Alig várta hát a nagycsütörtököt Kopeczky Mihály! Felmászott a késmárki templom tornyába, bebújt az öreg harangba, és szíjjal jó erősen a harang nyelvéhez kötözte magát. Aztán türelmesen várta, hogy a harang elinduljon Rómába, és őt is magával röpítse. Egyszer csak erős rázkódást érzett, de olyat ám, hogy hirtelen azt sem tudta, hogy hol van, kicsoda-micsoda ő. Mikor magához tért, egy embert pillantott meg maga mellett, aki erősen rázta a vállát, és deákul faggatta.
– Ki vagy, mi a neved, és honnan érkeztél?
– Nem is tudom. Jaj! Mi történt velem?
Amint felült, látta, hogy egy díszes sekrestyének a kövén feküdt eddig, mellette gyertya fénye ragyog.
– Hol vagyok, uram? Jaj, hol vagyok?
– Rómában vagy, fiam. Isten hozott!
Mihály diák erre felkacagott, és noha igen bódult volt még az állapota, ékes deák nyelven számot adott az útjáról:
– Késmárki diák vagyok uram, Kopeczky Mihály a becsületes nevem, és engem ide tényleg az Isten hozott. Rómába vágytam, de tudtam, hogy csak egyféle módon juthatok ide, mert pénzem utazásra nem volt. Felmásztam hát a késmárki templom tornyába, bebújtam az öreg harangba, és szíjjal jó erősen a harang nyelvéhez kötöztem magam. Amikor alkonyodott, egyszer csak erős rázkódást éreztem, de olyat ám, hogy a szemem is belekáprázott.
– Hát, akkor pont ott vagy, ahová vágytál! Ez, fiam, az Örök Város Szent Péterről elnevezett temploma. Fölöttünk van a torony, ahová a harangok ilyenkor, Urunk kereszthalálának napjaiban a világ minden tájékáról összesereglenek, hogy meg­gyászolják – mondta a sekrestyés, mert ő volt az, aki magához térítette az ifjút.
Nagy híre támadt ennek az esetnek az Örök Városban! Mindenütt mesélték, hogy egy szegény késmárki diák harangon röptette magát Rómába. Számos pártfogója is akadt, így aztán Kopeczky Mihály nem is tért vissza többé a szülővárosába. De a késmárki harangok igen. Harmadnapon már helyükön zengték a feltámadás örömhírét.