A nyitánykor még nem tudja a néző, hogy egy kör nyílik ki, majd zárul be, és az életutak egyénenként és együtt is körbejárnak. A boricások (hétfalusi csángó férfitánc) körmenete erős kezdet, nagyszerű felütés, minden későbbi jelenetben visszakapcsolódhatna a néző, hogy honnan indult a kör. Majd egy pillanatig édeni állapotnak vagyunk tanúi, szinte Csongor és Tündét látjuk (Márton Csaba és Márton Edina Emőke) majdnem hófehérben. Bár a szerelemért legtöbbször meg kell küzdeni, ott lebeg az ártatlanság, a tisztaság is. Gomolyog körülöttük a tánchullám, és a körben kanyarog az életfonal, majd hirtelen történetté alakul a folyamat: eladósorban lévő lány kérői érkeznek, szerre bemutatják tudományukat, s miközben a többiek mulatnak, egy másik szálon is fut a történet, a leitatott férj háta mögött a feleség az egyik vendéggel incselkedik. A humornak helye van itt, bár a mímelt mozdulatok túlzott ismétlése miatt egy idő után hanyatlik a hatás. De a rendező siet megoldani ezt a (talán szándékos) botlást, és egy váratlan fordulattal az események kilépnek a hagyományos világból, a mában találjuk magunkat: a székely legényből pantallós gavallér (Melles Endre), a menyecskéből (Abonyi Rebeka) a hagyományt hátrahagyó ifjú leány lesz. Kortárs mozgásvilág, nem balett és nem tánc, egyfajta tánclíra az érzelmek összefonódása által.

Nem tisztünk a székely táncokat felvonultató előadás rejtett történetének időbelisége követése, de a gyimesi képnél meg kell állnunk: olyan érzelmek feszülnek egymásnak, amelyek a két szeretőjét elveszítő székely leányt (Ádám Júlia) majdnem szétszaggatják. A kísérő dalban is benne van ez a fájdalom: egyiket siratja a Tatros vizével, a másikat sűrű könnyeivel. A szerelem áldozattal jár, ez is része annak, hogy majdnem halálra táncoltatják azt, aki őszintén  kinyilatkoztatja érzéseit.

Az átmenetek, a váltások gördülékenyek – a székely stílusjegyek folyamatos jelenléte okán egyszerűbb is e tekintetben a dolga a rendezőnek –, a sokszintű koreográfiák látványukban nyűgözik le a nézőt. A Tükörben ne keressünk felcsíki, gyimesi, gyergyói, erdővidéki, székelymezőségi táncrendeket, ízlelgessük ezeknek a tájegységeknek a sajátosságait saját tükrünkön keresztül. Úgy, ahogy tette ifj. Zsuráfszky Zoltán rendezőként, ifj. Csoóri Sándor zeneszerzőként, Erőss Judit énekesként és a Heveder zenekar, amely akkor is megtalálja saját hangját, stílusát, ha olykor különleges dallamvilágra kell ráhangolódnia. Ha már zenéről szólunk, nem hagyhatjuk ki a tánckar két tagjának hozzájárulását az előadás zenei hangzásához: Vitályos Do­rottya Lídia klarinétjátéka a produkció egyik jelenetét kísérte élőben, Ádám Júlia a felvételről szóló hangzásvilághoz tett hozzá handpanjátékával, és szintén felvételről hallottuk a kis Szilágyi Kata gyermekhangján a Szomorú fűzfának harminchárom ága kezdetű bukovinai népdalt.

Láttunk egy tükröt önmagunkról, gyarló hétköznapjainkról, szépbe öltöztetett ünnepeinkről, igaz és hamis mivoltunkról. Ezek is mi voltunk, ezek is mi vagyunk. Ez az a kör, ahol körbejár a te és az én, az egyén és a közösség. Így vagyunk tükörben önmagunkkal.