LAM-történetA mozgalom erkölcsi felelőse

2012. május 16., szerda, Riport
Kató Béla kuratóriumi elnök vallomása
Bárhonnan kezdjük legombolyítani a LAM-história fonalát, bárki meséli el a történtek rá eső részét, a szálak minden irányból és minden esetben egy központi személyiséghez, Kató Béla mai és akkori kuratóriumi elnökhöz vezetnek.
A munkatársai által ötletgazdának minősített úttörő, az Erdélyi Református Egyházkerület mai püspökhelyettese ezek szerint különös ihlető erővel bírt már egyszerű illyefalvi lelkész korában is, s e képessége még nagyobb személyes invenciójában gyökerezik. Tucatnyi olyan kezdeményezés fűződik ugyanis nevéhez, amely számára nagy hazai és nemzetközi elismerést hozott, s mely sajátos erkölcsiséggel feltöltött modernizációs vállalkozásainak vonzáskörébe ezreket vont be a Székelyföldön és azon kívül. Alábbi vallomásos szavaira érdemes fokozottabban odafigyelni, mert távlatos próbálkozásai ma több ágon is sikeres mozgalmak formájában futnak tovább az időben.

Mindennel el kell számolni
– Imponáló az ön által elindított programok száma, a puszta felsorolás is ámulatot kelt: imaterem – csűr átépítéséből – még a diktatúra utolsó évében, majd a középkori vár felújítása, az új konferencia-központ és szálloda, a gyermekfalu, a LAM, a falusi pékség, építővállalat stb., utóbb a Diakónia Alapítvány... és a sor korántsem teljes. Ma ön egyházának püspökhelyettese és a Sa­pientia Alapítvány kuratóriumának is elnöke, elkobzott egyetem helyett saját önálló felsőoktatási intézményt épít, ezúttal az egész erdélyi magyarságnak...
– A kérdés ugye az, hogyan is lehetett ennyi mindent csinálni és folyamatosan újakat kezdeni. Hogyan illeszkedik bele ebbe a LAM Alapítvány? Nos, több oka van, hogy létrejött. Az első: minket, református lelkészeket úgy neveltek, hogy nekünk a teljes emberrel kell foglalkoznunk, nem csak a lelkével. A másik pedig, ami engem determinált, az, hogy én Barátoson születtem, és Illyefalván lettem lelkész.
– Földműves családból?
– Oldalágon volt értelmiségi a családban a tipikus székely elosztás szerint, hogy kell egyet küldeni tovább tanulni, a többi pedig maradhat itthon. A nagyapám testvére így lett állomásfőnök, az ő gyerekei közül az egyik Kolozsváron bankigazgató, a másik a Kolozsvár–Brassó vonal főnöke. Édesapám testvére a háborúban meghalt, ő fogságba esett, s egyedül maradván, amikor hazajött, itthon kellett boldogulnia. Hogy földműves családban nőttem fel, önmagában még nem meghatározó arra nézve, hogy énbelőlem mi lett, és miként cselekedtem, de az viszont igen, hogy édesapám négy év és nyolc hónapot orosz fogságban töltött. Ott ő komoly "egyetemi" képzésben részesült... Én hazatérte után, 1954-ben születtem. Nos, ő ott a fogságban éli meg, mit is jelent a kommunizmus. Olyan elkobzott, kisajátított templomokban lapátolt búzát, ahova bejött a női nacsalnyik, ostorral vert végig a szentképeken, és köpött egy nagyot. Megdöb­bentő volt a székely fiúnak. Északon, Arhangelszkben történt, a Dvina folyó torkolatánál. Fél idejét ott töltötte, a többit pedig a donbászi szénbányákban. Nos, mint minden ilyen megmenekült embernek, az élete tele volt csodákkal. A lényeg az: hazajött, és mindent tudott már arról, ami következni fog. És akkor ő ezért felvállalta a barátosi egyházközség gondnokságát! Fiatal emberként ő lett az egyházi gondnok. Ez mélyen meghatározta az én életpályámat, mert olyan tartós, mélyhitű embert keveset ismertem, mint amilyen ő volt. Nem az a kegyeskedő, áhítatoskodó típus volt, akiből szintén van az egyházban, hanem egy józan, reális gondolkodású ember, de akinél folyamatosan lehetett érezni, hogy el kell számolni mindennel. Tehát olyan kapcsolat Isten és ember között, amit mi normálisnak találunk. Erre lenne szükség igazából, s erre illik rá, hogy valakinek van hite, s hinni lehet!
Szabó Dezső ­nyomdokában
– Most a LAM-ra térve, nem az a fő motívum ebben, hogy én földműves családból származom, ez második helyre kerülhet. Hiszen édesapám a rendszerváltás előtt két évvel meghalt. De én tudtam, mit jelentett az ő életében a várakozás és a hit, hogy ennek egyszer véget kell érnie. Annyira, hogy amikor a kollektivizálás megkezdődött a hatvanas évek elején, kivitt engem a mezőre, a földjeink koordinátáit megjelölte, egy-egy cserefacöveket vert le mind a négy sarkukon fél méter mélyen.
– Amikor senki sem hitt benne?
– Ő tudta, hogy ennek vége lesz egyszer. Ebből adódott, hogy a földosztáskor, 1991-ben e cövekek sokaknak segítettek, mert azoktól el lehetett indulni. Én ezt a világot nagyon ismertem, és tudtam, mit jelent a székely gazdaembernek a tulajdon. Amiben ő maga fejleszt, dolgozik, elképzeli a jövőjét, és rendezi azt, amije van. És biztos voltam benne, hogy 1990-ben a helyzet valóban megváltozik. Viszont azt is láttam, mennyire tehetetlenek és képzetlenek az emberek. Annyira irányítottak voltak korábban, hogy vágytak valaki vezetésére. Nem tudták, merre kell menni. Akkora zűrzavar volt, annyifelé húzták-nyúzták őket, hogy fontossá vált a világos vezetés és látásmód. Hogy miért kellett ebbe egy református lelkésznek beleállni? Ahogy mondottam, úgy neveltek bennünket, hogy minket minden kell hogy érdekeljen, ami a népünkkel történik. És adott esetben be kell állni, rendkívüli időkben rendkívüli dolgokat kell végrehajtani.
– Annyi rosszat összeírtak arról a protestáns teológiáról, az utókor úgy átvilágította, és annyi hibát talált benne...
– Mégis élt benne ez a szellem. Ma már látjuk a szekusdossziékból, milyen gyarlók voltak egyes tanáraink, de ennek ellenére, amit lehetett, mások mégis átadták. Másik okom, amire utaltam az előbb, az volt, hogy Szabó Dezső bátyja, Jenő Barátoson volt lel­kész, és utána Illyefalvára jött. Őróla min­tázta az író Az elsodort falu hősét. Én még középiskolás koromban az indexen lévő, az akkori lelkésztől titokban ideadott könyvet elolvastam. És ahogy Illyefalvára helyeztek, még egyszer átolvastam. Szabó Dezsővel lehet vitatkozni sok mindenben, de ahogy ő az értelmiség felelősségét megfogalmazta, és ahogy ítéletét megalkotta: el fog veszni a falu, elsodródik, ha az értelmiség nem vállalja a maga szerepét – nos, ebben biztosan igaza van. Ezek azok a komponensek, amik miatt számomra nem volt kérdéses, hogy mivel kell foglalkoznom 1990-ben.

Az adomány első leckéje és a második
– Amikor januárban a nyugati segélyszállítmányok elindultak Románia fele, özönlött be a használt ruha és az élelmiszer.
– Ezek spontán módon az egyházakat keresik.
– Hozzánk is, a korábbi kapcsolatok révén, a községházára bejött két kamion áru. Akkor mindenki felbuzdult, és ebben az emberi bűn és a gyarlóság olyan elemeit fedeztem fel, amitől megrémültem. Ahogy az emberek megnyilvánultak, megdöbbentett, és nagyon korán azt mondtam: ezt nem szabad csinálni. Ezzel tönkre fogják tenni a népünket. Valami olyasmit éreztem, valami olyasmi történt, mint amikor a latin-amerikai indiánok közé bevitték az alkoholt és az üveggyöngyöket. Az embereknek, akik itt mindig serényen dolgoztak, a munkájukból éltek, ha most alamizsnát kezdünk osztani, abból nagy baj lesz. Erre három hónap múlva jöttem rá, amikor befejeztük az osztást, és azt kérdezték: mikor jön a következő? Megéreztem, koldussá fogjuk szegényíteni e népet, ha mindig ezt fogja várni. Annyit sose fognak hozni, hogy neki abból emberi, kellemes életvitele legyen, hanem olyan színvonal alatti életformát alakítanak majd ki, amely mindig a várakozásra épít. Ma már látjuk a válság sújtotta világban, hogy a munkanélküliség következményeként hány helyen csüggenek a segélyen, amíg van, elvagyunk vele, de utána marad a sóvárgás, esetleg a beletörődés, hogy nincs több. Ez volt az a felismerés, amely mindenki mástól megkülönböztetett engem. Kijelentettem: ezt befejeztük!
– Nem volt hajlandó részt venni a további kiosztásban?
– Nem! Azt mondtam: ide többet ne hozzanak segélyt. Ezt úgy általában jelentettem ki. Én a HEKS-szel (a svájci evangélium szerint reformált egyház segélyszervezetével) álltam kapcsolatban. Persze, az egész világot nem tudtam befolyásolni, az alamizsnaosztás tovább folyt, amíg volt, amit kiosztani. De azt mondtam: próbáljunk meg másként segíteni. Neveljük arra az embereket, hogy önmaguk tudják azt előállítani és megteremteni, amiből élni akarnak. Ez nagyon haladó cél volt, és megegyezett a svájci gondolkodásmóddal. Ők sem szerették volna száz évig finanszírozni az itteni életet, hanem abban kívántak segíteni az embereknek, hogy ők magukon tudjanak segíteni.
– Segíts magadon, az Isten is megsegít. A protestáns erkölcstan magja.
– Szerencsés dolog volt, hogy az én gondolatom találkozott az övékkel. Tulaj­donképpen ez a LAM elindításának története. Persze, én 1990-ben még úgy hittem, léteznek erre alakított szervezetek, például a korabeli gazdaköri mozgalom, mely az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületének nyomdokaiba kívánt lépni. Kinda Zalán utalt is rá, hogy ezek az emberek hozzám fordultak, de én elküldtem őket ehhez a szervezethez, mert úgy gondoltam, nem az én feladatom ezzel foglalkozni. Kézdi­vásárhelyen volt élénkebb a mozgás. A történetben a fordulópontot az hozta meg, hogy felismertem, látva, milyen formában és hogyan működik a mi életünk, hogy el fogjuk veszíteni ezt az ügyet, mert a korrupció és a hozzá nem értés mindent kisiklat. Meg fogja enni az egészet! Az első, Svájcba küldötteket nem azok szerint a kritériumok szerint válogatták, amit én később felállítottam, hanem belejátszott a kapcsolatrendszer, miegymás. Utólag azt mondom: nekik sem volt kárukra. De akkor láttam, más irányba csúszhat el a dolog, és megijedtem. Később a kirostáltaktól hallottam is olyasmit, lehet, korrupciós kapcsolat is szerepet játszott a válogatásban. Nos, ekkor vettem én vissza, és azt mondtam: tessék ide jönni, ettől a perctől kezdve az élére állok. Megalakult a LAM. Hivatalosan 1992 júniusában, de gyakorlatilag már 1990 közepétől működik a rendszer a segítségnyújtásban és a külföldi tanulmányutak megszervezésében.

Krédó
– Láthatjuk ma is, a korrupciós kérdés óriási probléma az országban. A svájciak is tele voltak kétellyel, mert nekik voltak előtanulmányaik erre vonatkozóan. Én erre próbáltam koncentrálni, és a mai napig úgy érzem, a mozgalomnak tulajdonképpen az erkölcsi felelőse vagyok. Nem vagyok közgazdász, bár sok mindent megtanultam, és van egy kis érzékem hozzá, de igazán szakember a lelkek ismeretében vagyok. Tu­datában vagyok annak, nem a rendőröktől, ellenőröktől kell félni, hanem az Úristen előtt kell mindannyiunknak elszámolnunk tetteinkről. Ez a fajta felelősségvállalás a LAM szellemisége, mely mára a munkatársakra is átragadt, és kiválasztásuk is eszerint történik. Itt nem arról szól a történet, hogy azt nézzük: ki mennyit ül az íróasztal mellett. Itt mindenki szabad. A feladatot el kell végezni, de makulátlanul kell elvégezni, mert ha egyetlenegyszer is gyanú merül fel valakivel kapcsolatban, hogy nem a megegyezett rendszer szerint dolgozott, az tudja, örökre elveszít mindent.
– Létezik leépítés?
– Van és volt. Egy-két esetben. Nem is nagy dolgok miatt, de ebben a közösségben dolgozni kitüntetés. Aki ide beáll, annak nem csupán munkahelyi magatartása, de családi életvezetése is számít, és az, ahogyan eljár a világban. Nem mindenütt követelik meg, de itt férj-feleség sem dolgozhat együtt, de még szerető sem, mert az egy más viszony. Ami tehát elindította és működteti a LAM-ot: nagyfokú bizalom bent, és kifelé vetítve is nagyfokú transzpa­rencia.
(folytatjuk)
Hozzászólások
Szavazás
Elégedett-e azzal, ahogyan a TEGA hótalanította Sepsiszentgyörgy utcáit az első havazás után?







eredmények
szavazatok száma 375
szavazógép
2012-05-16: Magazin - :

Sean Penn estélye Haitiért

Sean Penn amerikai színész-rendező nagyszabású estélyt rendez Haiti megsegítésére május 18-án a 65. cannes-i filmfesztiválon.
2012-05-16: Pénz, piac, vállalkozás - Ferencz Csaba:

Közösségi értékteremtés (Magánvállalkozás)

Néha rácsodálkozunk arra, ha valaki a szellemi értékek, nevezetesen a tudás terjesztésére épít vállalkozást. Ráadásul olyan civil szervezeti háló segítségével teszi ezt, amelyet – jellegéből fakadóan – nem a profitszerzés motivál. Ilyen az elsősorban a felnőttképzésben érdekelt intézmény, az Amőba által működtetett sepsiszentgyörgyi Eurocenter Oktatási Központ, amely a napokban értékes ajándékot kapott holland partnerszervezetétől.