18—19. századÖnkormányzatiság Háromszéken

2008. február 16., szombat, Múltidéző

A Béldi—Mikes-kastély. Gróf Mikes Antal, gróf Mikes János főkirálybírók lakhelye, a szék igazgatóságának központja

Főkirálybírók

A székely székek teljhatalmú vezetői a térség önigazgatási és önkormányzati életének nagy hatalmú urai és nem utolsósorban a központi kormányzat helyi megbízottai voltak. Szerepük meghatározó volt az élet minden területén. A központtal való kapcsolattartás általuk történik.

Nem áll módunkban a királybírói intézmény egész időtartamáról részletesen szólni, bővebb információkkal csak a 18. század elejétől (1709) az 1848—49-es szabadságharc idejéig rendelkezünk. A megelőző időszakot tekintve, a 17. század közepétől a 18. század kezdetéig, elegendő adat hiányában csak a főkirálybírók részleges felsorolására szorítkozhatunk. A 17. század folyamán a székek élén tulajdonképpen két főtisztviselő állt: a katonai ügyek intézője a főkapitány, a főkirálybíró pedig a polgári élet minden vonatkozásáért felelt. Választásuk a széki közgyűlésen történt, és a jelöltnek a székben lakó birtokos nemesnek kellett lennie. A szabály alól azonban találunk kivételeket is. A főkirálybíró a főkapitánnyal és néhány fő emberrel együtt képviselte a széket az országgyűlésen. A Habsburg-uralom Erdélyben való berendezkedésével, főként pedig az 1711-es szatmári béke után megszűnik a székelyek általános hadkötelezettsége, ettől fogva tehát már szükségtelenné válik a főkapitányi tisztség fenntartása. Nem volt ezért közömbös a jelöltek személyisége sem, császárhű, a bécsi udvar érdekeit kiszolgáló főhivatalnokra volt szükségük, és ennek érdekében esetenként a választások tisztaságát is befolyásolják. A főkirálybírót meghatározatlan időre választják, tisztségét rendszerint haláláig viseli, újraválasztás nélkül. Kivételt képeznek ez alól az olyan esetek, amikor más beosztásba rendelik az illetőt, ritkábban előfordult lemondás is.

Háromszék igazgatása az állandó székhely kialakulása előtti időkben a mindenkori főkirálybíró személyéhez és lakhelyéhez kötődött, itt rendezték be a főkirálybírói hivatalt, a tisztséget vagy tiszti hivatalt, ahogy még nevezték, mely intézmény összesítette a hivatalnoki testületet. Felelősségük nagy volt, mert minden negatív megnyilvánulás elhárítását, a kirótt feladatok ellenőrzését, a lakosság jó közérzetének fenntartását, a mindennapi élet számos kérdésének megoldását és nem utolsósorban a kétpólusú társadalom közötti összhang fenntartását mind a főkirálybírótól kérték számon.

A főkirálybírói tisztség ennek megfelelő javadalmazással is járt. Az állam csak jól megfizetett hivatalnokoktól várhatta el a birodalmi érdekek hűséges és méltó képviseletét. Háromszéken azonban nem elégedtek meg az állam által juttatott tisztes jövedelemmel, hanem úgy gondolták, hogy a közbirtokban lévő területekből is bizonyos százalék őket illeti meg, mely gyakorlat nem váltotta ki a lakosság egyetértését, és emiatt a főkirálybírói mellékjövedelemből főkormányszékig terjedő ügy lett.

A botrány 1794-ben gróf Mikes János főkirálybírósága alatt robbant ki. 1794. július 29-én a főkormányszéknek készülő felterjesztésében a Székfüve elnevezésű, nagy kiterjedésű kaszáló-legelő közterület használatának történetéről írja az elöljáró: ,,Ezen nemes Háromszéknek szabad helyei között bír ezen sepsiszéki Bodza vize mellett lévő Székfüve nevezetű szénarétet, melyből a régi időktől fogva az idevaló főkirálybíráknak egyharmad rész exindáltatott a más kétharmad rész pedig Sepsiszéknek bizonyos communitásai között az szerint, amint maguk rendjéből következett minden esztendőben bizonyos számú communitasoknak rendre felosztatott. Gróf Nemes János idején ezen székfűvet minden esztendőben más communitasoknak árendába kiadatott. Most ezen főkirálybírói hivatalra kegyelmesen konferáltatván, valamint hogy néhai Henter Ferenc és ezek előtt mások is azon székfüvének harmadrészét pacifice bírták mind hivatalukhoz tartozó törvényes jövedelmet használták. De az idevaló székely katonák se törvényes jussommal, se a jó renddel semmit nem gondolván mind az én részemre kiszakasztott, mint pedig a megmaradt kétharmad részre erőszakosan rámentek, és amit hirtelen felgyűjtöttek, el is merészelték hordani, máig még semmi satisfactiot nem adtak".

Ez a terület Sepsiszéken lévén, ezért csak az itt lévő falvak részesülhettek a közös vagyon előnyeiből, a bérbeadás feladata pedig a sepsiszéki alkirálybírót illette. 1794. szeptember 3—4-én a közgyűlés újfent foglalkozott a ,,szék füveiből" való részesedés kérdésével, ahol a régi szokás fenntartásáról határoztak. A főkormányszék azonban felülbírálta a székgyűlés döntését, és a következőképpen módosította azt: ,,minthogy pedig a tisztek mostani fizetésének megállapítása után a fennálló királyi rendelések által az efféle segedelmek közönségesen eltöröltetnek, és az ilyetén közönséges jövedelmeknek nem különös személyekre, hanem a nemes szék közönsége szükségére kellessék fordítani, erre nézve a Gubernium, akinek a királyi rendelésnek voltaképpen leendő megtartása és az efféle közönséges jövedelmeknek az elintézett célra leendő fordítása fővigyázói köteleségében áll, kívánta kegyelmeteknek ezennel meghagyni, hogy a fenn irt szék közönséges helyeinek állapotáról és azoknak jövedelmeiről a királyi Guberniumot voltaképpen tudatosítani el ne mulasszák, arról való vélekedését is hozzátévén, hogy miképpen kellessék azon jövedelmeket a nemes szék közönsége szükségeire haszonnal fordítani". A főkirálybírák elvesztették tehát ezt a nem jelentéktelen jövedelmi forrást, melyet a Gubernium tisztességtelen és méltatlan haszonszerzésnek tekintett.

A főkirálybírókról pontos felsorolást készíteni nem könnyű feladat. Egyrészt a legrégebbi időkből származó feljegyzések hiányosak, másrészt esetenként a hosszabb idejű eltávozásuk alkalmával helyettesítőket állítottak, s ez akár több évig is eltarthatott. A főkirálybírói intézménynek van egy nehezen értelmezhető különlegessége: időnként a szék vezetőjét nem főkirálybírónak, hanem adminisztrátornak nevezik, anélkül azonban, hogy ez valami hatásköri változást vont volna maga után.

A legrégebbi időkből ismert székvezetők névsora így következik: 1615-ben Béldi Kelemen Háromszék főkapitánya, Mikó György pedig a főkirálybíró. 1642-ben Basa Tamás a főkirálybíró, 1655-ben Uzoni Béldi Pált találjuk a főhivatalnoki székben. Mikó István hivatalba lépésének idejét nem ismerjük, azt viszont igen, hogy 1687-ben hunyt el. Néhány hónapig Nemes János állhatott a szék élén, miután Apafi Mihály fejedelem 1687. október 5-én arról rendelkezik, hogy Nemes Jánost betegsége miatt Daniel Mihály váltsa fel a hivatalban. Rövid életű volt Daniel Mihály működése is, mert 1689-ben a tisztség újra megürült. 1689. június 17-én Apafi fejedelem új főkirálybíró választására tett felszólítást. 1689—1706 között ismeretlen a főkirálybíró kiléte, de léteznek arra utaló jelek, hogy ekkoriban Kálnoki Sámuel töltötte be a tisztséget. 1709-től azonban, Háromszék történetének leghosszabb ideig terjedő főkirálybíróságában báró Apor Pétert találjuk, aki nem kevesebb, mint 43 éven keresztül, 1752-ig állt a szék élén. Apor Péter 1752. szeptember 23-án bekövetkezett halála után, 1754-ig üresen maradt a hivatal. 1754. szeptember 20-án gróf Mikes Antal nyeri el a megbízatást. 1766-ban Mikes Antal betegsége következtében Szentiványi báró Henter Ferencet bízzák meg helyettesítésével. Ebben a minőségében az adminisztrátori titulust viseli, de 1767-ben már főkirálybíróként említik. Henter Ferenc 1784-ig tölti be a tisztséget.

1785—1790-ig a II. József-féle reformok közigazgatásra vonatkozó előírásai nyomán Székelyföldön eltörölték a széki különállást, és az egységes vármegyei rendszerbe sorolják be őket. Ilyen körülmények között születik meg Háromszék vármegye jóval nagyobb területtel, mint széki elődje. A vármegyék élén főispánok álltak, akiknek inkább képviseleti szerepük volt, mint igazgatási teendőjük. Halmágyi István volt marosszéki főkirálybírót nevezik ki főispánnak Há­romszéken. A tényleges vezetés az alispánok kezében összpontosult. A főispán a központi hatalom megszemélyesítőjeként kevésbé szólt bele a közigazgatás ügyeibe. Rendszerint nem is tartózkodik kinevezési helyén. A vármegye tényleges vezetője a rendes alispán (ordinarius vicecomes) lesz, aki főként közigazgatási és pénzügyi kérdésekkel foglalkozik. Háromszék vármegye rendes alispánjának gróf Nemes Ferencet nevezték ki. A kerületeket az úgynevezett másodalispánok igazgatták.

II. József halálával érvényüket vesztik az általa életre hívott reformok. A közigazgatás terén is visszaáll a hagyományos széki szerveződés rendje. 1791-ben gróf Nemes Jánost választották főkirálybírónak. 1793-ban a halálával megürült hivatalt ideiglenesen a koridős miklósvárszéki alkirálybíró, Thury Sándor töltötte be. 1794-ben gróf Mikes János következett a tisztségben. 1803-ban Mikes Jánost főkormányszéki tanácsossá nevezték ki, a hivatalt 1804-ben gróf Mikes Zsigmond foglalja el. 1810-ben Mikes Zsigmond lemond beosztásáról. 1810—1813 között a szék vezetését időlegesen Demién István végzi — a legidősebb jogán — mint kézdiszéki alkirálybíró. 1813-ban Cserei Miklós adminisztrátori beosztásban igazgatja Háromszéket. 1817-ben lemond állásáról. 1817-ben gróf Béldi László követi őt szintén adminisztrátori besorolással. 1835-ben gróf Nemes János a főkirálybíró, aki a titulust visszaszerezte, amelyet 1838-tól a szabadságharc leveréséig Horváth Albert viselt.

Az 1848—1849-es szabadságharc elfojtása után Erdély katonai és polgári kormányzója azzal a titkos utasítással jött a délkeleti határtartományba, hogy annak minden különállását, sajátosságát megszüntesse, s beleolvassza az összmonarchiába. Az ország etnikai viszonyait részben szem előtt tartva, három román, hét magyar és egy szász kerületet alakított ki. Az udvarhelyi kerület lényegében a Székelyföldet: Maros-, Udvarhely-, Csík- és Háromszéket fogta át. A körzetekre és alkörzetekre osztott hat nagy közigazgatási egység élén egy-egy katonai parancsnok állt. Az új felosztás értelmében, amely 1850—1854 között volt érvényben, Háromszék sepsiszentgyörgyi kerületre és négy alkerületre tagolódott. 1854-ben módosították a felosztást, tíz kerületre, illetve hetvenkilenc járásra osztották az országot. 1861-ben az uralkodó Erdélyben is elrendelte a mereven abszolutisztikus igazgatás megszüntetését, és a megyék, székek önkormányzati alapokra való visszaállítását. Ekkor nevezik ki a szék élére ideiglenes megbízással főkirálybírónak gróf Kálnoki Dénest. A végleges visszarendeződés azonban csak 1867-ben következett be. A székely főkirálybírókat ezentúl kormányjavaslat alapján a király nevezte ki. 1869-ben megérkezett Kálnoki Dénes számára a végleges királyi kinevezés, mely állást 1874-ig töltötte be. 1875 februárjában Lázár Mihály követte őt, az utolsó főkirálybíró pedig Szentiványi Gyula volt, akit 1875. május 19-én neveztek ki, 1876-tól pedig Háromszék vármegye első főispánja lett. Ezzel végérvényesen lezárult a főkirálybírói intézmény fennállásának több mint két évszázados krónikája. Az elkövetkező időszak az egységes, felülről irányított igazgatáson alapuló törvényhatóság, amely a helyi sajátosságokat nemigen vette figyelembe, így ezek háttérbe szorultak az országos érdekekkel szemben, és a térség gazdasági, szociális állapota nem sokat változott a múló időben.

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint bejut-e a Sepsi OSK labdarúgócsapata a felsőházi rájátszásba?







eredmények
szavazatok száma 181
szavazógép
2008-02-16: Elhalálozás - x:

Elhalálozás

Elhalálozás
Szívünk mély fájdalmával tudatjuk, hogy a kézdiszászfalusi
özv. HELLA IGNÁCNÉ
BABOS MARGIT
életének 90. évében hosszas betegség után 2008. február 15-én elhunyt.
Temetése 2008. február 18-án, hétfőn 11 órakor lesz a kézdiszászfalusi templomból.
Pihenése legyen csendes, emléke áldott.
A gyászoló család
7250684
2008-02-16: Képzőművészet - Vargha Mihály:

A hatvanéves Vetró András köszöntése

Együtt
A művészekről általában azt tartják, hogy befelé forduló, különc, öntörvényű emberek. Szellemváruk tornyából figyelnek, hogy a feldolgozott anyagot aztán kódolt üzenetek formájában szétküldjék a világba.