Persze, a Szent György Napok rendezvényfolyama már a hét elején elindult, kisebb, ám meghatározó helyszíneken. Még nem vagyunk kint a téren, de már készülődünk, és addig is áhítattal hallgathatjuk a Krisztus Király-templomban a remek nyitókoncertet; színházba mehetünk és kiállításnak örvendezhetünk. És életről mesélő írókat hallgathatunk az unitárius templomban – Szabó T. Anna és Dragomán György nem csupán rendhagyó irodalomórát tart népes hallgatóságának, hanem arra is rávillant, miként lehet feleségként és férjként értelmesen, alkotva, egymást építve élni –, s beláthatjuk, szavaikat bizony érdemes biztonságos helyre, jól elraktározni.

Most, mától pedig kimehetünk a térre. Az eleven, élő térre. Ilyenkor jó sokan vagyunk, s bár nem mindenki szereti a tömeget, az sokakat el is taszít, de a tömeg az erőnket is mutatja. Illetve azt, hogy jó és fontos ügyekért összezárjuk sorainkat. A Szent György Napok is jó és fontos ügy, nem csak lokálpatriótáknak. Mert a tömeg, a hömpölygő tömeg magában foglalja a találkozás lehetőségét is. Azt, hogy azok is jóllakhassanak valamennyire, akik nem csupán a lacikonyhák illatára és ízeire éheznek s a megszokott poharas sörre szomjaznak, hanem az emberi szóra is.

Hiszen mindenki, aki e napokon vásárba indul, tudja és érzi: a világ alakulásával valami más is megváltozott, olykor úgy tűnik, visszafordíthatatlanul. Az örök kapkodás, rohanás mellett nem marad idő az emberi hangra, nem marad idő a találkozásra. Nem marad idő egymás tekintetének keresésére, egymás szavának értelmezésére. Nem marad idő arra, hogy a megszokásból feltett kérdésre igaz, lényeget kereső választ adjunk. Hogy vagy? Köszönöm, jól. Nagyszerű, majd beszélünk. Örülök, hogy láttalak. Felhívlak valamikor... S viharzunk tovább... És ülünk egymás mellett képernyőkön matatva, mintha a fontos kérdésekre – például: hogyan éljünk? – is válasz érkezne. Ám ahogy Szent György lovag legyőzte a sárkányt, hihető, hogy eme alattomos kiüresedésre valamiféle gyógyír lehet e háromnapos vásár. Amikor újra elhangzik egy elfelejtett szó, amikor újra találkoznak a tekintetek. Amikor a vásárban nézelődők, a sörözők, a miccsért sorban állók végre láthatják, hallhatják is egymást. És végre talán ráérősebb, emberibb válasz is adható az örökkön futva feltett kérdésre: hogy vagy?

Nagyon rég, talán másfél, két évtizeddel ezelőtt, amikor még gyerekcipőben járt e vásári mulatság, egy kolozsvári kézműves, háromgyermekes édesapa, tűzzománc ékszerek mesterműveit kínálva, itteni élményeiről mesélt. Sikeresek voltak, vitték portékáikat, s a kérdésre, hogy mire lenne még szükségük, azt válaszolta: semmire. „Mindenünk megvan, elégedettek vagyunk.” Azóta is lüktetnek, visszhangoznak e szavak, erősebben talán, mint egy precízen kihangosított koncert a város szívében. Hát ismétlődjenek – az immár megállíthatatlanul lüktető Sepsiszentgyörgyön – az ehhez hasonló élmények! Legyenek találkozások, legyenek emberi hangok. Eső és felhő helyett fényesség. És legyen akár elégedettségérzet is, s nem csupán a Szent György Napok során...

Fotó: Kristó-Gothárd Hunor