Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

18.Vándorszékely hazatalál – Egy ragaszkodás története

2014. január 22., szerda, Életutak

A gyermeknevelés hétköznapjai a nyolcvanas években nemegyszer próba elé állították a szülői találékonyságot és lélekjelenlétet – meséli Boldizsár Béla.
 

  • „A hentességet örökké élveztem”             Ferencz Csaba felvétele
    „A hentességet örökké élveztem” Ferencz Csaba felvétele

Gyermekek szekéren és szekér alatt
– Meséltem Levikéről, a harmadik fiunkról, hogy már születésekor galibák kísérték szegényt, elcserélték egy kislánnyal, aztán otthon szinte kiégett a frissen kimeszelt lakás, amíg én a kipukkadt kereket cseréltem a kölcsönautón, amivel hazahoztam őket a szülészetről. De ő az óvodában is felhívta magára a figyelmet. Egy alkalommal például telefonálnak, hogy azonnal menjünk, mert a gyermek valamit feldugott az orrába, be kell vinni a kórházba. Ott aztán a doktor sokáig kínlódott vele, amíg kivette a paszulyszemet az orrából. Felül beszorult, és már kétségbe voltunk esve, hogy mi lesz vele. Szinte hihetetlen, hogy egy gyermekkel ennyi minden megtörténjen. Egyszer hátrament a disznópajtához, ahol a kerítésdeszkák V alakban vannak felszegezve, s próbált felmászni. A lábacskája valahogy megsikult, és a fejitől fogva felakadt a két deszka közé. Szerencse, a két testvére ott volt, és megemelték, levették onnan, mert nagy baj lehetett volna belőle. Még óvodás volt, mikor szaladnak be, hogy rohanjunk, egy szekér tele ganéval átment a fiunkon a tömbház háta megett! Én nem voltam honn, mire leért a felségem, arra már Biró doktor, aki az ablakból nézte, hogy mászik fel a gyermek hátul a szekérre, s mások hogy taszították meg, s hogyan fordult le és esett a kerék eleibe, szóval, ő látta, hogy a szekér átdöccent azon a zsenge, hétéves gyermeken. Ő is leszaladt, a  felségemmel bevitték a kórházba, azonnal megröntgeneztette. Kérdezték, valami bajod van-e. Levikének nem volt semmi baja. Úgy ment rajta átal, hogy a kerék nem tudott sérülést okozni neki. A kerék még nyomta egy kicsit maga előtt, mielőtt átdöccent. A bőre horzsolódott le egy kicsit, de semmije sem törött el. Mondtuk a feleségemmel: a Jóisten csak­ugyan a keziben hordta ezt a gyermeket. Igaz, rajtam is átment kétszer… Hogyan? Hát egyszer Réti Igni bácsinak a szénával megrakott szekere ment átal az utcában előttünk. Ő bévitt édesanyámhoz, hogy nézzék meg, valami bajom lett-e. Édesapám, ahogy meglátott, meg akart verni, hogy mért kellett a szekérnél mászkáljak, mire elszaladtam. Látták, nem esett semmi bajom. Azelőtt pedig ötéves koromban, nagytatával elmentünk homokért, és a szekér feldőlt, a homok mind rám ömlött, és a bal lábam le is szakadt. Akkor műtöttek legelőször. A karós híd mellett a háromméteres marton a szekér felborult, és engem a homok betemetett. Szerencsére, az utász kocsiról – attól ijedtek meg a tehenek – leszökdösött gyorsan a hat utász, és nagytatám mondta: valahol itt kell legyen a gyermek! De a gyermek sehol sincs. Kezdték gyorsan hányni le a homokot rólam, és ott voltam alatta. Bevittek a  kórházba, a lábamat össze kellett szegelni, nagyanyám eladta a karikagyűrűjét, annyi pénzbe került. Aztán én azzal a lábbal bajnokságot is nyertem. Szóval van, kire hasonlítson a gyermek. De abban is, hogy ragaszkodóbb a szülőföldhöz, mindenképp itt szeretne élni. Hiába van Magyarországon barátnője, hazavágyik, és itt rakna fészket is. Ő nem végzett egyetemet, de akármelyikkel vetekedik, mert autószerelő, villamossághoz is ért, festő, bádogos, megcsinál mindent. Ugye, autó mindig lesz a világon, amíg ember van... Na de, kértem ’87-ben, mikor született, adjanak keresztelőre két kiló cukrot és olajat. Volt, akinek jóváhagyták, nekem nem. Ugye, a Micgros üzletből hordták a szekusok, a pártaktivisták meg a rendőrök, amit fejadagon felül kaptak. Én akkor nem kaptam, a forradalomkor láttam, mi mindenben dúskáltak ott a fejesek. Mi közben, ugye, órákat álltunk sorba tejért vagy húsért, abból is csak két szeletecskét kaphattunk, mikor már a gyermekek is megvoltak. Megszabták jegyre a kenyeret is. Na, abból nem tud­tunk volna megélni. Hála Istennek, a tejet Hi­libből apósomék küldték bé, Bélafalvára is hazajöttem egy héten kétszer, s vittem pityókát, zöldséget, tojást, volt, hogy tyúkot vágtak vasárnapra.

Szökési kísérlet
– 1968-ban jártam először Magyarországon nagymamámékkal, utána többet sose engedtek. Még a kicsi lakásban laktunk, a 32 négyzetméteresben, amikor 1986-ban a szökést is megpróbáltuk. Nekem akkor már az itteni életből elegem kezdett lenni. Sok ismerősöm elment, meg tudtak szökni, gondoltam, megpróbáljuk mi is. Nagy csendben, senki nem tudott róla, megkértük a húgomat, amíg mi elmegyünk kirándulni Arad környékére, vigyázzon a gyermekekre. Akkoriban volt egy olyasmi, hogy 24 órára átengedték a magyar határon az ONT-s (Országos Turisztikai Hi­vatal – szerk. megj.) kirándulókat. De este vissza kellett jöjjön ugyanazzal a létszámmal. Elindultunk októberben Kézdi­vá­sár­helyről, és kezdtünk a buszon ismerkedni. Egy napra átmehettünk volna Szegedre bevásárolni. Korábban Bulgáriába, Várnába jártunk át a tengerpartról, de idefelé még nem. Ott persze ki akart volna maradni, ugyanolyan koszfészek, mint ez. Na, befizettünk, elindultunk, a húgom itt maradt a két gyermekkel. Mi a feleségemmel abban voltunk, hogy ha megérkezünk Szegedre, ott egy előre megegyezett barátom vár. Ugye, meséltem, sokat üzleteltem, Aradról hoztam a kávét, farmernadrágot, délvidéki termékeket, amikor bátyámnál megszálltam, hogy a  kislányomat látogathassam. Ott ismertem meg a barátomat. Na vele kellett volna Sze­geden felvennünk a kapcsolatot, ha sikerül Nagylaknál kilépnünk. Ő minket gyorsan Ausztria felé vitt volna tovább, hogy kimenekülhessünk az országból. Meg is érkeztünk Aradra a hotelbe, elszállásoltak, s beszélgettünk a busz emberrel, olyan 45-en voltunk, hogy ki mit vásárolna és hozna haza. Nem is gondoltam, mi fog történni. Más­nap a határon feljön a vámos, és szólít egy ügyvédet a feleségével és minket ketten, hogy szálljunk le. Miért? Mert nem mehetünk át. Ott volt öcsém feleségestül, őt átengedték. Már itthon gondoltam, gyanús személyek ültek fel velünk, de most utólag tudom csak, hogy besúgók voltak, s kifülelték, kik azok, akik ki akarnak szökni. Ők Nagy­laknál már meg kellett mondják, kik azok, s mi biza elkotyogtuk, hogy ha egyszer meg­tehetjük, biza ott a Trabant vár ránk, és az visz messze onnét. Levettek a buszról, vissza a hotelbe, elé a bort és nagy mérgesen mu­latni kezdtünk. Este várjuk a buszt – hát nem jő. Egész éjjel lestük a buszt, semmi. Haj­nal felé begördül, s leszállnak a negyvenötből húszan. A többi hol van? Elszöktek. Kérdem: hol jártatok? Hát este visszajöttünk a határra, s a vámos azt mondta, ott ülünk addig, amíg a többiek elékerülnek. Mert razziát adtak ki Szegedre és környékére, a rendőrség, ha elkapja a romániai szökevényeket, a  határra kellett volna lehozza őket. Akkor nem kaptak el senkit, de egy hónap alatt akadt, akit visszaadtak. Egy ismerősünk, Bea, most is Kanadában él. Miért akartam elmenni? Én ugye tudtam, hogy a megélhetőség és az emberekkel való viszony más, különbözik a kommunista láge­rétől, az ember annyifélét hallott, hogy más országokban milyen az élet – szóval, biztosan tudtam, nem az, ami itt van, hogy csak a protekciósok kap­nak élelmiszert és még lakást is, ott embernek néznek, és nem dolgoztatnak, mint az állatot. Rokon? Nem volt rokonunk kinn, de az aradi bátyám kétszer próbált szökni, egyszer felfüggesztettet, egyszer pedig hét év börtönt kapott, és a Duna-deltában töltötte, sok mindenen átment. Megszenvedte, hogy szabadulni akart. Én az ő hatása alatt voltam sokáig,  Gyulafehérváron és a katonaságnál is látogatott, anyagilag sok mindenben segített, tőle hallottam állandóan, hogy menni kell, mert itt nem élsz meg. Hogy vajon sikerült volna nekem ott? Hát ahogy ’89 után megnyílt nekünk is a kapu, tiszta szívvel mondhatom, én megélek itt is éppen úgy, mint ahogy mások amott. Bebizonyítottam ezt a hat gyermekkel, én taníttattam őket, és ma boldogulnak. Igaz, többen külföldön. A világot pedig bejártam, Rómától Párizsig, a horvát tengerparttól Münchenig és Európá­ban sokfelé még. Összejártam, amit akar­tam, mindent. 

Levike még egyszer
– De hogy befejezzem: Levikén átment a szekér, utána eltörött a keze. De előfordult, hogy megfogta a drótot, bédugta a konnektorba, és őt nem rázta meg az áram. Ilyen dolgon többször rajtakaptuk. Nem tudom, olyan áramlefogó képessége van vagy mi. Most is olyan az árammal, mintha jó barátok lennének, úgy bánik a csóré drótokkal, mint én a hússal. Mondom, ezek a gyermekcsínyecskék hozzátartoznak az élethez, csak Levivel több baj volt, mint a többi öttel együttvéve. Most nagyobb korában is egészen más színezetű az élete, mint a többinek. Nem elégedett meg az autószereléssel, bádogossággal, most nekifogott a festésnek is, s újabban a kőművesmunkában is jeleskedik. A nagyobb testvérével Németország­ba lovak mellé mentek ki, s megkérdezte a főnöke, tudnátok-e egy házat felépíteni. Itt a rajz, így kéne kinézzen. Levente: holnap az alapot elnyomom! Nekiállt, elvette az exkavátort, teljesen kiásta a ház alapját. Kérdezte az öreg: mi kellene? Hozasson betont. Megcsinálták szépen alul a betonlapot, mert ott nem úgy építenek, mint nálunk, hanem egy nagy sík felületet lehálóznak, lebetonoznak (vasbeton), s arra építik felfelé a házat, hogy ha mozog, együtt mozogjon. Valóban meg is értem, mert az nem tud repedni, egyben mozdul. Ők tavasszal nekikezdtek, s őszre be volt fejezve, becserepezték, a villanyt, vizet, mindent bevezettek, kanalizálták is. Hogy megfizették-e nekik? Hát úgy, mint a napszámost, s egy kicsit ráadtak. De a megegyezett bérrel, amiben a lovak mellé béálltak, avval felépítették az öregnek a házat. Tehát bármelyik percen, ha ott akarják a lovakat hagyni, mehetnek építkezni, mert felveszik. Így kezdett Csabika fiam egy másik cégnél építkezésen dolgozni, és Levente is eljött azóta Németország­ból, most Magyarországon ő is építkezésen van. Többet kaphattak volna, persze, de ez volt a szakképesítésük, annak látják most hasznát.

Az élet csupa disznótor

– Meséltem, kitettek az IGO-tól, a feleségem otthon a hat gyermekkel – mégis megéltünk. Úgy éltünk, hogy amikor a tömbházba bevittem a mosógépet vagy az első színes tévét, mindenki csak nézett. Azt mondták: Hűha! Hogyhogy, ember?! Bejött a doktor és más: Hát hogy juttál te hezza? Nekem nagy szerencsém volt a hentességgel. Az édesapám ágáról a falusi házukban vágóhíd volt. Nemrég bontották le. Tehát hentesüzlet is, ahol a falból még kiálltak a kampók, s ahol kiszolgálták az embereket. Az udvaron vágták az ökröt, a bikát, a tehenet, a lovat és a disznót. Bukarestből jöttek kocsival, és vitték. Nagyapám vágta, ő hentes volt. Édesapám is értett hozzá, nem félt, bármit lenyúzott, levágott, de ő nem a megélhetésért csinálta. Itt, falun minden második ember megszúr egy disznót, viszont lovat és tehenet nem akárki. Édesapa erre is kapható volt. A kollektívben, mivel állatgondozó volt, hetente problémák voltak az állatokkal. Ott neki muszáj volt nyúzni, hogy ne menjen kárba. Neki a  kicsi ujjában volt, hogyan kell azt csinálni. Én mint kölykecske ott fisztikeltem körülötte. Egy bicskacskával ott hasogattam le a csontról a  húst. Mondta: Na vágjad, mert ha kivágod se baj! Mert úgy ment ott akkor. Csak hogy ne hajoljon akkorát, én az alsó felit csinálgattam. Én ezt a hentességet örökké élveztem, nemcsak az anyagiak vittek rea, hogy több pénzem legyen, hanem szerettem azt is, hogy versenyezhetek. Például a  piacon Kézdivásárhelyen. Ha én bevittem két disznót, s a másik hozott egyet: én a kettőt hamarább adjam el, mint ő az egyet.
(folytatjuk)
 

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint tisztségben marad-e a Dăncilă-kormány év végéig?






eredmények
szavazatok száma 579
szavazógép
2014-01-22: Pénz, piac, vállalkozás - Ferencz Csaba:

Hírbörze

Bővülő vezetőtanács és generációváltás
Az utóbbi években a Dr. Dietrich Bock & Partner cégcsoport vállalatai folyamatosan növekedtek az ügyfelek bizalmának, illetve a termelési kiválóságnak köszönhetően. A fejlődés további biztosítása érdekében bővítették a vezetőtanácsot, a két új ügyvezető igazgató Urs-Stefan Kinting és Jörg Bauersachs – közli a cég szerkesztőségünkbe eljuttatott tájékoztatójában.
2014-01-22: Magazin - :

Együtt szaval a nemzet (Himnusz a Magyar Kultúra Napján)

A magyar kultúra napján a Himnusszal indul útjára az Együtt szaval a nemzet program, amelynek keretében a világ magyar nyelvű általános és középiskoláinak tanulói együtt mondanak verset az internet segítségével.