Bár tudvalévő, hogy a macskák már csak ilyen ügyesek, amikor először ugrott fel a szemünk előtt a karfára, majdnem elájultunk. Mára már megszoktuk. Merthogy nem esik le, és különben, ha véletlenül mégis, majd csak a talpára esik. Különben is csak a negyedik emelet magasságából landolna. Állatorvos barát szerint attól, hogy túléli a negyedik emeletről való repülést, még összetörheti magát. Na, azért az nem hiányzik. Állítólag minél magasabbról történik az esés, annál kisebb, enyhébb a sérülés. Mégis, csak nem fogunk magasabbra költözni miatta! Egyelőre abban reménykedem, hogy továbbra is ügyesen elboldogul, és hátha nem alszik el a korláton, mert akkor biza lefordulhat. Mert az már megesett párszor, hogy mély álomba szenderült az ablakpárkányon, fűtőtesten, aztán lepottyant. Kicsit meglepődött, de miután megrázta magát, visszapattant a helyére.

Fotó: Bálint Péter

Miközben nézem, hogy milyen lelki nyugalommal üldögél a megszokott helyén, elkezdek irigykedni. Nem is lehet rossz dolog macskának lenni! Milyen ügyesen kerülgeti az akadályokat, még véletlenül sem botlik bele semmibe egy polcon. Ami valahonnan leverhető, összetörhető, nem az ő lelkén szárad. Jó érzékkel fogják az antennái az ember kedélyállapotát, ha lógó fejjel üldögélsz például a fotelben, ugyanolyan lógó fejjel üldögél veled szemben. Idő előtt jelzi, ha valaki hazatér: amikor a bejárati ajtóhoz szalad, tudod, hogy nemsokára fordul a kulcs a zárban. Állítólag a macska a betegségeket is feltérképezi rajtad, és arra a testrészedre telepszik, ahol rosszat érez. Mondjuk, én erre nem igazán vagyok vevő. Mármint nem engedem, hogy rajtam gyakorolja a diagnózisok felállítását és az esetleges gyógyítást. Továbbá ragyogóan be tudja hízelegni magát, addig simul, dörgölőzik, amíg meglágyul a lelked.

Na, ezt a tulajdonságát nem szeretem. Bár ez is irigylésre méltó, igen hasznos képesség, én nem díjazom. Nálam nem is ér el vele semmit, hiába próbálkozik kitartóan. Még azt is megszoktam, bár továbbra sem örülök neki, hogy a bútorokon feni a körmeit, és a fotel, kanapé sarkait már lassan vissza sem tudom stoppolni, s bár ott a körömkaparója, tönkreteszi a pálmát a sarokban. De a hízelgésével nem tudok mit kezdeni. Azt nem értem, hogy ha ilyen okos, érzékeny, miért nem fogja már fel, hogy nálam nem megy a bármi áron való bőr alá bújás? Sőt, minél jobban próbálkozik, annál nagyobb az ellenállás. Ha ez embernek sem sikerül, ő miért nem érti már meg, hogy esélytelen minden próbálkozás? Az is idegesít, ha százszor elküldöm, ő meg százegyedszer is visszajön. De ha jól belegondolok, ez a kitartó fel nem adás is irigylésre méltó.

Mégis, amit a legjobban irigylek, az a talpra esés bárhonnan is, és az a képesség, ahogyan a lehuppanás utáni meglepődést egy pillanat alatt lerázva magáról, visszapattan a helyére. Arról nem is beszélve, hogy minél nagyobbat zuhan, annál kevésbé sérül. A fenébe is, hogy sikerül neki? Irigység ide vagy oda, mégsem lennék macska! Kezdenék mindenfélét csinálni, amitől most kiráz a hideg… Hadd jöjjenek azok az esések, zuhanások, eddig is boldogultam velük, csak kicsit több időbe telt, mint neki.

A macska köszöni szépen, jól van, ma sem fordult le az emeletről.