A sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely Háromszék legtöbbet utazó társulata, amely az elmúlt három évben Európa számos országában mutatta be a Fazakas Misi rendezte, Ahogyan a víz tükrözi az arcot című produkciót, és első thaiföldi kiutazása óta több ázsiai színpadon is megfordult.
Az Osonó nemrég tért vissza egy öthetes európai turnéról, a jövő héten fogadja a szentesi drámatagozat harminchárom fős diákcsoportját, március 15-e után pedig újra útnak indulnak, ezúttal Olaszország és Magyarország a cél. A turnékon szerzett tapasztalatokról Fazakas Misivel, a társulat vezetőjével beszélgettünk.
– A fesztiválokon elért sikerek arra utalnak, hogy Európában, de Thaiföldön is szeretik a nézők, amit az Osonó színpadra visz. Mégis mi a titka annak, hogy ugyanazzal az előadással évek óta egyik meghívás a másikat követi?
– Három éve projektekben gondolkodunk, tehát ha meghívnak egy fesztiválra, köréje szervezünk még néhány előadást. Elsősorban az adott ország, város magyar egyesületeit, közösségeit keressük meg, de korábbi kapcsolatainkra is alapozunk. A szervezés a turné előtt három hónappal kezdődik, felhívjuk azt a szervezetet, ahová szeretnénk menni, és ha nyitottak, elküldjük a rólunk szóló anyagokat. Az előadásról nagyon jó referenciáink vannak, video-összeállítás, tévéinterjúk, bejátszások. A szállást, az étkeztetést, az előadótermet a házigazdák adják, az utazás költségeit mi fedezzük, az anyagiakat pályázatok útján teremtjük elő, illetve az előadások utáni adományokból.
– Az Osonónak három állandó tagja van, de általában többen utaznak. Kik játszanak még a társulatban?
– A legutóbbi turnénkra nyolcan utaztunk. Mucha Oszkár, Daragics Bernadette és jómagam vagyunk az Osonó állandó tagjai, Benedek Patrik magyarországi önkéntes, Wittaka Ronachai Thaiföldről érkezett hozzánk, és velünk játszik Bilibók Apollónia a Mikes Kelemen Elméleti Líceumból, valamint Szőcs Tamás és Kerekes Salamon Csilla drámatagozatos diákok a Plugor Sándor Művészeti Líceumból.
– Mit tanult a társaság ezeken a turnékon?
– A legfontosabb, amit tanultunk, a modern gondolkodás. El kell fogadnunk: elmúlt az idő, amikor az állam megoldja helyettünk a dolgokat. Az egyéni felelősség, az egyéni kreativitás nagyobb jelentőségű, vagyis az, hogy ki miként oldja meg a problémákat, hogyan szervezi meg életét, akár gazdasági vonatkozásban is. Ez elől nem menekülni kell, hanem lehetőségként megélni, ami bátorságot, nyitottságot, rugalmasságot igényel. Sepsiszentgyörgyről valahogyan látszik a világ – és amikor az ember elmegy innen, rájön, hogy a dolgok máshol másként működnek. Akad, ami jobban, és olyan is, ami rosszabbul. A világban minden mozgásban van. Az a rendszer, hogy elvégezzük az iskolát, érettségizünk, egyetemre megyünk, rögtön dolgozunk, és reménykedünk, hogy nyugdíjig dolgozni is fogunk, teljesen felbomlott. Tanárként is arra jöttem rá: a diákokat el kell mozdítanom afelé, hogy bátrak, kezdeményezők legyenek, és ne várják, hogy más találja ki az ő életüket. Arra biztatom őket, hogy nagyon fontos világot látni. Tartottunk előadást egy európai önkénteskonferencián Ausztriában, és ott azt láttam, hogy huszonhat-huszonnyolc éves fiatalok hihetetlenül boldogok, egymás után pályázzák meg az uniós projekteket. Itthon nagyon keveset beszélünk ezekről a lehetőségekről a fiataloknak. A drámatagozaton erre figyelünk, uniós pályázatokban veszünk részt, jelenleg is Ausztriában tartózkodik képzésen egy diákunk. Ki kell mozdítani a fiatalokat, mert egy adott szinten túl a hazai oktatási rendszer nem tudja megadni azt a tudást, amit máshol megszerezhetnek. Nem a rendszert kell szidni, azzal nem segítünk, hanem nekünk kell kitalálnunk, hogyan tudjuk megadni a fiataloknak az ilyen lehetőségeket. Ezeket mi mind a turnékon tanultuk.
– Az iskolán kívül hol adódik alkalom beszélni a csináld magad típusú szemléletről?
– A műhelyfoglalkozásokon és a nyári táborokban sokat beszélünk ezekről. Minden osonós előadás után közönségtalálkozót tartunk, és ez ott is szóba kerül. A nézők gyakran mondják, ők sokat tanulnak ebből, de tulajdonképpen mi tanulunk a legtöbbet, mert Dániától Thaiföldig különböző közösségekben találkozunk ezekkel a gondolatokkal, és az mind tapasztalat számunkra.
– Milyen tervekkel tért haza az Osonó az európai turnéról?
– Elindultunk húsz városba, és ezeket ki szerettük volna húzni a listánkról, de nem így történt. Előfordul, hogy valaki látja egy német iskolában az előadást, és úgy tartja, vissza kell mennünk, mert szerinte a német fiataloknak más iskolákban is látniuk kell. A húsz városból huszonnyolc visszahívással tértünk haza. Itthon a Plugor Sándor Művészeti Líceummal közösen pályáztunk a Határtalanul programra, a jövő héten fogadjuk a szentesi drámatagozatos csoportot. A pályázat célja, hogy a szentesi fiatalok kapcsolódjanak be az itteni március tizenötödikei előkészületekbe, nézzék meg, hogy Székelyföldön mit jelent március tizenötödike. Közösen a drámatagozatosokkal készítünk egy happeningszerű, fiatalokról szóló március tizenötödikei produkciót, hogy fogalmazzuk meg, a jelenben mit jelent ez az ünnep a tizenöt-tizenhat évesek számára.
– Túl a kétszáznyolcvanadik előadáson mit üzen az Ahogyan a víz tükrözi az arcot produkció?
– Ez a fiatalok élethelyzetét, problémáit, jövőképét bemutató előadás, dokumentarista jellegű, igazi történetekből állítottuk össze, társadalmi, szociális kérdéseket dolgoz fel. Ha a fiatalok helyzetéről beszélünk, muszáj érinteni a felnőttek és az idősek helyzetét is, muszáj azt a rendszert érinteni, amiben vagyunk, és tulajdonképpen ennek a tükörképe – azt is mondhatnám, nagyon erős társadalomkritika. A fiatalokat szembesítjük saját magukkal, de a felnőtteket is szembesítjük azzal, hogy a jelenben a fiatalok mit gondolnak a világról. Azt hiszem, az egyik nagy hibája a felnőtt társadalomnak az, hogy nem kérdezik meg a fiatalokat ezekről a dolgokról, pedig a válaszokból nagyon sokat tudnánk tanulni.
