Valóban, nem a könnyelműen ígérgetők, a lelkiismeretlenek húzódoznak az esküvéstől. Sokkal inkább azoknak jelent lelki terhet, akik Isten és a gyülekezet színe előtt, a templomban kimondott „esküszöm” szót halálosan komolyan veszik. Baj ez, hogy így van? Enyhíteni kellene talán? Elég lenne csak azt kérdezni: „Kijelented-e…?” Volt, aki azzal védekezett, hogy ha elromlik egy házasság, azt az anyakönyvi kivonat sem tartja össze. Ugyanakkor én is láttam, igazolhatom, hogy hivatalos házasságkötés nélkül, másokat megszégyenítő hűségben és szeretetben élhet egy emberpár, fiatalon, idősen egyaránt.

A papír tehát önmagában nem sokat jelent. Viszont az is igaz, hogy megesküdhet valaki, de ha nem féli Istent, s az embereket sem tiszteli, fölösleges esküdöznie, esküvel szavai hitelét erősítenie. Hiábavaló a legpompásabb esküvői szertartás is, ha valaki ötször vált el, és hatodszorra már „csak úgy összeállt” valakivel (Jn 4, 18).

De ha így van, mi értelme akkor az esküvésnek? Mindenképpen hasznos. A legtöbb emberben van egy jó adag egészséges hiúság. Az adott szót sokra tartják, sőt, megszeghetetlennek. Van, akit a hűtlenségtől, a házasságtöréstől a kimondott eskü tartott vissza. Nem vállalta az esküszegést.

Nálunk a múlt század vége óta van állami anyakönyvezés. Azóta az egyházi esküvő  ünnepélyes ráadás. Harminc évvel ezelőtt, ha egy házasulandó párt – akiket istentiszteleten vagy más gyülekezeti alkalmon sose láttam – az előzetes beszélgetés alkalmával megkérdeztem, miért kérnek a polgári házasságkötés mellé még egyházit is, többnyire ezt a választ kaptam: mert az olyan szép és hangulatos, amikor szól az orgona, és az ifjú pár a templomba vezető lépcsőn bevonul.

Az „esküszöm” azt jelenti: Istent hívom tanúul. Ő hallja ígéretemet, Ő előre tudja, mi vár rám. Ismer engem, hogy milyen vagyok most s milyen leszek később. Látja, mi van bennem, és tudja, hogy mennyire gondolom komolyan, amit mondok. Ünnepélyes pillanat ez, egyszeri, megismételhetetlen. Ide nem illik sem a fogadkozás, sem az ígérgetés. Az eskü szövege, súlyos szavai a döntésben vállalt felelősségre emlékeztetnek. Nem (el)ijeszteni akarnak, hanem megóvni a könnyelmű, meggondolatlan és felelőtlen elhatározástól. Mert a legtöbb elromló, felbomló házasság, illetve párkapcsolat mögött valamilyen elhamarkodott, rossz döntés rejtőzik.

Aki nem vállalta az esküvést, az védekezhet később így: „Bocsánat, tévedtem!” Aki azonban Istenre hivatkozva esküvel erősítette (hitelesítette) szándékát, az így nem mentegetheti magát. Isten és emberek előtti becsülete forog kockán. De ha az esküvő napján Isten elé állt, a kudarc mélységéből is megkeresheti Őt. Esküje nem nehezedik rá elhordozhatatlan teherként. Segítséget kérő kiáltása nem marad válasz nélkül!