5.Vándorszékely hazatalál – Egy ragaszkodás története

2013. október 10., csütörtök, Riport

Ma már számosabbak a lehetőségek és mások az esélyek, de évszázadokon keresztül az egyházi pálya volt jóformán az egyetlen járható út a kiemelkedésre a székely gazdálkodói társadalomból. Boldizsár Béla e hagyományt követve került kántoriskolába a múlt század hetvenes éveiben, ott eltöltött négy évéről mesél az alábbiakban.

  • A gyulafehérvári székesegyház
    A gyulafehérvári székesegyház

A szent ember
– A gyulafehérvári római katolikus kántoriskola a váron belül található, az ősi ezeréves székesegyház szomszédságában, egyik felől a püspökség, másik felől a kántoriskola és papnevelde épületei állanak. A bentlakás egyazon épületben van. Márton Áron püspök úr akkor szobafogságra ítélve élt a püspökségen, a mozgásterét annyira leszűkítették, hogy úgy tudom, csak egy-két szobát használhatott, és az udvarra sem jöhetett le, hanem az épület hátulján volt egy sétálókert, ahova kimehetett levegőzni. Tehát közénk az udvarra lejönnie nem volt szabad. Én többször láttam, az ablakon a függönyt elhúzta, és kinézett. Azt mondották nekünk, ha meg találná látni a szekus vagy közülünk egy besúgó, mert biztosan voltak abban az időben, és jelentené, azért is büntetést kapna. Ma is megdöbbentőnek, felháborítónak találom, hogy ott éltünk a közelében, de nem tudtunk vele személyesen találkozni, az udvarra nem jöhetett le, vagy misét sem mutathatott be nekünk. A székesegyházban hajnalban szokott imádkozni az imazsámolyán térdepelve, s én megtettem, hogy reggel korán, míg a társaim felkeltek, kiszaladtam gyorsan, és letérdeltem a helyére, ahol még érezni lehetett a teste melegét. Élmény volt számomra, hogy legalább ennyit kaptam abból, amit jelentett ez a szent ember. Kegyelem volt az, úgy éreztem.

Nehéz súlyok
– Szóval, tizenöt éves voltam, a csínyeknek vége szakadt nagyjából, nagy kihívás volt bekerülni egy ilyen helyre, s azt mondtam, én szégyent a szüleimre s magamra nem hozok. Egyszer, amit be lehet tartani, azt én betartom, és megmutatom csak azért is, hogy elvégzem azt az iskolát. Sikerült, de nem egészen úgy, ahogy elképzeltem.
Nagyjából földművesek gyerekei voltunk, de értelmiségieké is egypár. Nagy szigorúságot tartottak. Az osztályban volt négy német ajkú, Arad mellőliek, és öt szlovák  is. Ezek az osztálytársaim egy szót sem tudtak magyarul, de magyarul kellett vizsgázniuk. Hasonlítottunk, mi románul nem tudtunk, és románul is kellett tanulnunk. Érdekes – nem merem megvádolni azért –, hogy a  romántanárnő, akit oda betettek románt tanítani, az lehetett a rendszer beépített embere. Sült kopogó tanárnő kellett hogy tanítsa nekünk a kántoriskolában a románt, ugye, aki magyarul nem beszélt. Olyan helyen, ahol az egyéb tantárgyakat fiatal papok – egyik ügyesebb, mint a másik – adták elő, én provokációnak tartottam, hogy oda egy nőt küldtek románt oktatni. Az osztályfőnököm, Bali Lajos tanár úr – a Jóisten nyugtassa – volt az egyik lelki vezetőm, akivel nagyon sokat beszélgettem és minden gondomat megosztottam. Ő vigasztalt, amikor egy kicsit el voltam keseredve, mert a  jegyek nem úgy jöttek biza, mint öt-nyolcban. Első évben románból meg is buktatott a tanárnő, ősszel pótvizsgázni kellett. Egyébből olyan hatosokat kaptam, de kilencesem is volt. Hatalmas ambícióval indultam. Ott volt a sportterem. Azt mondtam, itt most nem tudom egyébképpen a fizikai fejlődésemet előmozdítani – a szellemiről, ugye, gondoskodtak –, ezért szünetben az volt az első dolgom, szaladtam le, és súlyozni kezdtem még a kilencedik osztályban. A negyvennyolc diák közül növésre a második voltam hátulról, legalább izmos legyek. És amikor megláttam azokat a nagy súlyokat, a hatvan-hetven-nyolcvan-száz kilókat, azt mondtam: itt mese nincs, ezeket én is felemelem. Csak bámultam, hogy a gyűrűn s a lólengésben miket műveltek a nagyok! Fantasztikus volt a testnevelő tanárunk, ő megmutatta, s mi próbáltuk leutánozni. A súlyokkal úgy jártam, hogy egy berecki, nálam egy évvel idősebb diákot megfigyeltem, s azt gondoltam: ha neki megy, én is nekifogok és meg kell tudnom csinálni.
A nagy erőlködésnek az lett a vége, hogy már az első év novemberében, amikor vakbéllel meg kellett operálniuk, észrevették, hogy a hasfal is kihasadt, sérvet kaptam, mert én úgy súlyoztam, hogy engem onnan a súly alól kellett elvinniük, és azonnal műtöttek. Milyen volt a romántudásom: amikor bevittek a színromán kórházba, ott a betegek vicceket mondtak, s én is el akartam egyet sütni. Elértem a viccben addig a részig, ahol azt kellett volna leírnom, amit egy bika tesz. Törtem a fejem, s végül az jött ki a számon: „bărbat de vacă”, tehát férfi tehén, és mutattam, hogy szarva van, és a kezemen azt is, hogy mije van még. És akkor ott a frissen műtöttek hatalmasat kacagtak a nővérekkel együtt azon, mert én olyan jól előadtam, hogy aki a viccet hibátlanul elmondta, annak nem volt olyan jó poénja, mint nekem a „bărbat de vacă”-val. Hogy én azt milyen jól elmagyaráztam nekik! Én is kacagom azóta is, hogy milyen romántudással rendelkeztem akkor. Visszakerültem a kórházból, s míg lábadoztam, gondolták, valami hasznomat veszik, s megkértek, bújjak be a boroshordóba, mert olyan kicsike voltam, hogy a lyukon alul be tudtam férni, s beadtak egy létrát, hogy belül a kénlerakódást vakarjam le egy kaparóval. Belül három méter magas volt a hordó. De mondta a mester, ott benn lehetsz, de egy órán belül ki kell jönnöd, mert ha nem, az alkoholos szag nem fog jót tenni neked. Na, az óra nem telt le, mert kicsike voltam, alkoholt nem is ittam addig – hát engem úgy szedtek ki kankóval, mert a  létra eldőlt, és én oda belesuppantam a hordó fenekébe. De olyan kómába estem az alkoholos gőzöktől, hogy megijedtek, mi lesz velem, mert az alkohol annyira felment az agyamra!

Rostálás
– Hát így kezdődött a kántoriskola. Rögtön az elején megismertem azokat az apácákat is, akiket a  kommunista rendszerben elüldöztek és kitiltottak a saját görög katolikus templomukból. Ezek a mi templomunkba kezdtek járni. Ott mesélték a román apácák, hogy ők milyen helyzetben vannak, hogy beutalták őket a tömbházba, s ott ketten-hárman élnek egy szobában, de egy részüknek a katolikus egyház nyújtott menedéket az egyház régi épületeiben. Én ezekhez kezdtem el járni már novemberben, hogy fát hordjak be nekik. Idősebb nővérek voltak, szükségük volt rá. Kér­tem az osztályfőnököt, egy órácskára engedjen el, hadd takarítsak, segítsek, kipucoltam a szőnyeget, amit tudtam, mert láttam, csakugyan rászorultak. Érez­tem is a sok imát, amit értem imádkoztak, mert sok mindenben előnyhöz jutottam, éreztem, az Isten segít. Például könnyen kaptam támogatásokat kántoriskolai tanulásom alatt: ruhát, cipőt – emberektől, hogy el tudjam végezni az iskolát. Ugye, háromgyermekes családból érkeztem, itthon a két testvért is taníttatni kellett az akkori kollektív jövedelemből. Napszámba jártak még kapálgatni a szüleim, hát az nem hozott sokat. Nagyszüleim is támogattak, biza jólesett. A nővérkék is tudtak valamit dugdosni, fagylaltra valót adtak, az is jól fogott.

Fegyelem és tudás
– Ez 1972 októberében történt. Nehéz év volt, románból el is vágtak. 1973-ban újra kellett vizsgáznom, sikerült, megkaptam az átmenő jegyet, de a negyvennyolcból legalább tízen kiestek akkor már. Maradtunk harmincnyolcan vagy harminckilencen. A második osztályban még tízen kiestek, úgyhogy nagyon rostálták azokat, akik nem oda valók voltak. Vagy a magaviseletük nem felelt meg, vagy a tanulás nem ment nekik, vagy azt a nagy fegyelmet nem bírták.
A program kemény volt. Reggel hat órakor ébresztővel kezdődött, fél hétig mosakodás, héttől szentmise, fél nyolckor reggeli. Nyolckor vagy legkésőbb kilenckor bent kellett lenni az osztályteremben, s délután kettőig órák voltak. A szüneteket rendesen megtartották. De órákon elő nem fordult, amit  ma látok a líceumokban, hogy a kölykek az ablakon csüngnek vagy szöknek ki, nem tudom, mi, hanem ott olyan fegyelmet tartottak, hogy a légyzümmögés is hallatszott. Ott, amikor a tanár beszélt, a gyermek nem szólt. Ott, ha kérdeztek, szóltál. Nem úgy, hogy susmutoltunk vagy matattunk volna egyéb valamiket. Nagyon oda kellett figyelni. Nagyon sokat követeltek. Nem bántam meg, hogy oda kerültem, sem azt, hogy azt a nagy fegyelmezettséget megtanulgattam. Délután, miután ettünk, adtak egyórás szabad időt kettő és három között, de mint már meséltem, az osztály csak együtt, közösen mehetett ki sétálni a városba. Nem tanár, de teológus örökké jött velünk, minden osztálynak megvolt a maga felügyelője. Szépen végigsétáltunk az utcán, megvolt, hogy ennyi idő alatt mekkora távot tudunk megtenni, s pontosan időben vissza kellett térni, s ültünk vissza a padba, kezdődött a szilencium.
A városiak? Ma már román város, persze, de az emberekkel nem volt baj. Viszont a katonák – mert laktanya van ott fenn, a várban – gyakran kihajigáltak, köpködtek, meglódigáltak. Látták, hogy fegyelmezetten masírozunk, és provokálni próbáltak. Sokszor. Próbáltuk őket valamivel egy kicsit megfogni, és kihívtuk őket futballozni. Harmad-, negyedéven már ilyen mérkőzések is folytak. Tiszti iskola volt és van ma is ott.

Nagy élmény
– Na de abban a várban négy évet lehúzni nagyon-nagyon felemelő dolog volt, nem mindenkinek adatott meg. És ezért van az, hogy nem mindig megy könnyen a beilleszkedés a faluban, hiába akarom, hogy mindenkivel jó barát legyek és mindenkivel egyetértsek. Mert mások a meglátásaim, s ezt nem mindenki nézi jó szemmel. Miért nevelek annyi gyereket, miért élek én másképp, miért írogatok az újságba, miért kell a véleményemet papírra vetnem, ha tetszik, ha nem?…
A kántoriskolára visszatérve: a szőlőszedésekre emlékszem még szívesen az egyház szőlősében. Nagy öröm volt nekünk, amikor kivittek. Öt-nyolcadikban itthon pityókát szedtünk a kollektívnek nyakig sárosan, iszaposan. Na, a szőlősben egészen más volt. Annyit ettünk, azt se tudtuk, hogyan csillapítsuk a nemkívánatos következményeit. De szép élmények voltak. Vagy amikor meglátogattuk a borászatot, s annak minden csínját-bínját megismerhettük. Meg­kértek, maradjak benn, és arra törekedtem, a rövid idő alatt minél nagyobb eredményt tudjak felmutatni. Én tehát nem lődörögtem vagy tétlenkedtem ott, hanem az itthon a mezőn és az állatgondozásban tanultakat ott is próbáltam hasznosítani.
Nagy élmény volt, amikor a Batthya­neumba ellátogattunk, és megláttam a Co­dex Aureust. Európában még csupán egy van belőle. Még ma is beleborzongok, ha reagondolok, hogy több száz éves könyveink ott porosodnak, és nem engednek hozzáférni. Demokráciáról beszélnek, de nem adják vissza az egyháznak a tulajdonát! Látogatni sem engedik, hányszor megtörtént, hogy csoportot vittem oda, és eltiltottak a látogatástól!

(folytatjuk)

Hozzászólások
Szavazás
Ön beoltatta-e magát koronavírus ellen?








eredmények
szavazatok száma 1785
szavazógép
2013-10-09: Mi, hol, mikor? - :

Mi, hol, mikor?

Könyvbemutató
Sepsiszentgyörgyön a Szé­kely Nemzeti Múzeum Bartók Béla Termében csü­törtökön 18 órától bemutatják dr. Nagy Lajos Fény és árny – körorvosi élményeim című kötetét.
2013-10-10: Közélet - :

Beteg a családban

„Édesanyám ágyban fekvő beteg volt, tíz évet gondoztuk, pelenkáztuk, de sajnos, már elveszítettük. A férjem szenvedélybeteg: alkohol és szerencsejáték.” * „Édesanyám kilencvenegy éves, hatvanhárom éve van velünk. Gyermekeimet felnevelte, nagyon tipp-topp volt, de most mindent felejt, sokszor azt sem tudja, hol van.”