Élet a műveseállomásonA beteg nem a munka tárgya — Fekete Réka

2009. február 7., szombat, Riport

A sepsiszentgyörgyi Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Kórházban van egy osztály, ahonnan a betegek nem meggyógyultan mennek haza, csupán állapotuk javul egy-két napra, majd visszatérnek, és újból a gépektől várják a rövid távú csodát. Hetente két-három alkalommal töltenek négy órát egy hatalmas kórteremben, egyesek olvasnak, mások beszélgetnek, vagy egyszerűen csak elmélkednek életük behatároltságán.

Ha mindez rideg környezetben történne, miként az a legtöbb kórházban lenni szokott, csupa magába roskadt embert látnánk, miközben gépek tisztítják vérüket a mérgező anyagoktól. De itt nem így van. A Sankta Maria Műveseállomáson a páciensek nem a munka tárgyát jelentik, az orvosok és asszisztensek embertásaikként kezelik őket, ez is segít, hogy elfogadják helyzetüket, együtt tudjanak élni az egészséges ember számára elképzelhetetlennek tűnő állapottal.

Közös teherviselés

Nemrég egy hatgyermekes édesanyával ismerkedtem meg, akinek legnagyobb lánya, a tizennyolc éves Melinda másfél éve dialízisre szorul. Hetente háromszor jár vesetisztító kezelésre a koránál jóval töpörödöttebb gyermekfelnőtt, aki öt osztály után hagyta abba a tanulást, de a betegség, a brassói, majd a sepsiszentgyörgyi kórházi élet és a kezelés mellett is vissza-visszatérő rosszullétek korán meghozták az érettséget. Édesanyja a fél veséjét adná, csak hogy megmentse gyermekét a szenvedéstől, el is végeztette a szükséges vizsgálatokat, még csak egy van hátra, és már mehetnének is lányával a veseátültetésre. Csakhogy mindez nem olyan egyszerű egy roma családban, ahol a férj börtönben, az anya és hat gyermeke éppen csak éldegél a fűtetlen egyszobás lakásban. Külső segítség nélkül lehetetlen, hogy ezt a fontos lépést megtegye beteg gyermeke érdekében, miközben az öt kisebbnek is gondját kell viselnie.

Nem célunk egyetlen beteg helyzeténél leragadni, így a lehetőségek általános vonatkozását vizsgáljuk. Az utánajárás, a szervezés, az egyeztetés a műtétet vállaló kórházzal, az orvosokkal, ügyintézés az egészségbiztosítónál, az utólagos kezelés, ellenőrzés és megannyi teendő egy ilyen szintű beavatkozásnál nem egyszerű feladat, vannak vidékek, ahol ezeken akad fenn az elengedhetetlen szervátültetés, de a Sankta Maria Műveseállomáson ennek terhét is vállalják, legtöbb betegnek csak annyit kell tennie, hogy igent mondjon. Vidékünkön nagyobb a szervfelajánlási kedv, a veseátültetések kilencven százaléka élő donoros, ritkán kell várniuk a pácienseknek, míg a várólistás módszerrel akad egy nekik megfelelő egészséges fél vese. Dr. Ivácson Zsófia osztályvezető főorvost Melinda és a hozzá hasonló, fiatal és idős betegek esélyeiről kérdeztük.

Élhetnek ők is teljes életet

Ivácson Zsófia: — Csak közösen, a beteggel és családjával együtt érhetjük el azt, hogy a páciens elfogadja ezt a helyzetet. A családon nem csak a szülőket, testvért, élettársat értek, hanem az iskolaközösséget, a barátokat, mindenkit, aki ebbe be tud segíteni. Az a tény, hogy dialízisre jár valaki, mindenképpen függőséget jelent számára, de azon kívül normálisan tud élni, persze, bizonyos keretek között, bizonyos étkezési és életviteli szabályok betartásával. De ezekben az esetekben van megoldás, míg sok olyan betegség van, ahol nincs mit tenni. Van, aki munkába tud járni, tanulni tud, mert a dialízis ebben nem akadály. Nagy szó, ha valaki meg tudja tartani a munkahelyét, fizetése van, és nem szorul arra, hogy más eltartsa. Általában a férfiak fogadják el nehezebben a kiszolgáltatottságot, mert a nők, ha betegnyugdíjban vannak, akkor is elvégzik a házi munkát, főznek, és ezáltal értékes tagjai tudnak maradni a családnak. A férfiaknál ez nehezebb. De van kivétel. Volt egy zabolai férfi betegünk, akinek a felesége dolgozott, ő pedig nem kapott munkát, de elvállalta a házi teendőket, és így hasznossá tette magát.

— Mi van a gyermekekkel, a fiatalokkal? Nekik milyen esélyeik vannak a továbbtanulásra, a munkavállalásra?

— Amíg mi kezeljük, figyelünk arra is, hogy segítsük őket a tanulásban. A vesebeteg-alapítványon keresztül könyvet vásárolunk számukra, volt, akinek számítógépet adtunk, beírattuk tanfolyamra, és kértük, írjon nekünk otthonról levelet, ezáltal is szorgalmaztuk, hogy használja a gépet. Azt próbálom megértetni a fiatalokkal, hogy teljes életet tudnak élni, ha olyan szakmát tanulnak meg, ami összefér a betegségükkel. Nem küldhetik őket építőtelepre, nehéz munkára, de más szakterületek is léteznek. Ők is el tudnak végezni irodai munkát, telefonszolgálatot, de ehhez is tanulni kell, képesítést kell szerezni. Városon könnyebb elhelyezkedni, de falun is találni olyan foglalatosságot, ami jövedelmet hoz. Egy esetben arra biztattunk egy kislányt, hogy a nyolc osztály elvégzése után tanulja meg a kozmetikusszakmát, a fodrászatot, és most ő a fodrász a faluban.

— Mindebből úgy tűnik ki, hogy a nefrológusnak pszichológusnak is kell lennie.

— Ez nem csak a nefrológusra érvényes, hanem minden orvosra. Szülők vagyunk valamennyien, nekünk is számít, ha az iskolában eligazítják gyermekeinket, mi pedig ugyanazt próbáljuk megtenni a betegekkel. Beszélgetünk velük, könyvet adunk a kezükbe, ha nem hoznak magukkal, hogy az itt töltött idő is értékes legyen. Ez semmi egyebet nem jelent, csak annyit, hogy a páciensre nem csak betegként figyelünk, hanem emberként is, hisz ő nem a munka tárgya, hanem embertársunk.

Néhányan a fiatalok közül

Katika huszonegy éves, hét éve jár dialízisre. Családja nem tud megbékélni a betegségével, nem is gondolnak veseátültetésre. Hajni tizenkilenc éves szakiskolás, elfogadja a jó tanácsokat a műveseállomás munkatársaitól, legutóbb tortát kapott tőlük a születésnapjára, együtt ünnepeltek, és nagyon boldog volt. Levente tanyán nőtt fel, elmúlt húszéves, családjától távol volt. Ivácson doktornő beindította az emberbarát gépezetet, hatott a fiatalember édesanyjára, aki visszafogadta. Hogy meggyőződjék arról, hogy Levente jó kezekben van, vett egy füzetet, odaadta az édesanyának, és arra kérte, rendszeresen írjon abba fiáról, fia állapotáról. A harminckét éves Bercit soha nem kísérték el családtagok a dialízisre, előfordul, hogy egy szomszéd, egy barát vállalja a kísérő szerepét. Nem ő az egyetlen, akit szülei, hozzátartozói magára hagynak.

Soroljuk az eseteket, eljutunk húszig, huszonötig, utána az ötven év fölöttiek következnek, egészen ötvenhétig. Ennyi krónikus veseelégtelenségben szenvedő beteg szorul folyamatos hemodialízisre Háromszéken. Nem kérdezzük, hogy mi volt 1997 előtt, amikor még nem volt a megyének műveseállomása, amikor a betegek egy része eljutott Brassóba, de a többség korán meghalt. A gépektől függő emberek jövője érdekel, kilátásaik, a pozitív jövőképe azoknak, akik élni akarnak.

Harc minden páciensért

Igaz, hogy a tizennyolc-húsz éve dializált páciensek egy része idővel társult betegségeket is szerzett, igaz, hogy aki a hemodialízis mellett nehéz munkát végez, rendszertelenül táplálkozik, illetve eredendően szenved más betegségben is, szervezete idejekorán kimerül, immunrendszere nem tud ellenállni a kihívásoknak, de az is igaz, hogy fegyelmezett életmóddal ez a betegség is bizonyos keretek között tartható. A romániai szervátültetési törvények nem szabnak életkori határt, hogy ki jogosult veseátültetésre, élő donor esetén csak az összeférhetőség számít, a várólistásoknál ellenben előnyt jelenthet a fiatalabb befogadó páciens, de az idősebbet akkor sem törlik a névsorból. Veseátültetésnél a sejt-összeférhetőségnek legalább hetvenszázalékosnak kell lennie, szülő-gyermek viszonylatában ez az arány általában 80—90 százalék. A szakorvos úgy véli, a természetnek ezt a csodáját ki kell használni, élni a lehetőséggel, egészséges embernél az egy vese is el tudja látni a kellő feladatokat, míg a krónikus veseelégtelenség gyógyíthatatlan.

Háromszéken ötvenhét hemodializált beteg tölti heti két-három délelőttjét, délutánját vagy éppen éjszakába nyúló estéjét a Sankta Maria Műveseállomáson, a páciensek több mint fele ötven év alatti, a két orvos, tizenhat asszisztens és a személyzet minden tagja visszatérő régi ismerősként fogadja őket. A más típusú vesebetegekre is időt kell szakítani, őket is ugyanez a csapat látja el gyógyszerrel, jó szóval, olykor pótággyal, mert csak tíz páciensre van engedélyük, de ottjártunkkor tizenketten voltak, senkit nem lehet hazaküldeni azért, mert nincsen hely.

Betegségen innen és túl

A miénkhez hasonló kórházi látogatás nem egyszerű. Hetekig kell egyeztetni Ivá­cson doktornővel. Olykor estig az osztályon tartózkodik, mégis nehéz egy beszélgetésnyi időre elrabolni a betegek mellől. És amikor sikerült, gyászolt az egész osztály, mert aznap meghalt egy nyolcvanhárom éves betegük. Gyászoltak, de nem csak szomorúsággal, hanem vigasztaló beszélgetésekkel, órákon át tartó magyarázattal, hogy mi okozta a halált, mert fontos, hogy a többi beteg megértse, mi történt, és saját sorsukat ne azonosítsák az elhunytéval. Erre is tekintettel kell lenni, ha valaki be akar jutni a műveseállomásra csak azért, hogy megkérdezze, milyen itt az élet a betegségen innen és túl. Amíg a riporter várakozik a beszélgetésre, végignéz néhány echográfos vizsgálatot, végighallgat több tíz telefonbeszélgetést, a betegek által feltett kérdések özönére adott választ, amivel az orvos eligazítja az útvesztőbe érkezett embert. És közben tekintetével végigpásztázza a falon lévő festményeket, szemügyre veszi a hozzátartozók számára gondosan előkészített papucsokat, fényképez, de csak a kórterem ajtójából, nehogy a betegek intimitását zavarja, és közben szürcsölgeti az illatos teát. És gondolkozik azon, vajon valóban ilyen súlyos betegnek kell lenni ahhoz, hogy a gyógyulást ilyen otthonos, meleg hangulatban várjuk?! Vagy ez csak azoknak ,,kiváltsága", akik gyógyulást nem remélhetnek, csupán állapotuk szinten tartását? Annyi biztos, ebben az esetben az is kap, aki ad, mert amint dr. Ivácson Zsófia elmondta, a betegek visszajelzése válasz arra, hogy amit tesznek, nem csak a szenvedőt segíti, hanem az embert is, hogy elviselje az állapotából adódó helyzetet. Ami, valljuk be, segítség nélkül csak nagyon ritka esetben sikerül.

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint ki a legfőbb hibás a kormányválságért?










eredmények
szavazatok száma 956
szavazógép
2009-02-07: Kultúra - x:

Új kiállítás a Csíki Székely Múzeumban — Mózes László

A tatárjárás (1241—1242) címmel nyílik meg február 15-én a Csíki Székely Múzeum legújabb tárlata, a szervezők célja, hogy megismertessék a magyar történelem egyik meghatározó eseménysorozatát.
2009-02-07: Világfigyelő - x:

Magyar szakra idegen nyelvből vizsgáznak (Ellentmondás a Felvidéken)

Az emelt szintű érettségire készülő magyar diákok idén még anyanyelvükön kapják meg a tesztlapokat a kárpátaljai iskolákban, de a tantárgyak között már nem szerepel a magyar nyelv. Ez azt jelenti, hogy például a magyar szakra felvételizők csak idegen nyelvből vizsgázhatnak, mert az ukrán oktatási tárca úgy határozott: orosz, román és magyar nyelvből nem lehet emelt szintű érettségit tenni.