Szilágyi István az évtizedek során, miközben az Utunk főszerkesztő-helyetteseként, majd a Helikon főszerkesztőjeként a magyar irodalom egyik legfontosabb műhelyét teremtgette, kiváló elbeszéléseivel és jelentékeny regényeivel az Erdélyben születő kortárs magyar próza egyik legjelentősebb alkotójává írta magát.
Ahol a kultúra botcsinálta irányítói igyekeztek saját képükre formálni az irodalmat, olyan elvárások szerint, amelyek ötpercenként változtak, de öt percre sem voltak érvényesek, Szilágyi szerkesztőként is, prózaíróként is kötéltáncosi mutatványokat végezve maradt hűséges egyik gyönyörű fiatalkori novellájának eszményeihez. Igen, ő mindig a Napot választotta. Már csak azért is, hogy bajlátott világunkban semmi ne maradhasson a megváltatlan homályban!
Első regénye, a méltatlanul mellőzött Üllő, dobszó, harang (1969) mélabús szerelmi történet, egy nagy találkozásról és hősei beszűkülő lehetőségeiről szól, valamikor a háború alatt játszódik egy kis székelyföldi faluban, talán Torján. A következő, az életmű eddigi egyik csúcsának tartott Kő hull apadó kútba (1975) tragikus szerelmi történet, a századfordulón játszódik Jajdonban. Itt már kezdetét veszi Szilágyi regényföldrajza, emblematikus utalásokkal képzeletbeli táj keletkezik, amely annyi elbeszélésében visszaköszön. Harmadik regénye az Agancsbozót (1990) utópia. Valamikor – a táj, az idő is ismeretlen – titokzatos körülmények között fogvatartott férfiak egy barlangban kardokat kovácsolnak, és szökésüket tervezik, mert nők nélkül sem nagyon tudnak élni – a regényben nincs női szereplő! – de a szabadság nélkül sem! A negyedik, a Hollóidő (2001), a másik fő mű mélyebbre veti Szilágyi labirintusában és az időben is a horgonyt, valamikor a török hódoltság korában játszódik, s második, terjedelmileg nagyobb részében, a Csontkorsókban hirtelen belül kerülünk a szereplők hitekből, tévhitekből, álmokból, rögeszmékből, mániákból, ábrándokból, képzelgésekből összeálló, képzeletbeli, de reális útvesztőjén. A tét itt is a szabadság, amely természetes, ha van, de hiánya már-már elviselhetetlen!
Hetvenötödik születésnapján mit is kívánhatnánk Szilágyi Istvánnak, aki több mint tíz esztendeje fegyelmezetten írja új regényét, az erdélyi boszorkányperek idején játszódó A hóhér könnyeit – amelynek már van egy, a kilencvenes évek végén írt kisregény előzménye –, hogy minél hamarabb fejezze be, hűséges olvasói már türelmetlenül várják.
