Esettanulmány Bocsárdi László Bánk bán című „színpadi tanulmánya” kapcsánA küldetéses színházért

2011. november 19., szombat, Színház az egész világ

Úgy érzem, Bocsárdi László színpadi rendezői pályájának fontos, talán további karrierjét meghatározó eseménye a Bánk bán című színpadi tanulmány elkészítése, megrendezése. Kiemelkedő esemény, mert íme, felvétetett repertoárjára, rendezéseinek lajstromára a "nemzeti" mint problémakör.

  • Fotók: Barabás Zsolt
    Fotók: Barabás Zsolt

S ez, valljuk be, nagy dolog egy erdélyi alkotó-embernél, akinek egész léte, küldetése – ha van vagy lenne ilyen a tudatában – ez kellene hogy legyen. Népe szolgálata. Mert a magyarság immár közel száz éve szinte zuhanó repülésben állíttatott a süllyedő pályára, s a látó embereknek ezt látni kell, a cselekvő embereknek meg, akik még ráadásul helyzetben is vannak, azoknak a süllyedés feltartóztatásáért, ha megállítani nem is tudják, akkor is tenniük kell, vagy legalább akarniuk kell cselekedni. Valamit, bármit! Nos, Bocsárdi László színpadi művészete, ennek az írásnak a "tárgya", vagy központi tárgya, eddig nem sokat tett ezért. Viszont a kísérlet végre megtörtént.


Mit tehet a művészet
A színház vagy a színpadi játék, mint minden művészet, szakrális eredetű. Őse­ink, hacsak letérdeltek, arcukat-karjukat az ég felé emelték, s zengték, fohászkodták: "Süss fel Nap, fényes Nap!", varázsoltak. Va­rázsolták, fohászukkal, könyörgésükkel kérték az isteni erőt sugárzó, életfenntartó, életmegtartó Napot, hogy adjon meleget, s a kisbáránynak ne kelljen megfagynia. Játék volt ez, mozgással, gesztussal, szöveggel felerősített, halálosan komoly játék, amiként már a "későbbi idők" játékai, Aiszkhülosz és Szop­hoklész sorsmegjelenítő tragédiái is; vagy a magyar népi kultúrában máig is élő betlehemes játékok szakrális jellegűek voltak.
"Sok van, mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb. / Ő az: ki a szürke / Tengeren átkel, / A téli viharban / Örvénylő habokon, / S Gaiát, a magasztos istennőt, / Zaklatja a meg-megújulót / Évről évre az imbolygó ekevassal, / Fölszántva lovával a földet" – olvassuk-halljuk az Antigonéban. Az ember nem szállhat szembe Isten akaratával, rendelésével, még ha király, akkor sem, súgja a dráma tragikusan szép végkifejlete. S bár emberi sorsokat mutat, görget, jelenít meg, az emberi sors is ott formálódik az isteni akarat árnyékában. És a művészet feladata az önmagával is harcot vívó embert az igaz út felé varázsolni, téríteni, segíteni.
"Bölcs belátás többet ér / Minden más adománynál. / Az isteneket tisztelni kell, / Gőggel teli ajkon a / nagy szavak / Nagy romlásra vezetnek" – hangzik az Antigoné végső konklúziója a Kar szájából.
Más oldalról megközelítve ugyanezt: a művészet – így a színpad – célja az Istentől eredeztetett jóért való harc, küzdelem. Aktualizálva: a népem megtartásáért való küzdelem. Valahol magot szórni, a jó és szép magvait, az Igaz magvait, s buzdítani a ránk törő erők, a rossz elleni harcra.


Színház és közönsége
Valamikor "szent deszkáknak", életet jelentőnek mondották a színpad deszkáit. Amikor 1906-ban felépült Kolozsvárott a Magyar Nemzeti Színház, Janovics Jenő, az akkori igazgató lopva kiszedett egy darabot a magyar művészet régi hajlékának, a Farkas utcai színház színpadának deszkáiból, és beépíttette Thália új hajlékába. Természetesen, képletes jelentőséget látott ebben a kor nagy színházi rendezője, aki az erdélyi magyarságra zúdult szörnyű tragédia, Trianon első éveiben minden pénzét-erejét, tehetségét a magyarság-megtartó színházba fektette, égetve a lángot, mely a lelkekbe világított, s azt súgta-mondta: ne adjuk fel a reményt! Mert: "Az Élet él és élni akar!"
Oltár volt a színház, melyhez zarándokoltak az emberek.
Ugyanúgy oltár (is) volt, melyen Thália papjai szolgáltak, miséztek, varázsoltak a kommunizmus éveiben. Bár a hatalom újra és újra kiadta a parancsot, a minden idők legtökéletesebb korát, a dicsőséges "mát" kell bemutatni, de mert az "új" képtelen volt annyi szemetet össze­hordani, ami ehhez a dicsőítéshez szükségeltetett volna, így adva voltak a klasszikusaink, a művészet Örök Értékei, kik művészi mivoltukból következve eleve – még a tilalmak ellenére is – az Égi Szózatot tolmácsolták. Sok-sok áttételen keresztül, de a vájtfülűek kihallották ezt a szózatot. Kihallották Illyés Fáklya­láng­jából, Sütő Csillag a máglyánjából, Székely János Caligula helytartójából. Vagy kihallották a Jó szózatát Tamási Áron színpadi játékaiból, melyeket sorozatban mutatott be a sepsiszentgyörgyi színház. Odajártunk feltöltődni, lopva – a zsandárerők akarata ellenére – hitet meríteni. Erőt meríteni a túléléshez. S hazahozni a sorok közül kihallszó Reményt.


Gyanús jelek
A gyanús jelek már akkor, a Párt-korszak utolsó éveiben megjelentek. Emlék­szem, Marosvásárhelyen megnéztük a 80-as évek közepén a színi főiskolások előadásában az angol reneszánsz drámát, az I. Erzsébetet. Az előadás extrém, "eredeti" volt, a XVI. század nagy angol királynőjét – micsoda ötlet! – kétrészes fürdőruhában játszatta a zseniális rendező, Kovács Leven­te. S amikor a majdnem csurdé királynő nagy monológját mondta, fél lábát végig felemelve tartotta. Ugyancsak Kovács Le­ven­te rendezte – valamiféle színházi megújulás jegyében – Csehov Három nővérét. Elmen­tünk megnézni az előadást, s a lesújtó konklúziónk ez volt: jöttünk Csehovot látni, s láttunk Kovács Leventét! Igen, mert új divat vette kezdetét, a RENDEZŐI SZÍNHÁZ. Ennek a felfogásnak az értelmében: a rendező teljhatalmú úr, akkor jó, ha "eredeti"! Ha sajátos. A művek – háromezer év csodálatos terméke, az egyetemes szellem teremtményei – eszközzé minősültek át, a rendező eszközeivé, aki "ma­gához idomíthatja" őket, s általuk vagy velük "fejezi ki önmagát". Tehát nem az a cél, hogy a mű értékeit, Aiszkhülosz, Sha­kes­peare vagy akár Madách mindenkori értékeit kihozza, hozzáférhetővé tegye, s velük, a segítségükkel mondja el a nagy örök igazságokat, melyekben mindig magára ismer évezredek múltán is az ember, hanem hogy általuk valósítsa meg ama rendező önmagát. Ezt tették, kezdték tenni más alkotók, az írók, képzőművészek is, nem a Szellemet, nem a Kort, nem az egyetemességet, és nem is az Embert, vagy a küzdelmet, a Jót vagy Jóért való harcot, hanem Önmagukat kezdték "hirdetni", "kifejezni", megvalósítani. Ezt tette eddig is minden alkotó, mást nem is tehet, csakhogy ez mellékes volt, nem ez volt a szólamként megfogalmazott "Cél". Mint Cél álság, hamisság és silányság. A művészet örök értelmének a megtagadása, leminősítése. A Darab leminősült, és jött a Rendező. A társulat, a színészek hada is a Rendező játékszerei lettek. És neki szolgált díszlettervező, kosztümtervező, minden. Az utóbbiak is igazodtak az új divathoz. Valaki kitalálta, hogy: "játsszunk a nézőtéren!" A nézők felültettettek a színpadra, a játék levitetett a terembe, és ez "eredeti" gondolat lőn. Ötlet, mely céllá vált. Vagy a színészek beültek a közönség soraiba, onnan ugrándoztak fel, s szólaltak meg váratlanul. Elveszett így a kifejező mozgás, az arcjáték értelme, mert a színész bevegyíttetett a közönségbe. És: megszűnt a korhű színpadkép elvárása, extrém ötletek születtek: Hogy ne legyen Róma az ókori Rómát megjelenítő színpad vagy középkor hangulatú, a középkorban játszódó darab színhelye. Mert hát: közel kell hozni a nézőt a Mához! És jött a modern polgári ruhában játszani Shakespeare-t ötlet, és ez hódított. Bocsárdinál láttam először, persze más is művelte, a színészek egy része történelmi kosztümben, más része polgári vagy stilizált, se-se ruhában. A Bánk bán előadásán is efféle történik. És ezek az "eredeti ötletek" tolakodtak elő a modern színpad, illetve színpad melletti játék korszerűsítőivé. Előléptek céllá! Vagy ne kerüljük a szót: DIVATTÁ. Nem a mű alapszólamát erősítették fel, hanem előtérbe tolták magukat, sokszor primitív, szinte szánni való ötletek formájában. Íme, milyen érdekes! Balassi Bálint hőse táskarádióval! Vagy királynő fürdőbugyiban, feltartott lábbal!


Bocsárdi László színpada
A jelenlegi Erdély, sőt, a jelenlegi romániai színpad, s egyben az egész kortárs magyar színjátszás egyik igen sikeres egyénisége a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Szín­ház rendezője. Szinte minden díjat az ő elő­adásai gyűjtenek be. Megszokottá vált ez az utóbbi 5–10 évben Kisvárdán. S itt, Romá­niában is szinte minden díjra előterjesztették már. A siker igazol. Levonhatja a konklúziót: Jó úton van! Megtalálta a Kor elvárását. És ha megnézzük az előadásait: valóban színpadi remeklések. Semmi kétség nem fér hozzá: minden a helyén. Csiszoltak, kidolgozottak a képek, a színpadi kompozíciók, célirányos a mozgás ("mozgásszínpad", ez is korjelenség), beszéd, figurák. Az ő színpadán nincs rossz alakítás. A figurák csiszoltak, rendezőileg kidolgozottak. Úgy­mond: egyéniségük van. Önmagukban egy elképzelést testesítenek meg. A rendező elképzelését. Más kérdés, hogy ez az elképzelés födi-e a "segédeszközül hívott" író, illetőleg annak műve elképzelését, a színmű gondolatiságát, éljünk ezzel a korszerűtlenné lett szóval: üzenetét. Így volt ez eddig minden Bocsárdi-rendezéssel. Gyenge produkciót ő nem enged ki a kezéből, műhelyé­ből. És mégis! Sokszor az az ember érzése, valami hiányzik. Vagy még inkább: tökéletesen megtestesülnek minden előadásban a "korszerűség-jegyek", Tamási is Bocsárdi-produkció lesz, Sha­kespeare is, Moliére is, s az lett most Katona Bánk bánja is. A rendezőnknek saját szándékai vannak a művel, amelyek attól sokszor messze-messze eltávolodnak. Tudniillik ő egyéniség, csak "köl­csönkéri" a művet, esetleg annak egy részletét. A címek is ezt bizonyítják, igazolják. Így lesz az Énekes madárból Csoda, melybe új figurák is kerülhetnek, kerülnek is be. Olyanok, melyeket nem a "kölcsönkért mű" szerzője alkotott, és hogy az miért írta művét, mit mond el vele, a rendezőt abszolút nem érdekli. S a kisugárzása – nem mondanivalója, mert az korszerűtlen – merőben más lesz. Másabb, mint amit a "kölcsön vett darab" kívánna. És van egy másik jelenség is. Elvész a művek vagy el az egész színpadi művészet üzenetjellege is. Gyönyör­kö­dünk a csiszolt játékban, bele is feledkezünk, kijövünk az előadásról, szép volt, tökéletes volt minden, s az ember, a "korszerűt­len ember", aki ezt várta volna, rádöbben: nem kapott semmit. Látott, hallott, szemlélő­dött, talán gyönyörködött is, de nem lett több emberségében, nem lett tisztább erköl­csében, nem lett gazdagabb a kor problémáival való szembesülésben. És ha mégis belemerített a korba, azt érzi, hogy az milyen üres. Vagy ha elfogadja művészetnek azt, amit látott, kapott, akkor azt kell éreznie, hogy a művészet külsőségekből áll. Ab­ból, hogy a színész hol, a terem melyik ré­szében mondja el a monológját, kiabálva mondja-e el azt, vagy halkan, és nem abból, hogy azzal a monológgal mit közölt velünk.


A színpadi tanulmányról
Hadd kezdjem azzal, kár, hogy színpadi tanulmányt, s nem egyszerűen csak ezt: Katona József Bánk bánját láttuk. Mintha a legnagyobb magyar nemzeti dráma mint minőség nem lenne elegendő nagy ahhoz, hogy a sepsiszentgyörgyi színház bemutathassa. Tanulmányt kellett belőle formálni. Tanulmányt, melyben Melinda, az egész magyar irodalom egyik legszebb nő-figurája, ez a törékenység, ez a megrendítő sorsú tragikus szépség, aki a tisztaság megtestesítője, és önmagának, ennek a tisztaságnak a tragikusan keserű cáfolata is, aki áldozatul esik az álnokságnak, a kéjvágynak, az emberi-erkölcsi hitványságnak, s ezt tragikusan éli meg, egyszerre veszti el tisztaságát, férjét és gyermekét, majd értelmetlenné vált életét is, itt, a "tanulmányban" egy extrém figura, idegbajos nő, külső megjelenítésében inkább prostituált benyomását kelti, aki füstfelhőbe burkolózva lép a színpadra, rángatózik a teste, szinte cáfolata azoknak a csodálatos Katona József-i szövegeknek, melyeket elmond, eljajgat, felhangosít. A bemutató előadás után kissé átalakítva valahol tragikussá is válik, de semmiképp sem azt a nőeszményt testesíti meg, melyet nagy írónk megalkotott. Még akkor sem, ha a Pál-Ferenczy Gyöngyi által megjátszott figura így is szép és teljes! Petúr bán (Szakács László), aki révén Katona művében a nemzet szembefordul az idegen elnyomással, gőgjében, enyhe önteltségében, a túlzott szenvedélyességében is magyar, lángoló hazafi, szereti, félti elorzott, idegen erőktől uralt hazáját (az egész magyar történelem minden tragédiája ebben a konfliktusba csúcsosodik, ama erők mindig hazánkra törnek; jellemző a rendezőre, hogy épp ezt lúgozza ki "tanulmányában")! Petúr, ha kell, élete árán is tenni akar érte. Itt, Bocsárdinál inkább egy XX–XXI. századi álhazafi bankár jelenik meg, akinél szólammá válik a hazafiság, az ő száján hitelüket vesztik a hazafiúi gondola­tok, hiteltelenné, szinte csúfolódássá válnak az Éljen sokáig a magyar szabadság típusú felkiáltások, melynek a hamisságát még azzal is aláhúzatja a rendező, hogy mielőtt és miután elkiabálta, Petúr a flaskóból ráhúz egyet. Közben még gatyára is vetkezik, hogy ezzel is még hiteltelenebb legyen. S a nemzet követeléseit, bajait silány, ugyancsak pejoratív ötlettel, mint egy megbízott ügyvéd, pontokba foglalva olvassa-mondja mikrofonba ("eredeti", a követelések élét vevő rendezői ötlet). A mikrofon unos-untalan használata is szükségtelen, a kifejezést, a mű mondandóját semmivel előbb nem vivő kolonc-ötlet!! Így lesz a markáns figura szinte kiabálóan hamis, erőszakosan ál, üres, a nemzet minden fájdalmát, baját kimondó igazi Petúr ellenfigurája. Úgyszintén "más" a tanulmány Tiborca (Nemes Levente). Nem tudni, miért (ebben eredeti?) egy ronda amerikai pólóba öltöztettetett öreg strici, nagy kalappal a fején (a mai Tiborcok sem így öltözködnek, esetleg az amerikai prérin!). Tartóztatja magát, ő, az éhes nyomorult, aki korgó gyomrával lopni jött, nem harap bele a kirakott combokba, csülkökbe, de nem kis sunyisággal fotódokumentációt készít a rakott asztalról. (Újabb "rendezői ötlet".) Majd kiemelkedő szépségű monológját, mely a fent és lent, de még inkább a kint és bent között, a kívülről jöttek és az általuk kisemmizett nemzet között feszülő szörnyű ellentétet fejezi ki, a tanulmány Tiborca tárgyilagosan, szenvedély nélkül, mint egy szöveget, s nem mint egy megélt tragédiát mondja el. Ottó sunyiságát sántasága "erősíti" fel. A Kolcsár József alakította figura egyébként egyenletesen, szépen kidolgozott. Biberach (Pálffy Tibor) kissé szürke, eljelentéktelenített. Gertrudis (Gajzágó Zsuzsa) akaratos, energikus, szenvedélyesen megformált XX. századi nő, közel áll Katona Nagyasszonyához. Mikhál (Kőműves Mihály) és Simon bán (Márton Lóránt) mások, nem Katona József alkotta őket. Két XX. századi polgár, nem övezi alakjukat a drámában benne levő lappangó tragikum, mély szomorúság, melyben ott a hazájuk – és most a fogadott haza elvesztése fájdalma is. A Kicsid Gizella alakította Izidóra – mint egyetlen alkalommal megjelenő epizódsze­replő – igen szépen felvillantott, a neki meg­hagyott egyetlen karaktervonást szépen ki­domborító alakja az előadásnak.
Végére maradt Mátray László Bánkja. Fő szépsége az egyszerű, eszköztelen, és épp eszköztelenségében kifejező játéka. Emberi méltóság sugárzik róla, éli a neki meghagyott, egye­bekben megtépázott konfliktuslehetőséget. Hiszen a nemzeti konfliktust lefaragta az előadásról vagy letompította a rendező. Nem véletlen, hogy a legendásan szép "belépő" is ("Hazám külön-külön vidékin jajt s bánatot találtam.") elmarad. Ez itt fölösleges. Marad az erkölcsi "rész", melyet Melinda figurájának az "átírása" ellenére hitelesen jelenít meg. Kihozza a Nagyúrban feszülő hatalmas szenvedélyt, a benne lejátszódó tragikus lelki-erkölcsi meghasonlást.
A színpadkép sivár, nem tudni, milyen gondolat szülte ezt az arénaféleséget, amit a második részben látunk. Ezekkel a "jellegzetességekkel" együtt az előadás csiszolt, kidolgozott, pontratett. Amit magából a tragédiából nem akart vagy nem tudott kihozni a rendező a sok mellékeszköz, egyénieskedés, az alapkonfliktus leszorítása révén, azt egy nagyszerű kerettel "kívülről" viszi be. Ráépíti az egész előadást az első világháború tragédiájára, megrendítő hatást váltva ki a képek bevetítésével, a fájdalmasan feljajduló énekkel, a kifejezően szép zenével (Könczei Árpád – Fazakas Albert – árkosi fú­vósok). Tehát a kívülről behozott elemek révén az előadás mégis katartikus élménnyel zárul. Meg­szólal az a szörnyű tragédia, melyet el­szenvedett a nemzet, a XX. század magyarsága.

*

Mindent egybevetve: Bocsárdi színpadi művészete a Bánkkal előbbre lépett. Végül is csak megjelent benne a nemzet sorsának a nagy-nagy kérdése. Ha jobban tisztelné a művet, műveket, függetleníteni tudná magát a kor semmit mondás, a problémák külsőségekkel való megkerülése igényétől/divatjától, s korunk, benne népünk égető problémáira koncentrálna, azokat erősítené fel, művészete súlyosbodhatna. Tehetsége predesztinálná erre. S a színház is – visszatérve az utóbbi időkben ugyancsak eléggé semmibe vett közönségéhez, népéhez – missziót tölthetne be ismét.

Hozzászólások
Szavazás
Mi a véleménye arról, hogy Sepsiszentgyörgyön a járványügyi vörös forgatókönyv lépett életbe?









eredmények
szavazatok száma 957
szavazógép
2011-11-19: Kiscimbora - :

Találd ki

Uralkodik mindenhol,
Veszeködik akárhol.
2011-11-19: Kultúra - Bogdán László:

A vadezüst haj és a tekintet… (Beszélgetés Vargha Mihállyal)

Tegnap délután, halálának tizedik évfordulóján avatták fel városában, Kovásznán Fábián Ernő mellszobrát, Vargha Mihály alkotását (felvételünk). Megkérdeztük a szobrászművészt, körülbelül hányadik köztéri szobra ez, s miben tér el, ha egyáltalán eltér az eddigiektől.