Aki sokat jár, sokat lát. De néha van úgy, hogy nem is kell annyit jönni-menni, a látnivaló házhoz jön. Vagyis hogy nem jön, mert a látványosság – természetéből fakadóan – már csak olyan, hogy a fizikai helyváltoztatásra képtelen, ellenben ott van valahol, olykor a kereső szem elől is szemérmesen rejtőzködve, máskor kitárja magát, és mégis láthatatlan.
A kulcsszó ebben a kissé zavarosnak tűnő eszmefuttatásban a keresés: aki keres, az talál, tartja a közmondás, s mint tudjuk, a népi bölcsességeknek meglehetősen nagy az igazságtartalma. A népi jóslatokról ez manapság már nem jelenthető ki egyértelműen, pláne az időjárásra vonatkozókról, gondunk volt rá az elmúlt század során, hogy lenullázzuk a hosszú időn át tartó megfigyelésekből levont következtetéseket. Ebbe azonban ne menjünk bele, mert siránkozás lesz a vége, s az semmi jóra nem vezet.
Márpedig jó dolgok is történnek körülöttünk, azokat észrevenni és értékelni mégiscsak kellemesebb elfoglaltság, mint búskomoran önmagunkba fordulni, arról nem is beszélve, hogy a köldöknézés eddig még nem gördítette előrébb az emberiség szekerét. Ellenben a derűlátás nagy dolgokra serkentheti a halandót, és ennek a fordítottja is igaz, amennyiben hétköznapi apró örömök bizakodóvá tehetik az embert. Olyan egészen kis csekélységek, mint egy tenyérnyi aszfalt.
Hétköznapi utaim során mostanság lépten-nyomon aszfaltozókba botlom. Nem szándékom ajnározni a városvezetést, bár dicsérni lehet és kell is az olyan embert, aki a maga helyén teszi a dolgát, tény azonban, hogy annyi flaszter a város utcáira összesen az elmúlt harminc-egynéhány évben nem került, mint tavaly és idén. Hogy e mögött mennyi háttérmunka lehet, abba belelátni nincs lehetőségem, s nagy valószínűséggel a városlakót nem is érdekli a papírgyártás és lobbizás folyamata, csupán a látható végeredmény, no meg az addig tartó türelmetlen várakozás. Mert bizony olykor hosszú idő eltelik a munkálat elkezdésétől a befejezéséig, egyik csapat jön, hetekig-hónapokig tesz-vesz, látszólag félbehagyott munkát hátrahagyva távozik, hogy újabb hetek-hónapok múlva megjelenjen egy másik csapat, és végre befejezze azt, amit elődjétől örökölt. Megvan ennek a nagyon is pragmatikus magyarázata, és ebben az esetben a kulcsszó a javítás: sok kis utca, lakótömbnyi udvar és járda felújításának legegyszerűbb, leggyorsabb, leghatékonyabb módja a rehabilitáció, ahhoz ugyanis nem kell külön terv, tucatnyi jóváhagyás, közbeszerzéses mizéria és minden egyéb, amit túlbürokratizált államapparátusunk a tiszta ügyvitel szolgálatába állított átláthatóságnak szeretne beállítani, de valójában csak a fejlődés útjába gördített akadályok. A javítás nem is annyira pénz, mint inkább akarat kérdése, az anyagiak csak a széle-hosszát befolyásolják, a szándéknak azonban nem állhatja útját semmi. És hogy nem is állja, az látható a város különböző részein, itt is megújul egy utcácska, ott is felfrissül egy tömbháznyi övezet, amit felróni lehet, az esetleg a rendszertelenség, bár az, hogy emitt is, amott is dolgoznak, azt kellene jeleznie, a városvezetés nem is részesíti előnyben, de nem is hanyagolja el egyik városrészt sem.
Hellyel-közzel, ha időm úgy engedi, elnézem az aszfaltozókat. Nehéz munkát végeznek, fizikai értelemben is, felelősség szempontjából is. Többnyire jó kedéllyel dolgoznak, máskor ímmel-ámmal, nekik is vannak jobb, néha rosszabb napjaik. De munkájukat úgy végzik, hogy tudatában vannak annak: nem ők határozzák meg a város arcát, de ők teszik olyanná, amilyennek lennie kell.
A szerző felvétele