Esterházy Péter számos rangos díjjal kitüntetett író leg­utóbb 2010 januárjában járt Sepsiszentgyörgyön, a Szó és szaxofon című műsort mutatta be Dés Lászlóval, ám akkor nem volt lehetőség beszélgetésre. A mostani közönségtalálkozó a Bod Péter Megyei Könyvtárban ezt a hiányérzetet szüntette meg: Esterházy részletesen és közvetlenül mesélt indulásáról, írói világáról. Piarista gimnáziumba járt, ott az volt az érzése, beavatási szertartáson vesz részt, élvezte a tudást, nagyon szeretett tanulni. Iskolája és családja miatt nem mehetett bölcsészkarra, tanári szakot sem választhatott, így matematikát végzett. Szép élmény volt látni az ész működését a matematika szakon, ugyanakkor szép volt „látni az én eszem korlátait”, soha nem érezte magát matematikusnak, mert a matematikát nem „alkotói módon” tudta.
Már a piaristáknál olvasottnak, s noha kortárs irodalomban kevésbé jártasnak tartotta magát, tizenhét éves korától mégis azt érezte, hogy író, de azt nem gondolta, hogy „írnom is kellene, valami furcsa nyugodtság volt bennem”. Mindenből „unalmasan jó” tanuló volt, de nehezére esett valamit megfogalmaznia, noha beszélni jól tudott róla, ekkor szembesült a leírt és a kimondott szó közötti nagy különbség­gel. Írásait Weöres Sándornak mutatta meg, ő úgy tudott kritizálni, hogy egy ideig azt hitte, dicséri, de barátságossága nagyon sokat számított. Pályája kezdetén írásait elküldte a szerkesztőknek, ám azok postafordultával visszavágták. Nem bajlódott ezzel, a kezdetektől fogva mindig munkájával, nem a megjelenésekkel törődött. Amikor megjelent a Termelési-regény, akkor erősnek érezte magát, és definiálva van, „éreztem, jöhetnek púpnak a hátamra”. Úgy véli, a diktatúra kárát „a meg nem születésben” (irodalmi vonatkozásban – szerk. megj.) is lehet mérni, mert ő maga is szembesült azzal – hogy egy fiatalembert nagyon könnyen meg lehet fojtani. 28 éves korától szabadfoglalkozású író, amikor a függetlenség mellett döntött, arra a lehetőségre is gondolt, sikeresen futballozó öccsétől kér majd kölcsön. Egyébként Esterházy Péter is „harmad-negyedosztályú” labdarúgó volt, szerinte a jó futballistánál az „agy és a test együtt van”, miként egy írónál „a szorgalom a tehetség része”.
Idén megjelent, Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat című regénye egy tizenhetedik században játszódó történet, melyben Esterházy a 17. századot „mint dallamot” használja. Nem lett nagyon egyszerű történet, nem állítanám, hogy történelmi regény, nem példabeszéd – mondotta. Számára a 17. század fontos, „alap­század”, mert ott kezdődik valamilyen hasadtság, ott lesznek labancok és kurucok, addig csak magyarok voltak – magyarázta. Murányi felvetésére, hogy a regényt rendkívüli esztétikai kifinomultság, kulinárisság jellemzi, Esterházy Péter megjegyezte, nem tagadná meg az irodalomtól az érzéki örömöt, azt szeretné, ha az olvasó jól érezné magát, de nem baj, ha kicsit elgondolkodik. Végül lábjegyzetekkel sűrűn ellátott (mert életünket is folyamatosan kommentáljuk, azaz lábjegyzeteljük) regényéből olvasott fel, a történet egyik visszatérő főnévi igeneve az „örülni”; hőse, Nyáry Pál meg is fogalmazza egyszer: örülni, ezt kellett volna megtanulnom...