Amikor az oázis környékén legutóbb sétáltam, még javában hőség volt, ugyan már nem az a hét ágra sütő fajta kánikula, de még nem is a vénasszonyokféle langymeleg. Csak úgy mosolygósan sütött a Nap afölötti lelkesedésében, hogy örvendeztethet még, aztán úgyis hónapokra elvonul, fényét ugyan hagyja (azt is csak takarékosan), de hevét a másik féltekére irányítja. Ha nagyon elvont akarnék lenni, azt mondanám (írnám), hogy saját dicsőségében sütkérezett. De mert az újság a tények tükre, hát hagyjuk a fellegekben járást, ragadjunk le földi valóságunknál, annak is hétköznapjainál. Annyi történt csupán, hogy arra jártam, elfáradtam, megpihentem volna. Kicsit oldalra rántottam hát az apostolok lovának gyeplőjét, ráértem éppen, nem hajtott tatár, nem szorított határidő, megbeszélt találkozók aznapra letudva, végül is az ember nem búgócsiga, hogy addig pörögjön, míg beleszédül. Irány hát a virágnevű utca és a város el- vagy visszafoglalásáért (nézőpont kérdése) hősi halált halt tábornok nevét viselő még nagyobb utca kereszteződésében levő kis park, ott sok a pad, a valamiféle kúszónövénnyel felfuttatott pergolák árnyékánál semmi sem alkalmasabb a csendes magányban való szemlélődésre. Rémlett ugyan, hogy szép időben ritkán kihalt a lugas, séta közben megpihenő idősek, rövid üzenetváltásra épp csak időt szakító fiatalok népesítik be általában, s olykor az egyik padnál ádáz kártyacsaták is zajlanak, a zsugázó férfitársaságban több a kibic és a szakértő, mint aki veri a blattot, hiába, egy partiban egyszerre csak meghatározott számú játékos vehet részt. Hát nem is tápláltam hiú reményeket, de azért megpróbáltam, hiszen tudják, a remény...

Aztán ahogy közel értem a parkocskához, már nem is akartam annyira leülni. A szem által közvetített látvány hirtelen erősebb ingerré vált, mint az izmok ellazítását követelő agyi utasítás, olyannyira, hogy percekig csak gyönyörködtem, mint ki nem látott még szépet. Pedig csak egy egyszerű virágágyást néztem, számtalan hasonló van még városszerte, egyik ilyen, másik olyan formájú, egyikben ilyen, másikban olyan színű virágok, egyikben évelők, másikban szezonálisan váltakozók, igazán semmi különös nem volt abban a kerek gruppban. Most sem értem, mi fogott meg akkor és ott annyira, hogy hirtelen elmúlt nem csak fizikai, de szellemi fáradságom is. Talán csak az a kis különbség, hogy nem is annyira szemeimmel, mint inkább szívemmel láttam.

Bár az is lehet, csak az ősz teszi itt és most ilyenné az emléket.

Fotó: Váry O. Péter