Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

A kézdiszentléleki Gáll Antal visszaemlékezései - 2.Megjárta a hadak útját

2014. június 26., csütörtök, Életutak

Horthy után Szálasi
Gáll Antal: Három hétig kúráltam magam, míg végre elértünk Szatmárig. Ott értesültünk arról, hogy Horthy lemondott, és mi mehetünk haza. Örömünk rövid ideig tartott. Alig telt el félóra, és jött a hír, hogy vissza mindent, Szálasi átvette a hatalmat. Németpárti volt. Feleskettek Szálasira, és meneteltünk tovább.

  • Gáll Antal katonaképe
    Gáll Antal katonaképe

Nem volt megállás. Mátészalkánál az út kétfelé ágazott. Amikor odaértünk, láttuk, hogy öt magyar katona fel van akasztva telefonpóznára. Mindegyiknek nagy tábla a nyakában. Arra rá volt írva, hogy mind így jár, aki elszökik a vonatról. Borzasztó látvány volt. Idősebbek is voltak az akasztottak között és egy falumbeli is, Baróthi Szilveszter. Őt  tartalékosként hívták be. Elgondolkoztunk, hogy csak ennyi egy honvéd becsülete? Őseinktől erősen el vagyunk korcsosulva, mert ők, ha hadba szálltak, a vezérek mindig elöl voltak a csapatok élén, de most, a második világháborúban csak hátulról irányították a menetet. Többször széjjelverték a csapatokat, és ki, ahogy tudott, úgy menekült. És ha hátrébb tévedt, elkapták a csapatcsendőrök. Mindjárt kísérték be a parancsnokságra, ott pedig a tisztek ki sem hallgatták, hogy mi a helyzet az illetővel, hogy került oda, hanem egyszerűen kezdték ráordítani, hogy tekergő, hazaáruló kommunista. Agyonlövöm, felakasztom – mondták, és meg is tették. Vonultunk vissza tovább. Tiszalöknél egy ideiglenes hidat csináltak. Recsegett-ropogott, mikor rámentünk. Egy négy-öt kilométerre levő füzes-nádas részbe kellett beásnunk magunkat. Minden tíz méterre két katona került. Egy rakás parancsnokunk volt, de amikor a másik parton megjelentek a szovjetek, csak egy őrmester maradt szakaszparancsnoknak. A többi tiszt mind kámforrá vált. A szovjetek szedték le a kerítéseket és három-négy gerendára szegezték rá. Este tíz órakor taszították vízre, és megpróbáltak átjönni a másik partra. Amikor beesteledett, mi is kiültünk a vízpartra és vártuk, mikor jönnek. Minden estére kaptunk nyolc-tíz kézigránátot. Összecsavartunk kettőt, és amikor a víz közepéig értek a tutajokkal, akkor dobtuk el feléjük a gránátokat. Amikor a pufajkájuk megtelt vízzel, onnan már többé nem szabadultak. Így telt el hat hét. Nappal a szovjetek nem támadtak. Közben vagy tíz napig nem jelentkeztek. Semmi mozgást nem észleltünk. A tisztek megkérdezték a legénységtől, ki vállalkozna önként, hogy átmenjen a túlsó partra, megnézni, mi a helyzet. Két önkéntest kértek. A túloldalon volt egy tanya, ahová az oroszok beköltöztek. Le is értesítették az egész vonalat, hogy éjfélkor megy át a két önkéntes. Este a mieink meg is rakták a partot mindenféle nehézfegyverrel, aknavetőkkel, páncéltörő ágyúkkal. Az önkéntesek át is mentek. Megtalálták a szovjet őrt, aki javában aludt. Megkötözték, a száját betömték, és odamentek az épülethez, ahol a szovjet katonák aludtak. Az ablakon keresztül kézigránátokat dobtak a helyiségbe, majd szaladtak vissza a csónakhoz. A szovjetek mint a méhraj, úgy zúdultak fel, és kezdtek lövöldözni. A két önkéntesnek sikerült visszatérni a hadtesthez. A mieink teljes tűz alá vették a szovjet oldalt. A Tiszát teljesen kivilágította a sok lövedék. Az önkéntesek tettükért dicséretben részesültek, tisztjük pedig vitézségi érmet kapott. Úgy állították be, hogy a közlegénynek kelljen kiharcolnia a vitézséget sokaknak. Volt, hogy egy csigolyás, nádas részben voltunk beásva. A lövészárokban volt idő megfigyelni a fácánok életét. Ott figyeltünk mozdulatlanul, ahogy jöttek és kapirgáltak körülöttünk. A fácánkakasok nagyon szépek, gyönyörködtünk bennük. Sokszor olyan közel jöttek, hogy majdnem megfoghattuk volna, de nem zavartuk meg őket, hogy máskor is jöjjenek, mert olyankor még azt sem éreztük, hogy csípnek a tetűk, amiből volt bőven.

Bakasors
Az akkori katonai vezetőség nem törődött azzal, mi történik a bakával, hogy azt le kéne közben váltani, hogy tisztálkodhasson, és két-három éjszakát pihenjen. A fontos az volt, hogy a baka mindig szorongassa a fegyverét, ha vonalba került, onnan nem volt más mentség, csak ha megsebesült, vagy fogságba került, vagy meghalt. Másképp visszaút csak parancsszóra volt, anélkül, ha eltévedt, már szökevénynek, hazaárulónak bélyegezték. Még a Tisza partján voltunk, amikor egy éjjel tőlünk arrább vagy negyven szovjetnek sikerült partra szállnia. Nekünk parancsba adták, hogy szükség esetén fel kell lőni a piros színű rakétát. Fel is lőttük. Mögöttünk egy rohamraj tartalékban, olyan kétszáz méterre, egy hadnagy vezette. Érkezett a rohamraj és megrohamozta a nádast kézigránáttal. Tizennyolc vörös katonát elfogtak, a többiek elmenekültek, beleszöktek a vízbe. Ez történt 1944. november 10-e táján. A gránát odacsapott a szovjetek közé, és egynek mind a két lábát levágta térdből. Ott ordított hajnalig, amíg a mieink jöttek, hogy elvigyék, de addig már elvérzett és meghalt. Virradatkor még egyikük ott vergődött a víz szélén az iszapban, de már fuldoklott. Azt mondta a kollégám, odavetek egy gránátot, hogy ne szenvedjen tovább. A kézigránát robbant, a szovjet katona pedig elmerült az iszapos vízben.

A Sztálin-orgonák
Arról szó sem lehetett, hogy kimozduljunk az árokból, mert abban a helyben odalőttek a szovjetek. Aztán két nappal később egy délután tőlünk jobbra, olyan két kilométeres távolságban elkezdték veretni a Tisza-partot gépágyúval meg a Sztálin-orgonával, és ez idő alatt a szovjetek átkeltek a Tiszán. Minden négyzetméterre esett egy gránát. Azt hittük, itt a világvége. Aki túlélte, annak tíz perc alatt megfehéredett a haja, megőszült, és az idegeit egy egész életre tönkretette. Ott már sokáig nem volt maradásunk. Vonultunk vissza pár kilométert. A mezőben újból be kellett ásnunk magunkat. Olyan vizes talaj volt, hogy meg kellett nézni, hol ponkosabb a hely. Ott voltunk pár napig a sík mezőben. Előttünk egy láb földben napraforgókóró, másik felől pedig egy nagy darab kocsányos. Azt mondták a vezetőink, hogy itt biztos nem jönnek végig a szovjetek, mert mindkét tábla el van aknázva. Ezért nyugodtak voltunk. Figyelőztünk, de semmi mozgást nem észleltünk. Mégis, valahonnan távolról úgy megcéloztak, hogy az orrom előtt a földhányásba csapódott a golyó. Be is húzódtam a gödörbe. Figyeltük a kórók széleit. Volt egy német golyószóróm, befűztem egy szalagot, és még egy kicsit vártunk. A szovjetek úgy végigjöttek a kóróföldeken, hogy egy akna sem robbant fel. Egyszer csak kiszaladtak a kórók közül. Annyian, hogy fekete lett tőlük a hely. Leadtam egy sorozatot közéjük, aztán kiugrottunk a gödörből és futottunk visszafelé. A hátunk mögött is egy kocsányos, az amúgy zörgött a golyóktól. De hála Istennek, egy sem talált el.

Istállóba húzódtak meg
Beesteledett. Egy szakaszvezető kiabált, hogy tűzelőállást kell foglalni, de azzal otthagyott. Egyszer mondom a kollégámnak, hogy csak ketten maradtunk, a sötétben mást nem láttunk a közelünkben.  Gyere, menjünk – mondtam neki –, hátha találunk valamilyen helyet, ahol megmelegedhetünk és valami ennivaló is akad. Elindultunk. Elértünk egy főutat. Mentünk az út mellett. Meg-megálltunk, hallgatóztunk, hogy nem jár-e valaki, meg hogy hol hallunk kutyaugatást. Egy meleg istállót is kerestünk, ahol megszáríthatnánk a kapcát és a zoknit. Végül egy faluhoz értünk. Be is mentünk az első udvarra. Hátul az istállóban volt négy tehén. Jó meleg volt. Ahogy hátramentünk, mindjárt jött a gazda is. Észrevette, hogy jár valaki az udvarán. Meg­kérdezte, mi járatban vagyunk. Meg­mondtuk, de azt ő is látta. Előment és hozott nekünk ennivalót. Ott pihentünk reggelig. Reggel megint jött. Korán hozott reggelit és mondta, hogy ne maradjunk sokáig, mert fél, nehogy ráfogják, hogy minket rejteget. Megköszöntük a szívességét és elindultunk.

Halomra lőtték a szovjeteket
Mentünk, s amikor a falu végére értünk, szembejött velünk egy lovas hírvivő. Kér­dezte, hová megyünk, mire mi azt feleltük, hogy a parancsnokságot keressük. Erre a lovas azt mondta: ne menjünk tovább, mert akit elkapnak, azt katonaszökevénynek veszik és felakasztják. A csapatcsendőrökhöz küldött, akik a közeli utcában állomásoztak. Hatan elmentünk a megadott helyre, és jelentkeztünk a csapatcsendőröknél. Akkor éjszaka visszavonultunk egy másik faluba. Ott reggel jött egy alezredes. No, aztán tőle megkaptuk a fogadtatást. Ahelyett, hogy megkérdezte volna, éhesek vagyunk-e, elkezdett or­dítani ránk, hogy tekergők, hazaárulók vagyunk, akiket agyonlövet. Ilyen „finomak” voltak a vezérkariak a közlegényekkel szemben. Volt hatunk között egy őrmester is, arra rátámadt az alezredes, hogy még maga is, őrmester? Aztán neki mondta tovább az alezredes, hogy vigye magával ezeket az embereket, itt nem mesze, a vasúti töltésen van a csapat. Ki is mentünk, engem beosztottak egy géppuska mellé kisegítőnek. Szép, napos idő volt. A mi hadállásunk a vasúti töltésen, a vörös hadsereg katonái pedig háromszáz méterre az országút mellett a sáncban. Az országút mellett volt egy tanya. Délután láttuk, hogy a tanyán nagy a mozgás. A szovjetek támadásra készültek. Erre a mi vezérkarunk is felfigyelt. Meg kell előzni a támadást – szólt a parancs –, a fegyvereket elő kell készíteni. A páncéltörő ágyúk felgyújtják a kazlakat, az aknavetők lövik a tanyát, a kisebb fegyverek pedig kereszttűz alá veszik a menekülőket. Halomra lőtték a szovjeteket. Volt ott rengeteg halott és sebesült.

Robbanógolyó ment át a lábfején
Estére lecsendesült minden. Hozták a vacsorát. Tőlünk vagy ötven méterre egy vasúti őrház, oda kellett menni az ételért. Mivel hatan voltunk, hárman közülünk elmentek, hogy hozzák el a vacsorát mind a hatunknak. Amikor közeledtek, szembementünk velük, hogy mindenki vegye el a vacsoráját. A többiek bementek a bunkerbe, én pedig megálltam a töltésen, és elkezdtem ott kanalazni az ételt. Alig ettem pár kanállal, amikor egy robbanógolyó átment a lábfejemen. Hanyatt estem. Mások odaszaladtak és mondták, hogy meglőtték a lábam. Hamar betekerték egy kendővel. Mondta az őrmester, hogy hamar valaki vegyen a hátára, és vigyen a konyhaszekérhez, mielőtt az elmenne. Az egyik bajtársam odavitt, és hátul betett a saroglyába. A szakács meg a kocsis behúzódott a szekér derekába, aztán a lovak elindultak, ahogy csak tudtak, haladtak. A kondérok csörömpöltek, s ez este messze elhallatszik. A szovjetek kezdtek lőni aknákkal, melyek hol előttünk, hol mögöttünk robbantak fel. Így mentünk kb. egy kilométert, aztán elértünk egy házhoz. Ott várt egy lovas hírvivő. Mivel a szekér nem tudott átmenni a segélyhelyre, olyan vizes volt a talaj, feltettek a ló hátára, s úgy vittek oda, közel volt. A ló megérezte a vérszagot és ideges lett, jól megrázott. Mikor bevittek a segélyhelyre, az orvos meglepődött, hogy nincs elkötve a lábam, sürgette a kötözést, azt mondta, siessenek, mert mindjárt elvérzik ez az ember. Azzal  beadott két nagy injekciót a mellembe. Volt ott egy heverő, s arra felfektettek. Nagyon gyengének éreztem magam, sok vért vesztettem. Másnap reggel jött egy kóboros szekér, szalma volt a derekában. Oda fektettek, s még egy súlyosabb sebesültet mellém. Az majdnem az egész úton jajgatott, ordított, míg déltájt  megérkeztünk Szerencsre. Ott újrakötöztek, s onnan elvittek Kassára. Ez a sebesülés november huszonnegyedikén este történt. Kassáról elvittek Érsekújvárra, ott már rendes kórház volt. Minden második nap vittek kö­tözésre, ott meglettünk volna, de állandóan szóltak a szirénák. Aki tudott, ment az óvóhelyre, mi, akik nem tudtunk járni, néztük a mennyezetet, hogy mikor szakad  ránk. Így teltek a mindennapok az izgalommal, mikor valaki becsapta az ajtót öt centit emelkedtem, úgy az idegeimre ment az a sok robbanás. 1944 karácsony másodnapján hordággyal kivittek az állomásra. Ott levágtak a földre, amíg sor került rá, hogy berakjanak a tíztonnás vagonokba. A vagonokban ideiglenes priccsek voltak. Egy vagonba tizenkét embert helyeztek el. Odajött hozzám egy fiatal nővér. Hozott egy üveg meggykompótot.
(folytatjuk)
 

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint tisztségben marad-e a Dăncilă-kormány év végéig?






eredmények
szavazatok száma 579
szavazógép
2014-06-25: Közélet - :

Javítják az egerpataki kultúrotthont

Tatarozzák az egerpataki kultúrotthont: jelenleg a kerítést festik, meszelik az épületet, kisebb javításokat végeznek.
2014-06-26: Riport - Kisgyörgy Zoltán:

Akik nem adják fel (Illyefalvi tejtermelők)

Ritkán történik meg, ha az alvégi nagyközségben járunk, hogy be ne kopogtassunk ifj. Benkő Árpádhoz, az illyefalviak Samukájához, a helybeli szarvasmarhatartók egyesületének elnökéhez. Ő az, aki gondolkozás nélkül egy csokorba tudja szedni a falusi tejtermelés jelenlegi tapasztalatait, s ami fő: távlatokban is gondolkodik, mert a helyi állattartásnak és tejtermelésnek is egyre újabb és újabb kihívásokkal kell megküzdenie.