Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

22.Vándorszékely hazatalál – Egy ragaszkodás története

2014. február 19., szerda, Életutak

A bélafalvi Boldizsár család nem csupán a ma eluralkodott népesedési szokásokkal ment szembe, mikor hat gyermeket vállalt, a felnevelésükkel járó nem mindennapi küzdelemben és munkában is alapjában véve mintaszerűen megállta a helyét. Példája széles körben ismertté vált, s a családfő ezt – mintegy viszonzandó a feléje áramló rokonszenvet, és felhasználva kapcsolatait – intézményalapítással kívánta honorálni. A helyhatósági szerepvállalás mellett hagyományápolásból és a nagycsaládosok támogatásából is kivette részét. A sorozat kétrészes zárófejezetében erre térünk ki.
 

  • A hagyományőrző (jobb szélen)	Fotó: Iochom István
    A hagyományőrző (jobb szélen) Fotó: Iochom István

A bélafalvi Boldizsár család nem csupán a ma eluralkodott népesedési szokásokkal ment szembe, mikor hat gyermeket vállalt, a felnevelésükkel járó nem mindennapi küzdelemben és munkában is alapjában véve mintaszerűen megállta a helyét. Példája széles körben ismertté vált, s a családfő ezt – mintegy viszonzandó a feléje áramló rokonszenvet, és felhasználva kapcsolatait – intézményalapítással kívánta honorálni. A helyhatósági szerepvállalás mellett hagyományápolásból és a nagycsaládosok támogatásából is kivette részét. A sorozat kétrészes zárófejezetében erre térünk ki.

A vipera
− Ősszel Levente fiammal visszamentünk Magyarországra építőmunkásnak, s bár nem törekedtünk különösebben rá, a tüntetésben is részt vettünk 2006. október 23-án, amikor nagy ellenzéki megmozdulás volt a Gyurcsány-kormány ellen, az ’56-os forradalom fél évszázados évfordulóján. A tömegbe egy magyar szakos tanárnő meghívására keveredtünk, akivel én azelőtt három évvel ismerkedtem meg. Ő sosem járt azelőtt Erdélyben, egy buszon ismerkedtünk meg Szeged és Budapest között. Mikor Pesten leszálltam, a kezembe adott egy kis papírkát a címével és a telefonszámával. Ő hallgatta a buszon, hogy én mit beszélek. Itt a szám, azt mondja, s ha gondolom, én őt hívjam fel, szeretné, ha találkoznánk és beszélgetnénk még. Itt a névjegykártyám, feleltem, ő is hívhat engemet. De ők szeretnének Erdélybe látogatni. Ezt még ott, a buszmegállóban. Mondom: Meg vagytok híva! Mikor jöttök? Kivel? A testvéremmel. Hát gyertek! S rá egy hónapra találkoztunk Bélafalván.
A feleségem, az áldott asszonyka szeretettel fogad mindenkit. Külön szoba! Elvittük őket, ahova egyszer kérték, mindenüvé. Nagyon boldog volt a tanárnő. S amíg ott, kinn dolgoztunk, többször meghívott minket vasárnapi ebédre. Arra készültünk, hogy 23-án  is együtt ünnepelünk. Hogy Fidesz-párti volt-e? Nagyon az. Én akkor nem is gondoltam, hogy ilyen bonyodalomba keveredünk, azt mondtam: jó lesz, veled megyünk, legalább tudod, hol lesz a felvonulás és hol a megemlékezés. Ugye, két sokaság volt, egyik a Deák-téren tüntetett, a Fidesz az Astoriánál tartott nagygyűlést. Később ezeket tolta egymásra a rendőrség és lépett fel, ahogy fellépett ellenük.
Már reggel láttuk az országház mellett az első tüntető csoportot, akkor értünk oda, mikor szétverték. Mi kívülről néztük. Akkor a tanárnő kérésére átmentünk oda, ahonnan ’56-ban – egy mozi elől – elindult a tömeg. Ott beszédeket mondtak. De ott a helikopter körözött fölöttünk, már rossz sejtéseim voltak. Déli egy óra körül lehetett. Négy órára volt meghirdetve a Fidesz nagy rendezvénye. Hirtelen megérkeztek a fekete ruhás civil motorosok. Mikor megpillantottuk őket, ahogy bőgették veszettül a gépeket, már láttam, baj lesz. Utánuk azon az utcán már nyomta az embereket felénk a vízágyú és a rendőrsorfal. Az út egész szélességében. Mi néztük, s én mondom: ebből baj lesz, húzódjunk félre valahova. Jó, azt mondja, menjünk eléfelé, én tudom, hol lehet kijutni. Mondta, melyik törvényszéknél.
Elég az, mikor elhúztunk onnan – mi ott vagy harmincan leszakadtunk a tömegtől –, hát az utca le van zárva! Olyan húsz rendőr, akik vaskertekkel elzárták a mellékutcát, ahol menekülni lehetett volna. Két méter magas rácsok, a járdát is elállták. Megtértünk. Sebaj, azt mondja, van más mellékutca is. Megyünk, hát az is le van zárva. S hátunk me­gett a vízágyú! Tyű! Akkor kezdett gyanús lenni, hogy ezek itt bészorítanak. S az is lett, mert mikor csatlakoztunk megint a tömeghez, elértünk oda, ahol a Fidesz nagygyűlése volt. S ott a tankot ugye, elindították a gyerekek, az már kijött az útra. Ami oda dísznek volt letéve, de ők beléloptak egy akkumulátort és bégyújtották. Megindult. Mi nem tudtunk a tankhoz közel jutni, mert már nem volt, ahogy az úton átmenni, mi a járdaszélen menegettünk, mert menekülni szerettünk volna.
Sejtettem, ebből baj lesz, körözött fölöttünk a helikopter. Ház vagy kapualj? Nem lehetett behúzódni sehova, be volt zárva minden. Végül egy cukrászdába léptünk be. Na onnan vertek ki a rendőrök az asztal mellől. Kávéztunk. Úgy kivettek, mint a macskát... Két kétméteres rendőr engem, a fiamat s a tanárnőt is ütték-vágták. Nem gumibottal, dehogy! Viperával. Abban vas van. Jó nagyot kaptam, hátul a gerincem végén a porc letörött. Sántálva kijöttem, s mondom a tanárnőnek: Ott egy aluljáró, menjünk le. Ő, hogy ne. De már gázsprayeztek azokkal a nagy palackokkal. Aki előttük állt, mindenkit fújtak le. Mi is kaptunk. Már könnyeztünk akkor.
Na de hirtelen akkora tömeg jött, hogy azt a pár zsarut, aki minket a cukrászdából kivert, megnyomták visszafelé a Keleti Pályaudvarnak. Na így tudtunk a rendőrök háta mögé kerülni és kiszabadulni. Nekem több nem hiányzik, mondtam, megyünk haza. Nani elmaradt, s éjjel kettőkor telefonált: Itt vagyunk a Lánchídnál, azt mondja. Nézitek-e a tűzijátékot? Az autókat gyújtogatják. A rendőrök gyújtották fel, de ránk fogják majd, a tüntetőkre, mondta. Mi a tévében néztük, mi történik, s csakugyan, mutatta, milyen aljas disznóságot műveltek el ott velük. S most (2014 eleje) még kormányt akarnak alakítani, akik a hazugságtól kezdve mindenre képesek voltak. Na de hál’ istennek, nagyobb bajunk nem esett.

Az egyesület
− Említettem, hogyan és miért alapítottuk meg ’93-ban a nagycsaládosok egyesületét az alapítványomon keresztül. Miután ’94-ben a nagycsaládosok gödöllői kong­resszusán Göncz Árpád feleségének bemutattak, úgy felkapott engem a sajtó, sok újságban, folyóiratban lejöttem a gyerekeimmel, székely ruhásan, mint a legtávolabbi Székely­föld küldöttei.
’95-ben Kuncze Gábor belügyminiszter jött ki Tatára az edzőtáborba, ahova meghívtak. A magyar labdarúgó-szövetségnek válogattunk jövendőbeli játékosokat. Össze is szedtünk harminc jó futballista gyermeket, s hárman felnőttek kísértük őket. A végén futóversenyt rendeztek, amire én is beneveztem, atléták jöttek, nem tudtam megverni őket. De jól telt. Este a búcsúvacsorán rend ruhában, nyakkendősön kellett részt vennünk. Kuncze a díszasztalnál, mögötte a nagy Góliát, egy testőr. Eszünk, s kezdünk énekelni mi ott, a sarokban. Ő is belétromfol, s hát egyszer az egész terem cseng. De nagyon finom bort adtak. Jő oda a Góliát: a miniszter úr hívatja. Bémutatkozom. Dör­mögős hangja van: Honnat vagy? Mondom. Ülj le! Széket hoznak. Mit iszol? Mondom: Jó nekem, amit maga iszik, nem vagyok válogatós. Tölt, s elkoccintjuk. Hogy tetszett? Mond­tam, nagyon, a vendégfogadást megköszöntem. Egy kicsit politikáról is beszélgettünk, s akkor azt mondja: Elénekelnéd-e még egyszer? Elin­dultam szép hazámból… S én elfúttam neki. Ő is kezdett mormogni. Vitt félre, de valahogy csak végigvittem. Utána: Még egyet! S még egyet! Nem tudom, hány pohár bor után azt mondja: Ő megyen. Kérdezik ma: mit szólok hozzá? Mondom: ha tudom, mi lesz abból a pártból (szabad demokraták), le sem kezelek, haha! De nem volt a politikai helyzet olyan kiélezett, mint ma.

Székely határőrök
− Rea pár évre Tápióbicskén a tavaszi hadjárat (1849) évfordulóján hagyományőrző csapatommal vettem részt.  Az egyesületet egyszerre hoztam létre az alapítvánnyal, megírtuk a statútumot, de a bejegyeztetéshez nem volt elég pénz, s mivel az alapítványnak a nagycsaládosok támogatása mellett a kultúra értékeinek felkutatása és ápolása is célja, ennek cégére alatt csináljuk. Tuzson János Hagyományőrző Társaság a neve, húsz éve futtatjuk, mi vagyunk a 15-ös székely határőr-gyalogezred  béla­falvi szakasza. Tuzson János, a nyergestetői csata hőse bélafalvi volt, ennek akartunk emléket állítani. Ő a csatából megmenekült, s báró Gidó­falvi Rózához került, a bárónő asszony férje elesett Nyergestetőn, s ő hazahozott ereklyéket a csatából. A báróné bújtatta egy ideig, végül hozzáment feleségül. Orbán Lazi bácsitól, a falumonográfia írójától tudom, ő a bárónő vagyonának egy részét arra használta fel, hogy a bélafalvi nagycsaládosokat segítse. Ahol három gyermeknél több volt, aki mesterséget akart tanulni, szabó, kőműves, ács, hentes stb. akart lenni, azt a gyermeket ő iskoláztatta, sőt, még varrógépet is vett egyeseknek. Béla­falváról ezért került ki sok mesterember az ötvenes évek elejéig. Csak vágóhídból három volt ebben a kicsi faluban. Volt olyan suszterünk, hogy a környék mind ide járt. Négy szabóság, vagy kézi szövők is. Ezért különbözik oly sok mindenben Bé­lafalva Polyántól például.
Na de Tápióbicske, csatajelenet. Miért, miért nem, de mint igazságügyi miniszter Dávid Ibolya volt a találkozó egyik fővédnöke. Mi, vagy négyszáz hagyományőrző a csatamezőn. Lóhá­ton vágtatnak a huszárok, puskások fogadják őket, az ágyúk dörögnek, esnek el a harcosok. Jönnek a markotányos lányok, teszik a hordágyra a sebesültet, viszik el. Mondom a csapatomnak: Én megtréfálom ezt a szőke macát! Nálam volt egy műkéz. S a csatában egyszer csak hanyattán vágom magam. Szoktam mondani, hogy akkor érzem magam a legjobban, mikor a markotányos lány odajő, s szájon keresztüli légzéssel helyrehoz. Na, miután ez ott, Dávid Ibo­lya szeme láttára, pár méterre tőle megtörtént, hát feltápászkodom, és feltesznek a hordágyra. Letakarnak egy pokróccal.  Kivettem a műkezet, s mikor odaértem Dávid Ibolyához, a pokróc alól kinyújtottam. S ő azt megfogta. Én elcsaptam – a kéz leesett. Ő akkorát ordított: Jaj! A háta megett a testőrök, azt hittem, leütnek engem a hordágyról. Felálltam, és elnézést kértem, hogy megvicceltem. Nem akartam ennyire durva lenni. 

A ruha tesz ismertté
− Egyszer a Semmelweis Egyetem aulájában tartottuk a nagycsaládosok kongresszusát, s én hogy más legyek egy kicsit, mint a többi, székely harisnyát és csizmát húztam, rea a polgári ruhát. Ott bémentem a vécébe, és levettem a felső ruhát, egybe székely ruhásan jöttem ki és ültem bé a kétezer ember közé. Szól az egyik szervező: Béla, kéretnek a főasztalhoz. Hát Sólyom László, az államelnök. Helyet csináltak ott, az első sorban, üljek le. Beszélgettünk egy kicsit, kérdezett a családomról, nagyon közvetlen volt. A kamerák, a tévések rögtön kinéztek maguknak. Örvend­tem, hogy népviseletben mentem. Van, aki szégyelli, van, aki azt mondja: csak azért öltözöl így, hogy feltűnősködj. De én szívből hordom ezt a ruhát, húsz éve akárhova megyek, büszkén veszem fel. Ebben érzem a legjobban magamat. Persze nem a ruha teszi az embert, de sokszor az teszi ismertté.
Másodszor akkor találkoztam Sólyom Lászlóval, mikor a következő évben Nyergestetőre megérkezett. A hagyományőrzőket elzavarták onnan a rendőrök, mert az elnök úr így és úgy.  De mikor kiszállt az autóból: Hej, régi ismerős! Kezet fogtunk, összeölelkeztünk, s én a csapatommal szépen felkísértem a tetőre a kopjafákhoz.

Szerusz, elnök úr!
– Egyik legnagyobb meglepetésem a Schmitt Pállal való találkozás. Marosvásárhelyen volt a Székely Nemzeti Tanácsnak egy gyűlése, amelyre meghívták őt is. Utána a városháza tükörterme mellett egy olyan audienciaféleséget tartott. Tolakodtak sokan, öt perc jutott egynek. A személyes titkára több éven át Száraz­patak testvérfalujának polgármestere volt, mi ott minden évben felvonultunk, ismertük egymást. Meglát, összeborulunk. Mondom neki: Feltétlen szeretnék egy ajándékot átadni az elnök úrnak. Juttass bé! Jaj, nem lehet, protokoll, nem tudom, mi. Jó, mondom, de említsd meg, hoztam egy székely térképet s egy székely zászlót. Jó. Hát mennek bé a politikusok, RMDSZ, polgári párt, egymás után. Ahogy jőnek ki, a tévések esnek nekik: ki mit mondott, mit válaszolt az elnök úr. Gondolom, csak ki kell egyszer jöjjön, akkor odanyomom a kezibe, mese nincs. De szólítanak: a Székely Nemzeti Tanács! Bémegyünk Izsák Balázs, Kézdiről Péter János és én. Rögtön azzal kezdtem: Ezt szeretném átadni. Ez mi? Itt élünk 800 ezren, mondom, ezen a területen, fogadja szeretettel. Ez pedig a székely zászló, rajta a Nap és a Hold.  Akkor még nem akárki adott székely zászlót ajándékba. Elvette. Erre koccintsunk egy pohárral! Megvárom a sorom, rangban én voltam az utolsó. Az elnök: Szerusz, barátom, én hatgyermekes apával még nem ittam pertut!  Ledöbbentem egy kicsit. Szerusz, elnök úr. Én a poharat a számhoz vettem. Nagyon jó volt, még egyszer megkóstoltam. Úgy szoktam mondani: ez már olajos, lefutott. Izsákék félig itták ki. Nekem jólesett, szomjas es voltam, felhajtottam mind. Az elnök néz. Mondom: Elnök úr, ha pertut iszunk, azt így szokás. Erre a szájához vette s leloccsintotta ő is!… Öt perc helyett húszat ültünk benn.
*
Ez lenne a történet anekdotikus oldala. Az egyesület különben sok segélyakcióban vesz részt, erről legközelebb.
(folytatjuk)

Hozzászólások
Szavazás
Kire szavaz a május 26-i EP-választáson?










eredmények
szavazatok száma 613
szavazógép
2014-02-18: Közélet - Szekeres Attila:

Más kocsijával, jogosítvány nélkül, ittasan karambolozott

Szombatról vasárnapra virradó éjjel, kevéssel éjfél után egy Audi személygépkocsi kanyarban kisodródott az úttestről Sepsiszentgyörgyöt Oltszem felé elhagyva, az üvegházak környékén. A balesetről tudomást szerző rendőrök kiszálltak a helyszínre. Igazoltatás után A. I. (28 éves) gépkocsivezetőt szondázták, a digitális alkoholszonda 0,97 milligramm alkoholt mutatott ki egy liter kifújt levegőben.
 
2014-02-19: Pénz, piac, vállalkozás - Iochom István:

Üdülőközponttal bővül a Grand Hotel Bálványos (Beruházás)

Több mint 13 millió lejből bővítik a bálványosi Grand Hotelt. Az újabb beruházás kivitelezése tavaly szeptemberben indult, a bővítés részleteiről, az építkezési munkálatokról  Szarvadi-Téglás Loránd ügyvezető tulajdonos és Lukács Julianna gazdasági igazgató számolt be.