A sajátos formakincsű, szálán varrott árapataki kézimunkák történetét megnyitóbeszédében Tamás Sándor megyeitanács-elnök ismertette: a mintegy százéves múltra visszatekintő minták előbb vetett ágyra, ünnepi alkalomra, majd asztalra, falra készültek, és bár szépségüket már korán felismerték, több kiállításon is díjazták — 1958-ban aranyérmet hoztak Párizsból! —, mégsem váltak olyan sikeressé, széles körben ismertté és keresetté, mint például a kalotaszegi varrottasok (ennek okairól Demeter Éva muzeológus tartott később igen alapos előadást). Még az is előfordult, hogy egy sepsiszentgyörgyi bemutatón is lekörözték őket az Erdély másik feléből érkezők; és voltak még mélypontok, az idők változásával anyagok és formák silányulása ellen kellett küzdeni. Jó, hogy akadtak tanítónők — Csulak Magda és Lőrinczi Etelka —, akik több generáción átmentették e méltatlanul mellőzött, magyar népi örökséget, amely ma a fiatalok kezéről egyenesen a gyors ütemben gyarapodó roma lakosság kezére jut — szemétként. Ezt a jelenséget a helybeliek saját erőből nem tudják kezelni, segítségre van szükségük — figyelmeztetett Seres Bálint, akinek japán felesége szülőhazájában is népszerűsíteni szeretné az árapataki hímzéseket. Megmentésükre Tamás Sándor kínált fel egy esélyt: meg fogják találni a módját annak, hogy protokollajándékként, székelyföldi termékként is értékesíteni lehessen őket, így talán a hagyományőrzés is könnyebb lesz. Ugyanakkor azt is megígérte, hogy a következő évek valamelyikét a népművészetnek szentelik. A múzeum a következő hónapban ismét megszervezi a népi mesterségek vásárát, ma pedig varródélutánt tartanak, ahol az érdeklődők árapataki asszonyoktól tanulhatják el a zömmel reneszánsz motívumok hímzését.