A test költészete — Pályakép-vázlat Bicskei Zsuzsáról

2010. augusztus 14., szombat, Színház az egész világ

— Megkíséreljük áttekinteni negyven, színpadon és a színpad közelében töltött évet, beszélgetni a sikerekről, kudarcokról, a víz alatt megtett évekről, a küzdelemről az önkifejezésért, a vers, az ének, a tánc szerepéről a művésznő színházfelfogásában.

Ki tudja, hol van már az eleje, de mégis mikor kezdődött kapcsolatod a színházzal bizarr, de ide illő kifejezéssel színház iránti szerelmed?

— 1968-ban kezdtem az amatőrködést Vásárhelyen, egyetemistákkal táncoltam és énekeltem, a fogászati egyetem Bentes együttesében. Részt vettünk Iaşi-ban egy fesztiválon, saját szerzeményeimet énekeltem, és nagy meglepetésre színpadijelenlét-diplomát kaptam. Ez volt a lökés, felvételiztem a színire, s 1969-ben a Tália folkegyüttessel nyertünk egy másik fesztiválon. Harmadéven Brecht Egy fő, az egy fő című drámájában szerepeltem először, Kovács Levente rendezte, Dukász Péterrel urbánus zenét készítettünk, a dalok olyan népszerűek voltak, hogy a vásárhelyi fiatalok évekig arra buliztak. Aztán játszhattam Hubay Miklós Egy szerelem három éjszakája című drámájában is, Melittát alakíthattam. Ekkor figyelt fel rám Illyés Kinga, akinek nagyon sokat köszönhetek, élete végéig nyomon követte kanyarokkal, buktatókkal teli pályámat, és emlékszem — ugorjunk! —, utolsó telefonbeszélgetésünkkor, amikor, s ezt én nem tudhattam, már halálos beteg volt, nagyon szigorúan jelentette ki, hogy Zsuzsa, nincs több marháskodás, minden lehetőséget meg kell ragadni. Igen, tényleg volt úgy, hogy le-leléptem a vágányról, de szavai nagy hatással voltak rám, azóta igyekszem intelmeihez tartani magam. A színi elvégzése után Szentgyörgyre kerültem, itt töltöttem az első évadot. Szép feladatokat kaptam, játszhattam a Hegyi patakban, aztán a Csongor és Tündében, a Gácsérfejben, egy szilveszteri kabaréműsorban, amelynek olyan sikere volt, hogy még áprilisban is turnéztunk vele. 1977 márciusában mutattam be a Kígyóölő című első önálló versműsoromat.

— Igen, március 4-én este; ez már csak azért is emlékezetes, mert azután volt a nagy földrengés...

— A Kígyóölő egy Radnóti versfordítás címe, afrikai néger folklór és zene. Sylvester Lajos adta a kifejező alcímet: variáció a néger sorsra. Ma is emlékszem a döbbenetre, ami a nézőtérről áradt, amikor elértem az Engedd népemet előre menni című vershez, akkor nyilván másképp visszhangzott itt minden, de mélyen meghatott, hogy például Krizsovánszky Szidi még harminc év után is emlékezett erre a versre.

— Ezután történt az első váltás…

— Igen. 1977-ben úgy döntöttem, hogy követem férjemet, Bicskei Istvánt, aki vajdasági színész volt, és áttelepszem Jugoszláviába. Akkor értek az első meglepetések, férjem családja nagyon szegény volt, úgyszólván mindent elölről kellett kezdeni, de bíztató volt, hogy Szabadkán rögtön kaptunk egy kényelmes tömbházlakást. Itt is a Kígyóölővel debütáltam, Szabadkán, Adán, Zentán, az egész Vajdaságban. Szép sikere volt, még a szerb kollégák is megnézték, hiszen sok volt a mozgáselem, a zene. Kopeczky Csaba szépen írt róla a Képes Ifjúságban... Jól indultam tehát a szabadkai népszínházban, de sodort a karrier Újvidékre, ahol a Bűntény a kecske szigeten című Ugo Betti-darabban mutatkozhattam be. Harag György akkor már elkezdte híres, nagy visszhangot kiváltó Csehov-trilógiáját, férjem szerepelt a Három nővérben, a Cseresznyéskertben már mindketten játszhattunk, hatalmas élmény volt. Iszonyú nehezen éltünk akkoriban, engem szerződésekkel alkalmaztak, amit hol kifizettek, hol nem. Egy darabig Szabadkáról ingáztunk, ezt meguntuk, egy penészes albérletben laktunk, rettentő sokat kellett dolgozni. Sikerem volt Gion Nándor Ezen az oldalon című darabjában. Radoslav Dorec rendezte, aki rendszeresen dolgozott már Újvidéken. A Cseresznyéskertben látott meg a belgrádi szerb nemzeti színház rendezője, Jovanovics, és váratlanul rám osztotta Hedda Gabler szerepét. Még nem tudtam szerbül, tolmácsoltak, jelbeszéddel érintkeztünk, de ment az egész. 1980-ban látogattunk először haza, és Simó Ferkó bácsi váratlanul a kezembe nyomta Weöres Psychéjét, szerette a kaján dolgokat. Elolvastam, és elhatároztam, hogy csinálok belőle egy monodrámát. Közben Deák Feri, az újvidéki rádió igazgatója írt direkt nekem egy darabot, a Nirvánát, beindultak a Ványa bácsi próbái, Szonyát alakíthattam, és megkaptam az első vajdasági színésznő díjat az akkori vajdasági színházi fesztiválon. Ezután mutattam meg Haragnak a készülőfélben lévő Psychét. Elbűvölte, azt mondta nekem: drága Zsuzsa, életemben ilyen szépet még nem láttam. Mivel rengeteget szerepeltem, a heti négy-öt fellépés mellett a Batyu elnevezésű temerini zenekarral is turnéztam, éjszakánként dolgoztam rajta, az esti próbák után. Az ottani viszonyokra jellemző, hogy a Katolikus Portán, egy lerobbant moziteremben működött az Újvidéki színház, s ilyen körülmények között csoda, hogy Harag kápráztató Csehov-trilógiája egyáltalán létrejöhetett. 1982 telén kaptam egy háromhetes próbaidőszakot a Psychéhez. El kell mondanom, hogy az önálló est mint műfaj Jugoszláviában még nem volt népszerű, azt hitték, hogy önjelölt hősködés. Csak Ladik Kati csinált ilyen ún. fonikai esteket. Ismétlem, éjszakánként fűtetlen teremben próbáltam éjjel négyig, mert csak akkor volt üres a terem. Időnként áramszünet következett, se világítás, se fűtés. De nem adtam fel... Visszatérve Ladik Katira, Jancsó Miklós akkoriban kezdte próbálni vele Tolnai Ottó Bayer aszpirinjét. Úgy időzítettük, hogy 1982 februárjában, két nap eltéréssel volt a két bemutató. Soha akkora sikerem nem volt, mint akkor... Ezzel indult el számomra egy csodasorozat Újvidéken. Ment a szöveg, az a csodálatos szöveg, és végig mozgásban voltam, táncoltam. Hornyik Miklós egyoldalas kritikát írt a Magyar Szóban, és elkezdtem turnézni vele, voltam többek között a pesti Vigadóban is, Károlyi Amy látta, utána bejött az öltözőbe, összebarátkoztunk, meghívtak a nyugati magyarok is Belgiumba, Hollandiába. Akkor ismerhettem meg Eörsi Istvánt, az írót, aki jó barátom lett, önzetlenül támogatott élete végéig, pedig nem voltam egy könnyű eset.

— Mi jött a Psyché után?

— Egy boldog nyár. Emlékszem, Tolnai Ottóék elmentek az Adriára, és néhány hétre ideadták a lakásukat az újvidéki Telepen. Ottó könyvtárában váratlanul megtaláltam gondosan összegyűjtve mindazt, amit Pilinszky írt, akit addig felületesen ismertem, akkor még nem volt ennyi kiadás... Nemcsak a verseket, de az Új Emberben közölt írásait is. Teljesen a hatása alá kerültem. Tudod, hogy is mondjam, ateista nevelésben részesültem, s Pilinszky verseiben mintha egy másik dimenzió nyílott volna ki. Körülbelül úgy hathatott rám, mint egy olyan emberre, aki életében nem hall zenét, s aztán váratlanul szembesül a hetedik vagy a kilencedik szimfóniával. Egy állat őszinteségével, áhítatával csodálkoztam rá. Azt hittem, nem lehet megcsinálni, de közben tudtam, muszáj megpróbálni, három évig kínlódtam, Thomka Beáta segített, utána el is mondta, hát Zsuzsa, te közben egy új szakot végeztél, a Pilinszky-szakot. Valami olyasmivel szembesültem, amivel életemben nem találkoztam. Közben ment az élet, sok vajdasági magyar költő verseit mondtam a rádióban, s szerepeltem egy Vicsek Ferenc-filmben, a Trófeában is, ami az akkori jugoszláviai realitásokkal foglalkozott. Vicsek felhívott, hogy Zsuzsa, hozzon nekem egy pár csángó balladát. Hazajöttem, elmentem Moldvá­ba is, emlékszem, jöttek utánam a szekusok... A Tró­fea az országos filmfesztiválon díjat nyert. Együtt dolgoztam Vrábel János csókai ezermesterrel, hangszereket is készített, tekerőlanton, furulyán is játszott, évekig léptem fel vele. Az újvidéki rádióban volt egy népzenerovatom is, de különféle családi okok miatt 1983 elején átkerültem Pestre, s a Szkénében Regős János támogatásával mutattam be a Pilinszkyt Magam talán középre állok címmel. Az első előadáson tizenöten voltak, de a másodikon már kétszázan. Sokat játszottam Magyarországon a Psychét is, a Pilinszkyt is, aztán visszakerültem Szabadkára, ott is folytattam Pilinszkyt, amíg lehetett, hiszen akkor volt útban második lányom, Anna, bő anorákokban szerepeltem, s szerencsés születése után vittem magammal, állandóan, mindenhova, a nyakamban. 1985-ben látva, hogy a nemlét peremén egyensúlyozok, Nánai István felajánlott egy lehetőséget a szolnoki színháznál, nem mentem el, mert még hittem abban, hogy egyesülhet a család. Szabadkán maradtam. Hogy megbántam-e? Akkor került oda Ljubisa Ristic, ő volt az ügyeletes zseni, a Madách parafrázisokkal kezdett, ez egy monumentális, több mint négyórás előadás volt, kommentárok a tragédiára, befogta egész Szabadkát, színházban, utcán, téren, zsinagógában játszottuk, egyfolytában mozgásban voltunk. Mivel sehova nem lehetett elvinni, a BITEF-ről buszokkal jöttek el megnézni. Risticnek megalomán tervei voltak, egy nagy mexikói turnét tervezett, de közben elkezdte szétverni a szabadkai színházat. Szerbül kellett beszélni, felesége, Nada Kokatovici pedig reggel 9-től tartotta balettóráit, amelyeken minden színésznek részt kellett vennie Ez már a hamarosan elkövetkező globális nacionalista őrület előszele volt. Valósággal kéjelgett, amikor látta, hogyan szerencsétlenkednek az öreg szabadkai magyar színészek, akik életükben nem baletteztek. Közben Ristic fáradhatatlanul csinálta világszínházát. Én pedig bemutattam Barker A kastély című művét. Balázs Attila fordította, tulajdonképpen egy posztapokaliptikus sci-fi falusi környezetben. Döbbenetes előadás született, díjazták az 1987-es fesztiválon. Még előtte, 1986 májusban mutattam be a szabadkai zsinagógában a csókai népi zenekarral A sirály című produkciót, és a fáradhatatlan Ristic egy óriási Shakespeare-fesztivált tervezett, a Hamletben a színészkirálynőt alakíthattam. Majd elkezdtük egy szerb szerző négyórás előadását, a Nem dohányzót is, amely egy naturalista darab volt a vendégmunkások rettenetes életéről. Egy ideig szerepeltem benne, de Ristic őrjöngései már fárasztottak, és otthagytam. Belgrádi, zágrábi kitérők után — itt megpróbáltam csecsemőgondozóként állást vállalni, de román állampolgár voltam, és nem vettek fel — 1988-ban ismét Pestre mentem, s kaptam egy Soros-támogatást, meghívót Pina Bausch táncszínhá­zába. Fogtam a gyerekeket, s egy bőrönddel elindultunk világgá. Hamburgban próbált Eörsi Pista, és beprotezsált Ligeti Györgyhöz, aki magánösztöndíjat is biztosított számomra. Menedékjogot nem kaphattunk, a gyerekek szerb állampolgárok voltak, engem pedig visszatoloncoltak volna Romá­niába... Abból, amit Pina Bausch-nál láttam, megpróbáltam elképzelni egy saját táncszínházat. Közben egy Emily Dickinson-estet is bemutattam, s az tartotta bennem a lelket, hogy eljárhattam az akkor még kevésbé ismert Hobó koncertjeire. A Dickinson-versekhez — Én senki vagyok, te ki vagy? — zenét is komponáltam, s Lábán Katalin RS Kilenc stúdiójában játszhattam egy évadon át. Következett egy rendhagyó József Attila-est, Bálba veled, A pontos kiegyenlítődés rendszereként felfogott világ című Borges-est. Volt egy Karinthy Gábor-műsorom is, a Fájdalom herceg, Liszt Vándorútonjának darabjaival dolgoztam össze. Ebben meglátott egy pesti szobrász, és ő támogatott hónapokig. Aztán hosszas kísérletezés után felújítottam Egy néma, néma állat címmel a Pilinszkyt. Már túljutottam a szavakon, teljesen a zene felé fordultam. Évekig bluesra gyakoroltam, a tánc kezdte megint betölteni az életem. Túljutva a verbális kommunikáción, menekültem a balettől, s akkor fedeztem fel a japán táncot, a butoh-t. Ezt a japánok a hirosimai frusztrációk levezetésére fejlesztették ki, az ötvenes évek végétől terjedt el Nyugaton. Az avignoni fesztiválon megismerkedtem Maro Akaji mesterrel, s meghívott egy intenzív kurzusra Japánba. Megkapott, hogy milyen hihetetlen fegyelemmel tartják fenn az intenzitást. Rengeteget kaptam tőlük. Egy ideig Tokió­ban voltunk, aztán Hakubában. Közben, még 2005-ben, anyám halála után összehoztam az Asszonytáncot, ennyivel tartoztam neki, ezt bemutattam Japánban is a kurzuson, s olyan sikerem volt, hogy Akaji mester betett szólózni az előadásába, ő szólózott, és én. Ismerve az ottani szigorú hierarchiát, ez nagyon sokat jelent. Közben ment a történet is tovább, visszakerültem a szentgyörgyi színházhoz, játszhattam a Médeiában, A nyugati világ bajnokában, Bocsárdi kiosztott a Learbe is, de jött a balesetem, leütöttek az utcán, összetörtek... Most pedig újra a mélypont, nemrég Bocsárdi felbontotta a szerződésemet.

— De miért éppen a tiédet?

— Nem tudom, indoklás nem volt, de megint kiszolgáltatott egzisztenciális helyzetbe kerültem. Mint annyiszor, a munka mentett meg, tavaly felújítottam a Pilinszkyt, kiegészítve Bach-zenével, lerövidítve a szöveget 25—30 percre. Amióta a Csendes-óceánnal találkoztam Japánban, foglalkoztatott egy terv. Rádöbbentem, milyen kis pont vagyok az óceánnal szemben, milyen parány. Éreztem a kiszolgáltatottságot, s elhatároztam, csinálok egy szólót, ez lesz a lezárása mindannak, amit ének, zene, vers, tánc összekombinálásával eddig csinálhattam. Közben a kezembe került egy sumér nyelvtankönyv, s magyarul és sumérul is mondom a szöveget, a fohászt a világóceánhoz, Abzu a címe, a szó tengert jelent sumérul. Már meg is volt a bemutató július 23-án Szegeden a Theater-fesztiválon, nagyon jól fogadták a szövegeket s a csángó tánccal kombinált butoh táncot.

— Most mihez kezdesz?

— Nem tudom. Megpróbálok beszélni Bocsárdival.

Hozzászólások
Szavazás
Mi a véleménye arról, hogy Sepsiszentgyörgyön a járványügyi vörös forgatókönyv lépett életbe?









eredmények
szavazatok száma 225
szavazógép
2010-08-14: Közélet - Paizs Tibor:

Erdélyi prikulicsok (4.)

A fő őútra tért, a Sebes-Körös széles völgyébe. És futott a kocsi Kolozsvár felé.
Miközben Peregrinus azon elmélkedett, hogy vajon Bécs, avagy Pá­rizs ártott többet a magyarnak, a Várad utáni első településen, Fugyivásárhelyen három istenes hely ké­pében máris elébe toppant a kételyoldó bizonyosság.
2010-08-16: Mi, hol, mikor? - :

Mi, hol, mikor?

Zsúfolt a Székely-Balaton
Langymeleg víz, bőrperzselő napsütés, szelíd árnyék a fák alatt — ennyi elég volt ahhoz, hogy a hét végén ezernél is több fürdőző, pihenni vágyó lepje el a Rétyi-tó partját. Használható, élvezhető a Székely-Balaton, akadt vállalkozó, aki újból kitárta az egykor nagy hírű üdülőhely kapuit. Akinek nem futja a tengerpartra, itt élvezheti szabadságát. Még jobb hír, hogy a korábbi évekhez képest egyre kevesebb a parkolóban az idegen megyei jelzésű autó, és egyre több a CV feliratú. Talán rájöttek, hogy nem hódíthatják el ezt is. Még Besenyőt kellene visszafoglalni.
Kép és szöveg: Bokor Gábor