Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Porond, avagy az emberi alkalmazkodáshatártalansága — Bogdán László

2010. január 16., szombat, Színház az egész világ

Ion Băieşu, az egyik legnépszerűbb román drámaíró — el lehetne töprengeni azon is, mi a folyamatos színházi sikereinek titka — minden darabját először novellának, elbeszélésnek írta meg. Nem történt ez másként a Fantomok dresszírozása című, abszurdba hajló játékával sem, van egy kiváló prózaváltozata is, ahol a különös dresszőr a kérdésre, hogy embereket is idomított-e már, dölyfösen ismeri be, hogy igen, volt egyszer egy életunt ember, s addig verte, amíg meg nem jött az életkedve...

A sepsiszentgyörgyi Andrei Mureşanu Színház remek előadásának rendezője, Mirela Bucur némileg céljaihoz igazítja a darab szövegét (Manej — Aréna, Lovarda, Porond — címmel játsszák), és itt az idomár Numit — a Kinevezett — néven jelentkezik be, megtartva a dresszőr minden fontosabb kellékét, sípot, botot, karikát, köpönyeget. De ami még fontosabb, ha el is árulja esztelen ötleteivel, fondorlataival, dühkitöréseivel, rohamaival eredendő szadisztikus természetét, eredendően igyekszik leplezni. Rejtőzködik, miközben a társulatot teszteli. Egész lényében valami fojtott, kitörni vágyó agresszivitás bujkál, amit szavakban ritkán fogalmaz meg, hiszen leginkább handabandázik, simlizik, mellébeszél, hamukázik, de sejtet. Sebastian Marina erre érzett rá, s erre a bujkáló agresszivitásra építette fel nagy ívű alakítását. Teszteli a társulatot? Igen, dióhéjban össze kell foglalni, a jobb megértés miatt is, hogy miről szól ez a vérbő Băieşu-abszurd. Nos, valahol vidéken, egy olyan festői helyen, ahol létezhetne akár turizmus is, egy kicsiny, de lelkes színtársulat (Daniel Rizea, Mona Codreanu, Fatma Mohamed, Elena Popa, Sergiu Aliuş, Ileana Surdu, Ion Fiscuteanu jr.) éppen a Hamletet próbálja, a Shakespeare-tragédia nagy jeleneteit, amikor megérkezik a titokzatos idegen, átadja a rendező szerepét is betöltő színésznek kinevezését, és irányítani kezdi a dolgokat. Kifejti, hogy szép, szép a Hamlet, de ő valami turistacsalogató látványosságot szeretne tervezni. És elkezdi a szó konkrét értelmében is dresszírozni, megalázni, fizikailag is bántalmazni a színészeket, különféle esztelen dolgokba kényszerítve bele őket, mintegy tesztelve tűrőképességük határait... Mutatva, hogy ilyen határ tulajdonképpen nincs is, a kiszolgáltatott emberekkel a hatalom és ennek a rejtett, de jelen levő, mindenható és mindent átható hatalomnak a képviselője, korántsem csak szimbóluma, konkrét megtestesítője is a Kinevezett... Az emberi alkalmazkodás határtalan! — véli Băieşu komoran, már a téma első prózaváltozatában is, s ha egyetlen mondatban akarnánk összefoglalni a kiválóan felpörgetett, pontosan megkonstruált, minuciózus aprólékossággal kidolgozott jelenetekben oly gazdag előadás lényegét, nem mondhatunk mást. Igen, erről szól ez a felkavaró előadás, és minden bizarrériája, groteszk s abszurd jelenete mellett ezért lesz megrendítően tragikus, mutatva, hogy ugyan Băieşu diktatúrában élt és alkotott, a diktatúra szokásait fejezte ki, de műve nem csak és nem kizárólag nyílt és esztelen totalitárius diktatúrákra érvényes, hanem minden olyan helyzetre, ahol valami miatt egy hozzá nem értő sarlatán hatalomhoz juthat. S a Kinevezettnek ezt a dölyfét, ezt a határtalan magabiztosságát, a nem jelen lévő, de létező és mindent, az élet minden területét átható hatalom adta magabiztosságát fejezi ki megdöbbentő erővel Sebastian Marina... Ugyanis az alkalmazkodás nem megy döccenők nélkül. A színészek, ki ahogy tud, ellenállnak, de a Kinevezett egyfelől igyekszik megosztani őket — a térségben uralgó régi elv szerint, divide et impera, oszd meg és uralkodj! —, másrészt ravaszul épít kiszolgáltatottságukra, akárhogy is veszélyben érzik nyomorúságos megélhetésüket, ami bármennyire is szánalmas, de azért mégis megélhetés, kicsi kenyér. Kafkai helyzet. Ráadásul a Kinevezett jó emberismerő is, amikor észreveszi, hogy az egyik fiatal segédszínésznő lázadó alkat, azonnal kirúgja. Elena Popa remekül ellenpontoz, állandóan kommentál, lázadozik, éles nyelvvel bírálja társait, de azért szereti és tiszteli is őket, a színészek és ő is az szeretne lenni — ez a kettősség végig benne vibrál sodró alakításában —, és amikor megalázottságuk végső pontján, a sötétségben megjelenik (a kénkőszagot maga után nem hagyó sarlatán, akár az ördög, eltűnik, otthagyva a megalázott társaságot a sötét színpadon, mert miért, miért nem, a villanyt is elveszik Isten kegyelméből), egy kézilámpással világít nekik. Maga a reménysugár. Mutatva, hogy semmi nem végleges, a megalázottság sem, mindig újra lehet kezdeni, a színpadra hatalmas világító gömb gördül be, ami hirtelen tágítja ki az előadás üzenetének határait. De amíg eddig elérünk, történik egy és más. A színészek igyekeznek ellenállni: Ofélia (Fatma Mohamed) elbűvölő bájával, a királynőt alakító hölgy (Mona Codreanu) bűvös hangjával, a sírásót alakító nénike (Ileana Surdu) törődöttségével s találóan szellemes megjegyzéseivel, de nem érnek el semmit, a Kinevezett egyre agresszívebbé válik, fizikailag is bántalmazza őket. A három férfi más és más stratégiát választ, noha összefoghatnának, és elzavarhatnák a dresszőrt. Ahogyan már Ion Creangă is megmondotta: ,,összefogásban az erő". De nem... Ilyesmire csak a mesében kerülhetne sor, vélte joggal Băieşu. A rendezőt és Claudiust alakító színész (Daniel Rizea) egyezkedni próbál, régi értelmiségi stratégia tájainkon. És nem vezet sehova. A Kinevezett kihasználja nagyravágyását, és bravúrosan irányítja, néha fel-fellázad, de fél, s emiatt nincs esélye az ,,erősebbel" szemben. Rizea jól kapja el a figura kettősségét. A Hamlet atyjának szellemét alakító méltóságteljes színész, a társulat Mestere is megpróbál (egyebekben ő egyezkedés nélkül!) ellenállni, dacosan és érthetetlen arccal követi az egyre eszelősebb utasításokat, de követi, hiszen tudja, ha megtagadja, kirúgják, és mindene a színház, erre tette fel az életét. Sergiu Aliuş ezt a méltóságteljes, tiszteletünkre méltó magatartást csavarja meg, átlényegítve kissé, mutatva a figura Achilles-sarkát: a rettegést. Hiszen a tiszteletre méltó Mester sem kerülheti el a fizikai bántalmazást és a megalázásokat, a Kinevezett ugyanis, amikor látja, hogy véglegesen és végletesen sikerült megosztania a társulatot, egyre többet enged meg magának. Már nincs határ. A Hamletet alakító Ion Fiscuteanu jr. kezdettől ellenáll, őt bántalmazza a leghamarabb a Kinevezett, hogy végleg letörje a lázadás szellemét, ő mintegy a porig alázott értelmiségi szimbóluma is. Esetében a fenyegető és elvadult, konkrét megalázottságok is mutatják, ez a hatalom bármeddig elmehet. Végül ő is, ímmel-ámmal, de engedelmeskedik, hiszen színész, lénye két episztémé-pólusa — és Fiscuteanu pontosan ezt mutatja meg — az alkalmazkodás és a lázadás. (Ilyen alkat volt, hogy olvasóink jobban megérthessék, miről is van szó itt, kikről is szólhatna Băieşu remek darabja, a bátorító emlékezetű Visky Árpád is, rá is fázott szegény...) Sem a mímelt alkalmazkodást, sem az elfojtott lázadást nem tűrheti a hatalom, Hamlet ebben az ördögi körben csak vesztes lehet.

Mert a kör bezárul, ott maradnak összetörve, kétségbeesve a sötétségben, amikor megjelenik a lány a lámpával, mutatva, van remény, és begurul a színre maga a nem is titokban végbemenő csoda, a világító gömb, de azért az idegekben még benne a félelem, a sarlatán vagy egy másik idomár, idióta, ,,kinevezett" vadbarom bármikor visszajöhet, és kezdődhet minden elölről. A színész ugyanis mindig, minden helyzetben, minden korban ki van szolgáltatva a hatalomnak, és úgy kell cselekednie, hogy megmaradjon, s létrejöhessen a mindenkori előadás. A hatalom ugyanis vagy irányítani akarja a kultúrát, esetünkben a színházat, vagy nem ad elég pénzt. Tercia non datur... Erről is szól ez a kiváló előadás.

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint lesz-e előrehozott parlamenti választás idén?







eredmények
szavazatok száma 8
szavazógép
2010-01-16: Színház az egész világ - x:

Egy lázadó kamasz — Bogdán László

Először is üdvözölni szeretnénk az immár hagyományossá váló monodrámákat a Tamási Áron Színház kamaratermében, Tulit Éva Júliája, Szabó Tibor különös története, Pálffy Tibor Az utolsó tekercse is fontos, figyelemre méltó előadás, s hogy színészeink kísérletező kedve nem tört meg, bizonyítja Kolcsár József különös Zabhegyezője, amely ráadásul nem is monodráma, ő választotta ki remek érzékkel a fragmentumokat, amelyek képesek nagy atmoszférateremtő erővel visszaadni az angolul 1951-ben megjelenő, világsikert aratott regény világát, s elhitetően megteremteni a kallódó késő kamasz, a beatnekek elődjének számító Holden Caulfield alakját.
2010-01-16: Kitekintő - x:

Himnuszuk már van (Ruszin autonómiatörekvések) — Szekeres Attila

Ruszin fatemplom
Alekszandr Duhnovics eperjesi görög katolikus lelkész XIX. század közepén írt, Kárpátaljai ruszinok című verse lett Kárpátalja hivatalos himnusza az ukrajnai megye tanácsának decemberi döntése alapján — adta hírül lapunk is. A ruszinok nemzettudatra ébresztésének legkiemelkedőbb alakjaként számon tartott Duhnovics verse már volt Kárpátalja hivatalos himnusza, amikor a terület a múlt század első felében Podkarpatszka Rusz néven Csehszlovákiához tartozott. A hír fontosságának megértéséhez tudnunk kell, kik is azok a ruszinok, mi a helyzet Kárpátalján, s milyen út vezetett a himnusz elfogadásához.