Békési levelekHonvágy — Pálmai Tamás

2009. augusztus 8., szombat, Nemzet-nemzetiség

Bálványos

Amikor e soroknak nekifogtam, úgy éreztem, érzelemdús értekezést fogok szülni menten, csak le kell ülnöm az árkus papír elé, melynek kihívó fehérsége azonnal telefirkálásra ragadtatja száguldozó elmém vezérelte tollamat.

Most azonban megtorpantam, és mankó után nyúltam. Végignéztem pár lexikont és enciklopédiát, s láss csodát, mindössze kettőben találtam e címszó alatt valamit. A Magyar Larousse lakonikusan ennyit közöl: Honvágy: 1. Külföldön élőnek hazája utáni sóvárgása. 2. A család, az otthon utáni vágy. A Révai Nagy Lexikona 1914-es kiadásában pedig ez áll: Honvágy (gör. nostalgia, nostrasia), visszakívánkozás a szülőföldre, mely oly heves alakot ölthet, hogy valóságos súlyos lelki bajjá (melankólia) fajulhat. A továbbiakban főként természetközeli, elsősorban hegyek közt lakó népeknél gyanítja leggyakoribbnak e régi, porszagú tára elmetermékeinknek.

Valami csodálatos dolog lehet a hon, a haza, a szülőföld, a család, ha hiánya ilyen mértékű érzelemviharokat képes kiváltani. S hogy mennyire komplex, összetett, azt az a tény is mutatja, hogy gyakran előfordul olyanoknál is, akik nem idegenbe szakadnak, hanem magyar szó járta anyaországnak nevezett államban próbálnak meg újból gyökeret verni. Érdekes még a dolog azért is, mert a hazavágyakozóban sokszor bizony rég elhagyott szülőföldjének idealizált, mondhatni, szinte a fetisizálásig, bálványimádásig rajongott ábrándképe áll. És ez a „kancsalul, festett egekbe" való nézés akkor válik igazán drámaivá, ha a vágyakozó ember enged a kísértésnek, és hebehurgyán, előkészület nélkül, mindent felrúgva hazatér. Otthon pedig a régi „édes otthon" haladt közben a korral, és teljesen más lett, mint ahogyan elhagyta annak idején az ilyen vagy olyan okkal eltávozó. Már nem mind élnek a régi barátok, vagy hát ők is megöregedtek, a nosztalgiázó percek után beáll a csend zavara, teljesen más a mindennapok témája, gyökeresen más lehet az értékrend, a gyerekkori házak helyén bankok magasodnak, az emberek közti kapcsolat is átalakult, betört ide is a globalizált világ szennye, ami elől a hazatérő többek között pont menekült volna. Így, ezek után, ha eddig megúszta az elmebajt, hát most jó eséllyel bekövetkezhet nála is e kórság.

Egyszóval, csöppet sem egyszerű dolgok ezek. Látom az egykor Nyugatra szakadt ismerősöket, barátokat. Házvásárlás Budapesten, ha zsidó származású, akkor a biztonság kedvéért Izraelben is. Aztán kétlaki élet. Nyugatról jön a megélhetés, Magyarországon az elköltés. Erdélybe csak hazalátogatás (egy-két ritka kivételtől eltekintve). Aki pedig „csak" egy határt lépett át... Hát közöttük is van ilyen meg olyan is. Olykor, ha némelyiküket látom, legszívesebben letagadnám, hogy egy helyről kerültünk ide. Pedig bizony nehéz küzdelmekbe került az emberfiának, míg — főként a kezdeti időkben — az ülepfényezésig fajuló görcsös alkalmazkodni akarástól, amikor szinte szégyellte, titkolta származását, eljutott oda, hogy bátran, félelemtől mentesen, kérkedés nélkül, de tudatosan vállalja, hogy határon túli magyar, jelesül erdélyi.

Az új helyen való gyökérnövesztés, a megélhetés, a családért való, sokszor napi tizenkét, tizennégy órás munka, a beilleszkedés egyáltalán nem könnyű időszaka után a szakmai, anyagi, családi gyarapodás kora következett. Ezután sorjázott rögtön a szellemi, a lelki magára találás érája, amikor az ember úgy érezte, itthon s otthon van egyszerre, érzi már az új társadalmi közegét, értéket teremt és tud felmutatni, fontosnak gondolhatja munkáját s magát. Ezt lehetne a kibontakozás korának nevezni, vagy ha úgy tetszik, az áttelepültek őszének a kezdeti szeszélyes tavasz és a testi, szellemi, anyagi, társadalmi izmosodást hozó nyár után. Az ősz alatt pedig nem az elmúlás kezdetét értem, hanem a beérését, a beteljesülését. Ámbátor kósza gondolatként ilyenkor sokak fejében tudatosan megfordul a lombhullás szomorú képe is. Nagyon érdekes viszont, hogy nyugdíjas, öregedő korra a csak ide, szomszédba szököttet is ugyanaz a vágykép kergeti, mint a Nyugatról Pestre féllábbal beköltözőt, csak ők nem a fővárosba igyekszenek — azt már túl jól ismerik —, hanem haza, Erdélybe. Hát majd látjuk, mit hoz a jövő, a szebb, mely igencsak ránk férne mindnyájunkra.

Sokan kérdezik — látván az országossá dagadt, elhatalmasodó bajt —, hogy miért nem állunk tovább, mint sokan mások, itteni születésűek teszik. Azt szoktuk válaszolni: Nem lehet, nem tehetjük meg. Egy hazát egyszer elhagyni is rettenetesen nehéz, s újat találni még nehezebb. De ezt az újat is elhagyni, cserbenhagyni — ha mégoly mostoha is olykor — becstelenség. A nemzettestből, szülőföldből kihúzott gyökereink fakasztotta seb lassan gyógyult be otthon is. Heget hagyott tájban, földben, emberekben. S kételyt szórt tudatunkba, marót, nehezen csillapíthatót, hogy vajon kik maradtak, hogyan gondoltak, gondolnak ránk. Bizony nem kevesekben éjszakánként az álommal kergetőző elmében az árulás kérdőjele is fel-felbukkan, s csak az otthoniak simogató tekintete, gyógyító szavai hoznak rá enyhülést. Önnön kitépett, sérült hajszálú gyökérzetünknek pedig, amikor másutt keresünk, kérünk, követelünk helyet (habitusunktól függően), hogy élve maradhassunk, az ottani földben, lakóiban is sebzést ejtünk.

Mennyi vágás, vagdalkozás, mennyi gyógyítandó testi-lelki hámhiány vagy húsba vágó metszés! S mindezek csak azért, mert elköltözik némely magyar? Nem ilyen egyszerű a dolog, de talán nem is olyan bonyolult. Inkább mi tesszük azzá, emberek. Pont mert emberből s ráadásul magyarból vagyunk.

Tegnap kinéztem az ablakon, elküldtem épp soros békési levelemet haza, a szerkesztőségnek, s tizenkilenc év után először írtam le: honvágyam van. Aztán ma, vasárnap reggel az elküldött levélre érkezett válasz elhessentette az érzést. Igen, a válasz: „Kedves Tamás, köszönjük írását. Átérzem honvágyát, ugyanakkor bátorítani szeretném: ott van dolgunk a világban, ahova a jó Isten állít: bástyának lenni otthon is, itthon is megharcolni való feladat." A fenti gyönyörű sorokat megsirattam, s egyetértettem. Világos. Maradni kell, és dolgozni, imádkozni. Tenni azt, amiért a Jóisten idevezérelt. Ő tudja sorát, mi igazodunk. S boldogan tesszük, mert értelme van. Kell hogy legyen, mert a baj, mint mondám, nagy, nemzetnyi. Gyógyítandó, orvosolandó. De mindeközben, egy-egy óvatlan hétvégén kicsit haza-hazaszaladunk. Megpihenni. Erőt gyűjteni. Megfürdeni az otthon mindig tiszta vizében. Megmerítkezni, pancsolni a szülőföld mindig selymes tavában, s mosolyogni boldogan, hisz mindig ugyanezt teszi Ilonka néni is Gelencén, ha ránk néz, mint ahogy így van ezzel Zsuzsa, Áron, Réka, Walter meg Bandiék is, és tulajdonképpen minden ismerős arcú ember, akivel összefutunk a piacon, a Korzón.

Közben este lett. Holnap pedig hétfő következik. Dolgos nap, fárasztó. Aztán a következők hosszú sora. Az ember dolgozik, s odafigyel, hogy jót tegyen. Többet néz közelre, mint tova. De olykor fel-feltekint azért, s nevető szemeivel látja is talán a bálványosi oldalban a házikót s annak tornácán a vénembert, aki a messzibe révedez, míg anyó hívó szava vacsorához nem tereli.

Hát ennyire egyszerű a válasz erre a pár ívvel ezelőtt felvetett kérdésre. De hogy mégis kicsoda illetékes valójában s érdemben erről szólni, talán örök titok marad.

Hozzászólások
Szavazás
Mi a véleménye az iskolakezdésről?







eredmények
szavazatok száma 1014
szavazógép
2009-08-08: Nemzet-nemzetiség - x:

Lesz-e német—francia jellegű megbékélés? — Kolozsi Béla

Az autonómia elnyerése után
az autonómia fennmaradásának vagy megszüntetésének ténye maga is autonómiát élvez.
Nemzeteink sorsán töprengő románok és magyarok — különösen értelmiségiek, értelmiségi veretű politizáló emberek — szeretnek elmerengeni azon, hogy közös jelenünk amolyan — kissé keletebbre tolt — német—francia megbékélés lenne.
2009-08-08: Világfigyelő - x:

Magyarellenes koalíció Nyitra megyében

Ismét magyarellenes szlovák koalíció alakult Nyitra megyében az őszi önkormányzati választások előtt. A választási szövetség létrehozásáról szóló megállapodást tegnap írták alá Nyitrán. A Szlovák Koalíciónak elnevezett megyei csoportosulásnak az Irány-Szociáldemokrácia (Smer), a Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió (SDKU), a Néppárt-Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (HZDS) és a Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH) a tagja. A négy párt közül országos szinten kettő koalíciós (Smer és HZDS), kettő pedig ellenzéki (SDU és KDH). Bár a pártok között jelentős politikai-világnézeti különbségek vannak, a Magyar Koalíció Pártjának (MKP) többsége a megyei önkormányzatban mindegyiküket egyformán zavarta.