Hogy miként lesz az emberből író, arra számtalan válasz adható. Az igazán jó, szellemesek közé tartozik, amikor válaszát írásműbe önti a szerző, az író-olvasó találkozón pedig felolvassa azt.
Így kezdődött az Arcok és hátraarcok című találkozó szerda este a sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban: Fekete Vince költő kérdésére a Garaczi László–Nagy Ildikó Noémi magyarországi írópáros egy-egy saját írással mutatkozott be és adta meg az alaphangját az eseménynek. Aztán vallottak magukról, írásművészetükről, arról, hogy mit jelent számukra az alkotás, a nyelv, mit olvasnak, milyennek látják irodalom és valóság viszonyát, házastársak lévén hatnak-e egymás stílusára, mitől fél, ha fél egyáltalán az író. A Vancouverben született, jelenleg Magyarországon élő Nagy Ildikó Noémi önvallomásából így derült ki, hogy lehet még magyar író abból, aki eredetileg zenésznek készül, a tengerentúlon látja meg a világot, és aki számára gyermekként a magyar nyelv még csak úgy meghatározható, mint az a nyelv, amit a családtagokon kívül senki nem beszél. Garaczi László Flávia, avagy hogyan lettem én író című írásának felolvasása után pedig már inkább úgy tevődhetett fel kérdés a résztvevőkben: miért is nem lesz mindenkiből író, ha a nyelv ennyi játékot rejt magában, az irónia, önirónia pedig ily csodákra képes?
