mi ezt megünnepeltük. Gyerekkoromban ennek az ünnepnek volt egy misztikuma. Nem szabadott ünnepelni, csak titokban.
Anyai nagyapám világtalan, Szibériát megjárt, megedzett ember volt. Ragaszkodott ehhez az ünnephez.
Március 15-én a kilenc gyermeke kötelező módon, családostul haza kellett hogy menjen. Nagy asztalt teríttetett, a leányok megfőzték az ünnepi ebédet vagy vacsorát, mert volt, amikor a munka nem engedte otthon maradni. Nekünk, gyermekeknek is az asztal mellett kellett ülnünk. Nagyapám régmúlt emlékekről, hősökről mesélt, s ezt muszáj volt meghallgatni. Azt mondta, a hősöket nem szabad elfelejteni. Ebéd előtt imádkozott. Világtalan szeméből könnyek folytak le az arcán. Ő beszélt először a Nyergestetőről, megjósolta, hogy zarándokhely lesz, ha eljön az ideje. Mert eljön, mondta, az embereknek joguk van tudni az igazságot. Beszélt a vértanúkról, azokról, akik értünk haltak meg.
Ebéd után bevezettette magát a középső házba, s mint mindig, kinyittatta a nagy ládát. Ott volt nagy becsben két magyar zászló. Emlékszem, úgy vette a kezébe, mint egy drága ereklyét. Megcsókolta, s körbeadta, hogy mindenki csókolja meg, majd azután visszatette a helyére. Ezt tette, amíg élt.
Megtanított, mit jelent székelynek lenni, hogy származásunkat sohasem szabad megtagadni vagy elárulni. Megtanította, hogy a székely ember szava szent, s a kimondott szó kötelez. Azt is elmondta: a székely makacs, nyakas, nem adja könnyen az igazát. Szereti a hazáját, azt a földet, ahol született. Elmondta: legyünk büszkék, hogy messze az anyaországtól itt vagyunk a végeken, és itt is maradunk. Elmondta a Talpra, magyart, s mi, gyermekek a Gábor Áron rézágyúját énekeltük. De milyen hévvel! – azt hallani kellett volna. Verseket is kellett mondanunk a magyar szabadságról.
Ott ült az asztalfőn a világtalan ember, s csendben hallgatott minket. Ott ült sokáig, s a semmibe nézett. Tudta, népes családjának békére van szüksége, csak ezért imádkozott.
Most szabadon ünneplünk. Azóta minden évben elmegyek a Nyergestetőre, amely – ahogy nagyapám jósolta – zarándokhellyé változott.
Drága nagytata, milyen kár, hogy nem láthatod. Nagy álmod valóra vált.
Szépek a mostani ünnepek is, de azoknak a régieknek volt egy misztikuma, egy varázsa. Mintha ama zászló is szebb lett volna. Tudom, az emlékek megszépítik a múltat, de ez így van jól.
Boldog vagyok, hogy átéltem, ott ülhettem a nagytata asztalánál. Lehet, ott ivódott ilyen mélyen belém szülőföldem szeretete.
Demes Aranka
