Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Reflex nemzetközi színházi biennáléÚton — Bogdán László

2009. április 4., szombat, Színház az egész világ

,,Az út jobb, mint a fogadók." (Cervantes)

(Síró, nevető maszkok) A Sepsiszentgyörgyön lezajlott Reflex nemzetközi színházi biennálé előadásai az élő, európai színház, kis túlzással ezer- (mértéktartóbban: sok-) arcúságát példázták. Az európai színház úton van, az út, ahogyan a mottónkba választott Cervantes-mondat is pontosan, némi ide illő derűvel kifejezi, jobb, mint a fogadók. (Itt a megállapodás, a mozdulatlanság!) Az út itt tehát esetünkben a keresést is jelenti. A színházi előadások a világról adnak képet, a világot képezik le, az ember problémáit, akinél egy ókori klasszikus szerint semmi nincs csodálatosabb. A síró és a nevető maszkok, a színház két lényegi megnyilvánulási formájaként, időnként elkülönülve, időnként egymásba simulva, az ember esélyeit és állapotát példázzák, problémáit generálják, megoldásokat keresve és alaphelyzeteket mutatva fel.

(Az én elvesztése) Nem véletlen, hogy a jelenkori Európa két vezető színháza, a krakkói Stary Teatr és a berlini Deutsches Theater körülbelül ugyanazon pillanatban szembesíti nézőit az első athéni tragédiaíró, a kifinomult Szophoklészhez és a hajlékony Euripidészhez képest nyersebb és vadabb, elementárisabb indulatokkal operáló Aiszkhülosz teljes egészében ránk maradt trilógiájával, az Oreszteiával, az anyagyilkos dilemmájával, aki külső kényszerek, nővére, Elektra indulatos bosszúvágya, Apollón sugallata hatására megteszi ugyan tettét, amire kiszemelte a sors és az istenek, beteljesíti a családi tragédiát, de ekkor feltámad lelkiismerete, s mivel neki ilyen nincs, üldözni kezdik az erinüszok, a bosszú nyughatatlan istennői, jellemzően összeroppan, de a lélekelemzés Aiszkhülosz számára nem megoldás, az ő Oresztésze külső bírákban hisz, mert csak ezekben hihet, az istenekben és az athéni népben, ők és csakis ők menthetik fel vagy ítélhetik el — véli az athéni demokráciát istenítő író. Amivel végső soron egyik előadás sem tud, mit kezdeni...

Oreszteia a Stary Teatr...

...és a Deutsches Theater előadásában

Ezért a lengyel változatban a történet a mába fut, a nép és az istenek itt a popkultúra sivár és talmi csillogást árasztó, velejéig hazug világában már politikusok és popsztárok, teljesen mindegy, hogy elítélik vagy felmentik, Oresztész már amúgy is élő holttest, halott, énje szétzilálódott, felmorzsolódott tettének súlya alatt.

A német változatban a Kart jelképező Karvezető ismétli monoton hangon a végső következtetéseket: tudni tenni, élni, hogy elkövetkezhessen a megnyugvás, a béke, kérdéses, hogy a teljesen tropára ment, idegbeteg Oresztésznek még lehet-e része ebben az eljövendő békében, elindulhat-e ő valaha is a megnyugvás ösvényein?

De sorsa, sorsának metaforája intő példa.

A két előadás bennünk elkezdi végeérhetetlen párbeszédét. Dacosan, vonzón, felejthetetlenül.

(Vessző vagy korbács) A rendkívüli erejű, képileg pompásan megoldott Aiszkhü­losz-előadásokhoz képest a biennálén sikeresen bemutatkozó prágai társulat Kafka-előadása szikár önmegtartóztatással mellőz mindenfajta teátrális megoldást (!), a színészek tagoltan, érhetően mondják a szöveget, bensőleg igyekeznek azonosulni a szereplőkkel, noha világos kezdettől, hogy ez nem lehet, a színész soha nem azonosulhat teljesen Josef K.-val vagy az őrökkel, de ez a kétség bizonyos vibrációt, feszültséget is gerjeszt, megadva az előadás összetéveszthetetlen alaphangját, megteremti a sajátságos, sodró kafkai atmoszférát, a fenyegetettség terét.

Ha ebben a végsőkig leredukált, minimalista színjátszásban mégis feltűnnek néha lidércként a klasszikus színjátszás bizonyos elemei, például a naturalista színházat idéző megvesszőzési jelenetben (Kafka és a szöveg egyértelműen, a szent és sérthetetlen, tisztelt kafkai szöveghez hűen, vesszőzésről beszél, előttünk viszont korbácsolás zajlik!), akkor ennek megvan a maga pontos értelme és félreérthetetlen üzenete.

A jelenet sokkolja a humanista Josef K.-t, nem őt, a perbe fogott értelmiségit, hanem a szerencsétlen bürokratákat, az ostoba, kéjsóvár és irigy őröket, az ő őreit vesszőzik meg, őket büntetik tehát, s a humanista Josef K. fel sem tudja fogni, miért, s amikor végre derengni kezd valami, már bele is esik a sátánian kitervelt csapdába, rájön: az ő (önmaga előtt is ismeretlen!) vétkei, ,,bűnei" miatt vesszőzik meg ezeket az ,,ártatlanokat", és sajnálja is őket, közbeavatkozik, interveniál az érdekükben, noha tovább gondolva rádöbbenhet arra is, ha ő eleve ártatlan (mert nem bűnös!), akkor hozzá képest ezek a primitív vadállatok, ezek a ismeretlen ördögi és ellenőrizhetetlen, többek között az elveszejtésére is képes hatalmat kiszolgáló bábok hogyan is lehetnének ártatlanok?!

Vagy ha azok, ha tényleg azok, akkor minden összekavarodott, legfőképpen az erkölcsi világrend, és ezáltal olyan terrénumra kerülünk át, ahol már nem működnek azok a törvények, és nem érvényesek azok az értékek, amelyek a társadalmi rendben és igazságosságban végig hívő Josef K. számára örök érvényűek.

A rendkívüli műgonddal megkomponált prágai A per erről a világról beszél, ahol igazságosság helyett az igazságtalanság uralg, és az egyén eleve vesztésre áll. Nincsen remény. A hazugságot avatják világrenddé.

A szövegközpontú, minimalista teátrum Kafka hihetetlenül összetett, hideglelősen pontos és árnyalt szövegével csodálatosan működik.

Kíváncsiak lennénk viszont, más szöveg esetében is működne-e.

(Kérdések) Három nagy, felkavaró, megdöbbentő és megrendítő európai előadás mellett láthattunk egy, a bukaresti színházi hagyományokat pompásan, nagy játékkedvvel közvetítő Ionesco-spektákulumot az Odeon Színház előadásában, s két rendkívül izgalmas mozgásszínházi produkciót, Ladányi Andrea bravúros ,,dobszólóját" és a lublini termékenységi szertartásjátékot, A barázdát. (Az ezekhez képest vértelenebb, kevésbé meggyőző pesti előadásokkal most nem foglalkozunk…)

Mindenki levonhatja a tanulságokat, a színház úton van, sokféle dologgal kísérletezik, mert komolyan veszi önmagát és kétezer éves hivatását.

Feltehetjük a kérdést: ezekkel a produkciókkal összevetve hol állnak a mieink, a Tamási Áron s az Andrei Mureşanu Színház, az M Stúdió?

(A város és színházai) A nyáron a hatvanas, hetvenes évek eleji román színjátszás egyik meghatározó nagyságával, élő legendájával, David Esriggel, a Rameau unokaöccse című, máig emlékezetes nagy előadás harmadik évtizede Németországban élő és városunk színészeinek kurzust tartó rendezőjével beszélgethettem. Ő hívta fel a figyelmünket ama tényre, amely ugyan annyira nyilvánvaló, hogy veri ki a szemünket, de mégis hanyagul képesek vagyunk eltekinteni tőle, nevezetesen arról beszélt, hogy ebben a relatíve kisvárosban jelenleg két professzionalista színház és egy táncszínházként is funkcionáló népi együttes működik. Ennek keretében alakították meg lelkes fiatalok néhány éve az M Stúdiót, amely két igazán izgalmas produkcióval is bemutatkozhatott a biennálén, az elragadó és pompásan megkomponált Rómeó és Júliával és a fiatalos, elragadó Törékennyel. A fesztivált szervező Bocsárdi László Gombrowicz-előadása s a helyi román színház Radu Afrim rendezte litván darabja, a Lucia korcsolyázik, úgy gondolom (s higgyék el, minden elfogultság nélkül gondolom ezt, élményeimre alapozva s pillanatokig az összehasonlítások kétségtelenül gyönyörétől kábán), méltón képviseli legjobb törekvéseiket, mindkét produkció párlata és összegezése mindannak, amivel a két rendező évek óta következetesen és aszketikusan kísérletezik.

S ha jól meggondoljuk, ez akár dicséretnek is fölfogható.

Hogy igazi, nagy, felkavaró élmény lett a biennálé, nekik is köszönhető.

És valószínű, Esrig jóslata is beválik, a kisváros színházai hatnak produkciójukkal nézőikre, és formálják is őket. Ami nagyon lényeges. Ebből a szempontból is fontos volt a nemzetközi fesztivál, mindenki láthatta, hol tartanak, mivel, mikkel kísérleteznek Európa nagy színházai.

(A láthatatlan jövő) De ettől még a kérdések az úton, a színház örök útjain is kérdések maradnak: tényleg merre halad a színház, milyen lesz a jövőben, tényleg a stendhali boldog keveseké lesz, ahogyan egy rendező az előadásokat követő műhelybeszélgetések során meg is fogalmazta, kis csoportok sajátítják ki, szigeteket képez a világban, boldog szigeteket, s látogatva szembesülhetünk önmagunkkal, szembesít, akár a tükör, problémáinkkal?!

Vagy örök érvényűen próbál szólni mindenkihez?

Valljuk be, ez utóbbi felvetés meglehetősen túlzó és álomszerű, ha voltak is korok, a görög színház nagy pillanatai, Shakespeare és az Erzsébet-kor ,,mozija", a színház viszonylag kevésszer szólhatott érvényesen — anélkül, hogy feladta volna szent hivatását, hogy hűtlen lett volna céljaihoz — a széles tömegekhez. S ma, a hollywoodi film és a világtévé uralgása közepette erre viszonylag kicsi az esélye. De a kicsi esély is esély.

Többek között erről is szólottak a biennálé egymásnak ellentmondó, egymással vitázó, de egymást bennünk példásan ki is egészítő előadásai a maguk túlzásaival, időnként a közönség idegrendszerét próbára tevő vad és kegyetlen jeleneteivel s az előadásokon végigvonuló színházi közhelyekkel (mint a hihetetlenül elburjánzó és divatba jövő színpadi cigarettázás például) és a nem kevés katartikus pillanattal.

Hozzászólások
Szavazás
Önk kire szavaz az elnökválasztás második fordulójában?








eredmények
szavazatok száma 999
szavazógép
2009-04-04: Mi, hol, mikor? - x:

Mi, hol, mikor

Kőrösi Csoma Sándor-napok
A kovásznai rendezvény vasárnapi programja: 11 órától ünnepi istentisztelet a központi református templomban; 12 órától Nagykanizsa Város Vegyes Karának ünnepi műsora (karvezető: Hajdu Sándor);
2009-04-04: Múltidéző - x:

Brit ügynök? Mosdatlan különc? (Csoma Sándor a nyugat-európai tudományban) — Bangha Imre

Kőrösi Csoma Sándor sírja Dardzsilingben
Csoma Sándort mi, magyarok nemzeti hősünknek tekintjük, szülőfaluját az ő nevére kereszteltük át a XX. század elején, dardzsilingi sírja pedig az Indiába látogató magyarok zarándokhelyévé vált. A legfrissebb nyugati irodalom azonban nem ilyen kegyes Csoma Sándor irányában. S mert mindmáig hiányzik egy összefoglaló értékű, lehetőségek szerint elfogulatlan angol nyelvű Csoma-monográfia, a modern nyugati irodalom általában vagy nem vesz tudomást a székely tudósról — mint történt Peter Hopkirk Tibet „titkos" felfedezését bemutató, Birtokháborítók a világ tetején (Trespassers on the Roof of the World, 1995) című könyvében —, vagy gyakran spekulációval töltve ki a Csoma-életrajz bizonytalan elemeit, negatív fényben mutatja be a székely tudóst.