Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

15.Vándorszékely hazatalál – Egy ragaszkodás története

2013. december 28., szombat, Életutak

Az évfordulóra való tekintettel nem időrendi sorrendben,  hanem a ’89-es forradalom kézdivásárhelyi eseményeivel folytatjuk sorozatunkat. Ezekben Boldizsár Béla fontos szerepet játszott.

  • A megőrzött zászló, a megóvott remény
    A megőrzött zászló, a megóvott remény

Forró december
Fő információs forrásunk persze a Szabad Európa Rádió volt azokban a napokban is. Én azt sokat hallgattam, főleg éjszaka. Akkor már a városgazdálkodási vállalatnál dolgoztam. A lépcsőházban is kommentáltuk az eseményeket, hogy valami nincs rendben, még a milicistával is bizalmasan, aki felettem lakott, és utóbb is jóhiszemű embernek bizonyult. Temesváron már napok óta zajlottak az események, Kézdin még semmi mozgolódás nem volt, de a munkahelyünkön is összedugtuk a fejünket, mondtuk: ömlik a vér Temesváron.
Nagy felháborodásomat jegyzetfüzetemben papírra is vetettem: Ceauşescut le kell váltani – írtam a december 20-i dátum alá. Akkor délelőtt kimentem a blokk elejébe, és azt ordítottam, hogy emberek, gyertek a központba, Ceauşescut le kell váltani! Ekkor tanácsolta a szomszéd milicista, ma már nyugdíjas: Béla, vigyázz, mert nagy baj lehet belőle, nézd meg, innét-onnat hány embert összeszedtek már. A gyermekeid fogják ezt megszenvedni, megkérlek, ne folytasd.
De én nem tudtam benn ülni, hallgattam a rádiót, mindenről tudtam, ami Temesváron történik, és a munkahelyemen is próbáltam az embereket buzdítani, menjünk ki a központba. És tiltakozzunk, mert tűrhetetlen, ami történik. Azt mondták, üljek a fenekemen, már vertek meg ’83-ban, nem tanultam belőle?


Ellenőrzések
Valóban rajtam volt a szemük. Nekem mint kapusnak minden hónapban gyűlésen kellett részt vennem a rendőrökkel, én ott is fel-felszólaltam, és megjegyzett személy voltam a szemükben, mert valakit mindig védelmembe vettem, ha valami rosszféleséget rá akartak bizonyítani. Emiatt nem jártam vendéglőbe sem, tudtam, csapdát állíthatnak, mert mindenre képesek.
Megkülönböztetett figyelemben részesültem, egy éjjel többször is ellenőriztek, próbáltak rajtakapni, hogy nem alszom-e virrasztás helyett. De a székely ember milyen? Gyerekek, mondtam, nektek még sok iskolát kell kijárnotok, hogy ti engem megbüntessetek. Az IGO előtt az utcát keresztülkötöttem egy selyemcérnával, az ablakot keresztülfúrtam, a cérnát bevezettem, és a végére egy kulcscsomót erősítettem. Amikor a zsaruk jöttek, azt a cérnát a kutya vagy a kocsi, ping!, elszakította, én felszöktem, és mire bejöttek, már a székben ültem. Csak néztek: Te Béla, örökké ilyen éber vagy? Hát örökké ilyen éber voltam, mert nem azért volt az embernek feje, hogy az ingnyaka ne csússzon fel, hanem hogy gondolkozzon.


Sorsdöntő huszonkettedike
Visszatérve, bennem nagyon főtt december 20-án, hogy valamit kéne csinálni, de nem sikerült különösebbet. Következő nap, 21-én a gyárak előtt végigmenve orosz rendszámú autókat láttam. Egyikből tőlem két és három óra között tört románsággal kérdezték meg, tudjuk-e, mi történt Bukarestben és Temesváron. Hihetetlen? Sokan alátámaszthatják, hogy orosz rendszámuk volt. Egymás közt oroszul beszélgettek. Ha más nem, én hiszem, hogy bejöttek, olvashattunk is erről később. Na de 22-ére virradó éjjel én már nem aludtam nyugodtan. A franc evett meg, hogy annyi vér folyt, s hogy Temesváron a tankokat is bevetették állítólag. 22-én 9 órakor elindultam a Petőfi Sándor-iskola felé, s az úton hangosan ordítottam: Le Ceauşescuval! Szabadságot akarunk! Az ablakból kikiáltott egy Kovács Pista nevű barátom: Gyere fel, Béla, igyunk meg egy bort. Ne hülyéskedj, ebből nagy bajod lehet, hogy mersz ilyet tenni? Ez 10 óra előtt lehetett. Elfogadtam a meghívását, megittunk egy pohárral, és mentem tovább.
A Szabadság utcában is ugyanazt kiáltottam. Az emberek néztek: Ez a Béla biztos, megbolondult. Hogy meri? Elértem a szigetelőgyárig, s akkor jött ki a szentléleki Komsa (Molnár Benedek), mindenki így ismeri. Mondom neki: Ember, bé kéne menjünk délre mind a központba, gyülekezzünk ott! Kicsoda? Fiatalember volt, és nem félt ő sem senkitől. Sokszor összeverekedett a milíciával, és tartottak tőle.
Komsától elválva hazatértem, gondoltam, a családdal még találkozzam, csillapodjak egy kicsit, mert az adrenalinszintem, éreztem, hatalmasan felment. Azt forgattam magamban, Kézdin is kéne valamit csinálni most, az elnyomókkal el lehetne számolni.
Amikor beérek a blokk elé, jön a milicista szomszéd, hogy Béla, nagy baj van! Feljött a rendőrparancsnok Szentgyörgyről, s az összes fegyvert le kellett adnunk, de ügyelj, mert kettőnél ott maradt. Ezt arrafel, hogy délre felmegyünk a központba, és egy órakor tüntetni fogunk a főtéren. Ezért közölte velem bizalmasan, hogy kettőnél fegyver maradt. Semmi gond, jegyeztem meg, legalább ötszázan leszünk, csak nem mernek kijönni!


A menet
Én biztos voltam, hogy sokan leszünk, mert 10 órakor végigmentem a szigetelőgyár, a csavargyár és a keményítőgyár előtt, mindenüvé bekiabáltam, de ordítva: Em­berek, gyertek be a központba! Ezt hallották, mindenki tanúsíthatja. A régi csavargyárral szembeni kantinban is elkiáltottam, hogy Gyerünk, mert Komsa viszi a zászlót – egy fekete zászlót vett magához a gyárában –, gyülekezzünk a főtéren, tüntessünk, mert Temesváron vér folyik! Volt, aki lehülyézett, de olyan húszan-huszonöten felálltak, és kijöttek a vendéglőből utánam.
Komsa ekkor már a tükör elé ért az útkereszteződésnél öt-hat személlyel. A villamosművek előtt értük utol, legalább ötvenen lehettünk. Megállt egy kisautó mellettünk, és felhangosította a rádióját. Ez tizenkét óra vala­hány perckor történt, bemondta Bukarest, hogy Ceauşescu a Központi Bizottság épületéből elmenekült. Ettől lendületet kaptunk, s fontos volt az is, tudtam, a milíciát lefegyverezték. Komsa olyan határozottan haladt elöl, őt nem lehetett megállítani, hiába próbáltam arra rávenni, ne igyekezzen annyira, most jönnek ki az emberek, a szigetelőből is árad a tömeg, legyünk minél többen. Na de elöl ő csak ment. A főtér felé elhaladtunk a milícia új épülete előtt. Abba szinte be lehetett volna már költözni. Néztük, tudtuk, minek szánták. Gondoltuk, nem ártana beverni az ablakait, ne üljenek belé, de csak nem csinált senki semmit.
Beértünk a milícia (a mai Székely vendéglő) elé, Komsa előttünk vagy húsz méterre a fekete gyászlobogóval. Már legalább hetvenen lehettünk. Kezdtünk mérgelődni, hogy a  milicek fentről, az ablakból olyan gúnyos mosollyal néztek le ránk. Jobban tették volna, ha meghúzzák magukat, és nem provokálják ki gúnyos mosollyal a későbbieket. Na de kiértünk a főtérre, a szökőkútnál még álltak vagy húszan. Olyan százan lehettünk összesen. Jobb oldalon menetirányban a néptanács felé indultunk, a fodrászat előtt még harmincan állingáltak. De csak tátották a szájukat, és én rájuk ordítottam: Emberek, álljatok ide be a sorba! Volt, aki csatlakozott, és lehettünk már százhúszan, amikor a néptanács, a polgármesteri hivatal és a pártbizottság elejébe értünk. Megálltunk, és Komsa odalépett a három milicistához, akik az ajtóban őrködtek a polgármesterrel. Kéri Komsa, engedjék meg, hogy a sok temesvári halottért tűzhessük ki a fekete lobogót. Visszautasították, és ekkor csattant el az első pofon aznap Kézdivásárhelyen. Hátulról keményebb legények – én kisebb termetű vagyok, és nem is olyan túl vérmes természetű – elétolakodtak, elkapták az egyik milicistát, és supp! El a másikat, és supp! Aki  tudott, futott befelé, s a tömeg be utána. Komsa fel, kitűzte a zászlót az első emeleten.
Öt perc alatt az összes ablakot kinyitották, és az irodákat megürítették, hánytak ki mindent az emberek. A polgármestert vették üldözőbe páran, elbújt egy szekrény mögé, de megtalálták. Megkért, és segítettem kimenekíteni a hátsó csigalépcsőn. Én neki köszönhettem a háromszobás lakásomat, és nem szerettem volna, hogy vér folyjék. Egy kombi Dacia állt be a hátsó udvarra, már nem volt idő, hogy rendesen beültessük, de betuszkoltuk valahogy az autóba, s bár annak az ablakát betörték, az utolsó pillanatban mégis ki tudott húzni az udvarról. Ha nem, ott megölik, annyira fel volt a tömeg bőszülve. Egy fekete zászlót kikaptam egy ember kezéből, felfutottam a padlásra, négy cserepet leütöttem, kimásztam, és a kémény hegyébe egy dróttal kikötöttem a fekete lobogót.


Rendcsinálás a központban
Az üzlet előtt hallom, a milíciát már kezdték ostromolni. Jött a második hullám a gyárakból, olyan két-háromszáz ember. Amikor megyek visszafelé, a református templom elé érek, meglátom a könyvesbolt kirakatában Ceauşescunak a pofáját a könyveken. A fehérnépek, szegények, meg voltak ijedve. Mondom, engedjenek be, mert ezeket innen mind ki kell rakni. Még most is vigyorog az ablakból a gazember? Ki innet, és tüzet neki! Ami Ceauşescu-könyv volt, mind kihordtuk és meggyújtottuk, a másik üzletből is, két szép máglyát raktunk, már nem is jött, hogy a milíciára elmenjek, hogy ott égethetem a könyveket. De azért csak kíváncsi voltam, mire odaértem, a kocsik fel voltak gyújtva, az ajtók be voltak ütve.
Délután mentem hazafelé, s azonnal neki akartam ülni a rádiónak, hogy hallgassam. Jött a szomszéd milicista, hogy légy szíves, fedezzél. Hallotta, ugye, hogy több rendőri lakásba bementek, és hányat meg is vertek, de nagyon. Ő nem kapott, nem volt baj vele. Legalábbis mint szomszéddal, s hálás voltam neki, hogy délelőtt elárulta, lefegyverezték őket, ez bátorságot adott.


A megőrzött zászló
23-án reggel mondom doktor szomszédomnak, Tusa Csabának, a Daciájával vigyen haza Bélafalvára, menjek ki nagymamámhoz, mert azt mondotta volt nekem: eljön a változás, s valami el van dugva, s azt elővesszük. Csaba hitte is, nem is, de lejöttünk Bélafalvára. Drága jó nagymamám azt mondja: az asztalt húzd be a ház közepébe, tégy fel egy széket rá, s nyúlj be oda a gerenda alá, fiam. S benyúltam, és onnan vettem elő ezt a zászlót. Megvan hetvenéves. Akkor dugták el oda, soha nem merte megmondani, mert félt, ha én azt előveszem, akkor bajom lesz belőle. Na, én azt egy rúdra felhúztam, az autó ablakán kidugtam, és Csabával visszaindultunk Kézdire.
Minden falu végénél el volt barikádozva az út, polgárőrségek alakultak, várták a terroristákat. Traktorok, fák voltak keresztbe téve az úton, minket, ahogy a zászlóval megláttak, átengedtek. Déli fél egyre értünk a  főtérre, körbehordoztuk a zászlót, s mondtam mindenkinek: Emberek, elő a zászlókat, mert most a világ látja, vegyék tudomásul, mennyien vagyunk, ne kelljen később bizonygatnunk. Sajnos, kevés zászló volt Er­délyben, ami előkerült. Még március 15-én is, amikor kitettem az ablakba, azt mondták az emberek: Béla, nagy bajod lehet belőle, ne magyarkodj, gondolj a gyermekeidre.
24-én este megérkeztek a Fidelitas képviselői Kézdire a művelődési házba. Azt kérdeztem: Ettetek-e, fiúk? Ma még semmit! Semmi gond, megyek haza, és hozok zsíros kenyeret. Egy tálcával vittem. Én, a hülye gyerek, azt gondoltam, ha akkor az ajtóban ügyelek, hogy nyugodtan tárgyaljanak, engem ott figyelembe fognak venni. Közben az akkori vezetők, akik a húsosfazék és az én zsíros kenyerem mellé odaültek, szépen feltornászták magukat, a város vagyonát megkaparintották, én pedig ott maradtam, és örökké várom, hátha egyszer eljön az én időm is. Hát eljött, amikor bekerültem a megyei tanácsba, most a községibe, de ez kevés vigasz, mert én sokkal többet szerettem volna tenni a népemért. 

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint tisztségben marad-e a Dăncilă-kormány év végéig?






eredmények
szavazatok száma 596
szavazógép
2013-12-28: Magazin - :

Elhunyt a harmincas évek magyar operettdívája

New Yorktól északra fekvő rye-i otthonában 101 éves korában csütörtökön elhunyt Eggerth Márta magyar származású koloratúrszoprán énekesnő, színésznő, az 1930-as évek operettdívája, a zenés vígjátékok hajdani sztárja.
 
2013-12-28: Emlékezet - :

14O éve született gróf Bánffy Miklós (1873. december 30., Kolozsvár – 1950. június 6., Budapest)

1990 körül joggal várhattuk, hogy a szabadsággal együtt remekművek sora kerül elő a fiókokból, s hogy ennek okán át kell majd írni az irodalomtörténetet, sőt, a térség és benne Magyarország kultúrtörténetét.