A Diakónia Keresztyén Alapítvány (DKA) 2002 novemberében indította a házi betegápolást Sepsiszentgyörgyön, jelenleg harmincnyolc faluban és három városban huszonnyolcan végzik a szolgálatot. Idén havonta átlagban kétszázötvenöt beteget látogattak hetente kétszer, háromszor, akár ötször is rendszeresen, és egy hónap alatt több mint ezer alkalmi segélyt nyújtottak idős betegeknek, illetve elláttak háztartási balesetben sérülteket, átmeneti rosszullétet. Tóth Anna lelkésznő, a program vezetője a legnagyobb elismeréssel beszél minden munkatársáról, úgy tartja, ezek a szív-lélek emberek valóban nem a kereseti lehetőség miatt választották ezt a szolgálatot, hanem mert segíteni akarnak.

Ez ellenben nem elegendő, a rendszer működtetéséhez pénzre is szükség van, hisz a betegek szimbolikus hozzájárulása a költségek mindössze tíz százalékát fedezi. Az alapítvány tizenöt önkormányzattal kötött partnerszerződést, ebből származik a költségek alig több mint negyven százaléka, a többit négy-öt forrásból teremtik elő. Az állami szubvenció a költségek kevesebb mint ötödére elegendő, a megyei tanács tíz százalékban támogatja a tevékenységet, a svájci és holland támogatás tizenöt-húsz százalék, és adófelajánlásból még összegyűl egy-két százalék. Ősz elején a bölöni és kökösi szolgáltatást fel kellett függeszteni, mert említett önkormányzatok fizetésképtelenek, tetemes adósságot halmoztak fel az alapítványnál.

Érzik, hogy jót akarunk nekik

Kiss Irénke húsz évvel ezelőtt végezte a kétéves ápolói tanfolyamot a Vöröskeresztnél, úgy tartja, ez az ő tudásának az alapja, a többit a szívéből teszi hozzá.

Irénke: Láttam, sok idős beteg van a faluban, aki tényleg segítségre szorul, legtöbbjük egyedül él, a rokonaik, családtagjaik távol vannak, nincs, aki segítsen rajtuk. Nekem ez nem munka, hanem szolgálat. Szeretem, amit csinálok, nem érzem magam úgy, mint egy munkás, aki nyolc órán keresztül dolgozik, mint egy robot. Amikor valaki ezt a pályát választja, gondoljon arra, hogy mivel is fog járni, fogja-e bírni. Először tájékozódjék, hogy miről van szó, ez nem csak annyi, hogy emberekkel van dolgom, elvégzem, aztán becsukom magam mögött az ajtót, ezzel be van fejezve a nap. Mert az igazság az, hogy nekünk soha egy napunk nincs befejezve, mert hiába nem akarjuk hazavinni, gondolatban mindig velünk vannak ezek a betegek.

Első nap, amikor megérkezünk, idegenek vagyunk számukra, és ők is idegenek nekünk. A legfontosabb már az elején a kölcsönös tisztelet. Ezzel nincs is gond itt. Szinte elmondhatjuk, hogy családtagnak számítunk. Többnyire egyedül vannak, nagyon kívánják a társaságunkat, hogy valakivel beszélgetni tudjanak. Kívánják a reggeli kézfogást, a köszönést, amikor belépünk, és megkérdezzük, hogy aludtak, hogy érzik magukat. Igaz, nincs annyi időnk ott maradni egy-egy betegnél, amennyit ők szeretnének, mert mennünk kell tovább, de azért csak meghallgatjuk őket, mert sokszor ez is elég. Örömmel fogadnak, érzik, hogy jót akarunk nekik.

Amikor arról faggatom, hogy honnan származik ez az önzetlen segíteni akarás, Irénke szinte maga elé idézi példaképét.

Irénke: Példaképem volt gyermekkoromtól néhai Puskás Bajkó Ibolya bodoki tiszteletes asszony, aki annak idején Kolozsváron végezte a diakonisszaképzőt, és tőle láttam, hogy nem az anyagiakért ment, elég volt neki egy köszönet. Képes voltam őt kísérgetni, injekciózni menni, és ott láttam, ahogy ellátja a betegeket. És most én is megtapasztaltam, hogy mit jelent egy jó szó, egy szál szegfű. Névnapjukon felköszöntöm a betegeket, és könnyes szemmel elmondják, hogy milyen rég nem kaptak senkitől egy szál virágot. Egy idős bácsikánál, aki egyedül él, még két hónap múlva is élt a virág, addig gondozta. Minden ilyen alkalom nekünk is öröm, és ezáltal kapjuk vissza a hálát tőlük.

Jönnek a kötözők

Amikor Kőröspatakon arról érdeklődtünk, ismerik-e a Diakónia beteggondozóit, legtöbben igennel válaszoltak, és hozzátették, szokták látni a kötözőket, amint járnak-kelnek a faluban a kicsi fehér autóval. A Matizt, amelynek oldalán felirat jelzi, hogy a Diakónia Keresztyén Alapítvány munkatársai közlekednek vele, Lőrincz Ágnes bodoki asszisztens vezeti. A huszonhat éves diakonissza minden reggel nyolc óra előtt útnak indul Kálnok felé, ott Kiss Irénkével bepakolnak a hátizsákba, ami nem fér, a csomagtartóba tuszkolják, de gyakran a hátsó ülés is tele kötszerekkel, pelenkákkal, gyógyszerekkel — és irány Kőröspatak, Árkos. A református gyülekezeti házban működő kálnoki irodában is felkeresik őket kötözésre, injekciózásra, s csak miután ellátták a helyieket, mennek tovább. Érdemes megjegyezni, minden szolgálati ponton legalább egyik munkatársnak kell tudnia vezetni.

Ági: Én egészségügyi technikumot végeztem Szentgyörgyön, és amikor meghirdették az állást gidófalvi munkapontra, elmentem az állásinterjúra. Még soha nem voltam ilyen helyen, és el is csodálkoztam, amikor meghallottam, hogy felvettek. Azt sem tudtam, minek fogok neki, hisz akkor kerültem ki az iskolából. Szerencsém volt a gidófalvi családorvossal, dr. Pásztori Izabellával, mert ő mindig segített, bármilyen problémánk volt, hívtuk telefonon, és megkérdeztük, hogy mit csináljunk, és ő igazította a lépéseinket. Mi most is orvosi ajánlásra végezzük a munkánkat, vagy a családorvos írja fel a gyógyszereket, mondja meg, hogy mit kell tenni egy-egy betegnél, vagy a szakorvos, ha az illető kórházból jön haza. És ha egy eset súlyosbodik, megkérdezzük, hogyan tovább, hisz kérdezni nem szégyen.

Jelenleg huszonegy felvett betegünk van, tehát akihez szinte naponta eljárunk, és van húsz alkalmi beteg, akinél vérnyomást mérünk, vércukrot, vagy elvágja a kezét valaki, és megyünk kezelni. Itt a legtöbb eset kötözés, nagyon sok a fekélyes seb, ezek ritkán gyógyulnak meg. De amikor valakinek javul az állapota, és kikerül a rendszerből, nem azt jelenti, hogy többet nem látjuk, még legalább két hétig felügyelünk rá.

Irénke: A nyolc órába nem mindig férünk bele, de nem ezt nézzük. Lehet, hogy romlott a beteg állapota, többet kell vele foglalkozni, vagy rosszkedvében van, akkor meghallgatjuk, beszélgetünk vele, amíg egy kicsit jobban lesz. A hozzátartozókkal is néha megbeszélünk ezt-azt. Van úgy, hogy megkérnek, vásároljunk, gyógyszert vigyünk, ezt is megtesszük, besegítünk ebbe is.

A családról kérdezem, mit szólnak ahhoz, hogy olyan sokat úton van, előfordul, hogy sötétben érkezik haza, de mint kiderül, ezt már korábbról megszokták, az egyháznál is tevékenykedik a nőszövetségben, a lánya is asszisztens, tehát tudja, mivel jár ez a munka. Elmondja, hogy a férje is nagyon segítőkész, ezúttal is köszöni a támogatást.

Irénke: Tulajdonképpen a munkát felméréssel kellett volna kezdeni, de erre nem volt időnk, Szabó Magdolna kőröspataki doktornő az első perctől adott legalább tizenöt esetet, bedobott a mély vízbe, és olyan betegünk is van, akihez a kezdetek óta járunk. Ezek a fekélyek nagyon későn gyógyuló sebek, sok a vérkeringési zavar, évek óta megvannak ezek a fekélyek, sokszor évtizede is. Sok közülük meg sem fog gyógyulni, de azért kell tisztítani, kötözni még akkor is, ha nem változik a helyzet. Többen olyan helyen dolgoztak, ahol emelni kellett, de el is hanyagolták, volt egy kis seb, és nem törődtek vele, így aztán súlyosbodott. Szinte szégyellik ezeket a sebeket, néha csak véletlenül tudjuk meg.

Az elmúlás is beletartozik

Ági: Hát itt van minden. Az egyedül élő időseknél gyakran mosatás, hajmosás is beletartozik az ellátásba, aki tehetetlen, annak az ágyneműt kicseréljük. Egy hétre előkészítjük a gyógyszereket, vannak adagolóink, és abba úgy helyezzük el napra, hogy követhető legyen, beszedi-e a beteg.

Úgy tudjuk, sokszor elkísérik a betegeket a halálig.

Ági: Nagyon sok esetben előfordult, hogy meg kellett mondani a hozzátartozóknak, jöjjenek, mert olyan súlyos a helyzet, hogy bármelyik percen bekövetkezhet a halál, és bizony olyan is volt, hogy alig jöttem el, és már telefonáltak, hogy meghalt a beteg. Meg is számoltam, hogy amióta a Diakóniánál dolgozom, három éve, több mint harminc beteg halt meg, akihez jártam.

Irénke: Ez nagyon nehéz. Amikor tehetjük, elmegyünk az illető temetésére, a hozzátartozókat is vigasztaljuk, bár alig kapjuk a szavakat. Volt egy esetem, egy bácsika, amikor búcsúztam tőle, mondta, hogy ott a kapukulcs, zárjak, és amikor azt mondtam, na jó, holnap reggel találkozunk, ő hozzátette: lehet, hogy én elmegyek. Mondtam, Jóska bácsi, ilyent ne mondjon, a behívó mindenkinek megvan, de nem tudjuk, mikor megyünk. És másnap reggel meghalt.

Csapatmunka

Irénke: Ágit nagyon csodálom, hogy huszonhat évesen ennyire szereti az idős embereket, lelkiismeretes munkát végez. Néha ugyanazt gondoljuk valamiről, nagyon jól együttműködünk. Cipeltünk mi már együtt férfit, aki elesett az utcán, segítség nem volt, és ketten vittük. Ez csapatmunka, legalább két ember kell, de nagyon sok segítséget kapunk a központból is, a vezető nővértől, asszisztenstől, szociális munkástól, a programvezetőtől, soha semmilyen kérésünkre nem mondtak nemet. Ez nem is munkahely, ez olyan, mint egy család, mindenkiből a segítőkészség sugárzik.

Ági: Irénkével nagyon jó együtt dolgozni. Mindig jókedve van, de nincs elég önbizalma, tőlem kérdezi, hogy mit csináljon, pedig nagyon sokat tud, és nagy tapasztalattal rendelkezik. Mindenkin akar segíteni, nagyon lelkiismeretes, pedig neki nem könnyű, mert hazamegy, és otthon ott a házimunka, míg nekem ilyen nincs, mert édesanyám mindent elvégez.