a székelyföld peremén - 1.Jód-völgyi apadás

2014. július 5., szombat, Kultúra

Jód apró, emberi léptékű falu a Felső-Maros völgyében, Maroshévíz és Szászrégen között, Ratosnya község egyetlen magyar többségű települése. Télen, nyáron varázslatos vidék, látogatóknak, átsuhanóknak mindenképp, az ott élők számára viszont árnyaltabb ez a kép, ugyanis a településeken a fakitermelésre, illetve -feldolgozásra alapozott szocialista nagyipar összeroppanása után megszűntek a munkahelyek.

  • A szerző felvételei
    A szerző felvételei
  • Héner Sándor és felesége
    Héner Sándor és felesége

Bár magánvállalkozások továbbra is folytatják az erdőkitermelést, számuk megcsappant, több kisebb faipari vállalkozás csődbe ment, s a helybeliek nagyon elégedetlenek amiatt, hogy más megyékből érkezők vágják a fát, a cégek ugyanis saját, otthoni embereiket hozzák a Görgényi- vagy Kelemen-havasok vágtereibe dolgozni. Az itteni emberek 1989 előtt, a faipar virágzása idején elfogadhatóan éltek, viszonylag jól fizették őket a nehéz munkáért, de ez mára csak emlék, legfennebb az idősebbeknek jelent jobbacska nyugdíjat. Ma már jóval gyötrelmesebb az élet, a középkorúak, fiatalabbak közül sokan érezhetik magukat a rendszerváltás veszteseinek, de idősebbek is kimondják: régebb jobb volt, mostanra semmi sem maradt.
Jód az 1800-as években vadászati, majd főként fakitermelési céllal a környékbeli falvakból betelepített lakossággal létrehozott település, ma Ratosnya községközpont után ez a legnagyobb helység, korábban Jódtelepként emlegették. A vidék a 19. század második felétől, a vasút építésével s az iparosodással együtt kezdett benépesedni, ám a kommunizmus évtizedekig tartó robaja után ma már csendesek, szinte eseménytelenek a hétköznapok, az egykori, rönköket halmozó placc, a fatelep szinte üres, elhagyatott. A térségben egyre markánsabbak a gyarapodó nyaralók, Jódon a hétvégi házakat a hatvanas, hetvenes években kezdték meghonosítani, főként a marosvásárhelyiek, eleinte többnyire értelmiségiek jártak rendszeresen ide. A nagyfokú munkanélküliséggel küszködő jódiak közül némelyek Olaszországban, Spanyolországban dolgoznak, az otthon maradottak pedig élnek, miként körülményeik engedik. Ahogy lehet.

Kis magyar közösség
Nyelvében él a nemzet: noha a Felső-Maros völgyében erőteljesen fogy a magyar szó, Jódon ez a helyzet némiképp más, mert a mintegy háromszázötven lelket számláló falu háromnegyede még mindig magyar, másrészt az ott született románok is jól beszélnek magyarul, mi több, eddig román vagy félromán családból származó kisgyermeket is beírattak a helyi magyar óvodába. Az emberek többsége – nemzetiségétől függetlenül – büszke arra, hogy az itt élők jól megértik egymást, etnikai feszültségről nem tesznek említést. Sommásan ezt úgy is megfogalmazzák, hogy 1990 márciusában Ratosnyáról, Jódról (vagy a kissé távolabbi Gödemesterházáról) sem magyarok, sem románok nem mentek Marosvásárhelyre. Igaz, az is elhangzik: „annyira összevegyültek már magyarok a románokkal, hogy nincs nemzeti probléma”, más meg úgy fogalmaz: „már sem magyarul, sem románul nem tud rendesen”. Egy idős férfi a jódi üzlet előtt magyar, majd román köszönés után magyarul szól vissza: mindegy, hogy milyen nyelven hangzik el az adjisten. Gyakoriak a vegyes házasságok, ez ma már az itt élő fiatalok körében természetes, s azt is megjegyzik, ilyen körülmények között a gyermekek nemzetiségét általában az anyák határozzák meg.
Egyébként Ratosnya község lakossága a legutóbbi, 2011. októberi népszámlálás adatai szerint – a kimutatás Jódra lebontott részleteket nem tartalmaz – 2053 fő, ebből 1726 román, 327 pedig magyar nemzetiségű. Csaknem két évtizeddel korábban, az 1992-ben rögzített népességi mutatók Jódon 381 lakost jeleztek, közülük 286 magyar, 92 román, míg a 2002-es népszámlálás szerint Jód 376 lakójából 264 magyar, 110 román és kettő cigány. 2013 májusának utolsó napjaiban (marosvásárhelyi újságírók ebben az időszakban szerveztek riporttábort Jódon azzal a céllal, hogy a terepmunka után megszülető írásokat kötetbe foglalják, a Jód-völgyi apadás című riport ezt követően, júniusban készült el – szerk. megj.) több helybeli idős ember a jódi magyarok folyamatos fogyásáról, „apadásáról” beszélt, jóllehet a lakosság csökkenése nem kifejezetten etnikai gond, a fiatalok elvándorlását a nehéz megélhetés okozza. A helység magyar nyelvű elemi iskolája 2011-ben megszűnt, ez főként a vegyes házasságok számlájára tehető, mert amikor az anya román nemzetiségű, gyermekeit nem íratja magyar nyelvű osztályba – magyarázza Nagy Edit református kántor –, így azok a diákok, akik megtehetik, Régenben vagy Marosvásárhelyen járnak magyar iskolába. A többség Ratosnyán román tannyelvű osztályban tanulhat.

Faluképvázlat arcokkal
A jódi falukép igen eklektikus: a település házai a Maros bal partján sorakoznak, de az épített rész felhúzódik a Jód völgyén – itt található a református és a katolikus templom is, illetve a Református Parokiális Központ –, ez a legvonzóbb, legsajátosabb rész. A sikátorszerű utcákkal szabdalt településen mindenféle épület váltakozik: a szinte düledező, egykor patinás parasztházak mellett számos újabb, módosabb életvitelre utaló építményt látni, s jellemzőek a teljesen, korszerűen felújított házak is, tulajdonosaik rendszerint külföldön dolgoznak. A vasúton túl, a Jód völgyé­ben lakóházak közé ékelődnek a nyaralók, s minél feljebb megyünk, annál több a hétvégi ház, köztük igen sok méretes ingatlan. A megüresedő házakat leginkább turisztikai céllal vásárolják meg, így Jód lassan üdülőteleppé alakul. Az egykori, dombon álló iskolaépületből már csak romok maradtak, a kultúrház ugyan jobb állapotban, de felújításra vár.
Kékes-zöldes tónusú, kopott kapu nyílik Tanált Andrásék udvarára, keskeny, elkerített ösvényféle után következik a két idős ember háza, feleségével éppen az uborkának készítenek elő hálót, hogy azon „felmászkálhasson”. Mesélik, az itt élők inkább portán belül maradnak, miért is járnának össze, hogy „a nehézségeket osszák”? Tanálték fiai Jódon élnek, de a kisebbik gyakran megfordul Belgiumban, mert itt „se erdő, se munka”. Közvetlenül a szomszédságukban egy harsánykék bódé, azt mondják róla, hétvégi ház. Másfelé alig látni ilyen ócskaságot, Jódon inkább a szemrevaló víkendházak jellemzőek. Fennebb, a nyaralósoron a marosvásárhelyi Erzsike néni két botra támaszkodva biceg a kapuig. Itt szereti, nincs maradása városi tömbházlakásában, s bár nehezére esik a járás, nem hagyja magát. Távolabb, egy kisebb épületbe rekedt Olasz Béla, őt a jódi remeteként is emlegetik, régebb marosvásárhelyi vállalkozó, futballbíró volt, miután elvált, állandó jelleggel itteni nyaralójában él, elszigetelten, kutyákkal körülvéve. Lennebb, a falu központi részén, szabadtéri kis műhelyében Nagy Sándor egy szögletessé fűrészelt fenyőrönkön dolgozik, s kisvállalkozóként bürokráciára, nehézségek sorára panaszkodik. Vaskerítések készítésével is próbálkozott, de „az idei év a legrosszabb”, alig kap munkát, mert az embereknek nincs pénzük. Közel hozzá kétéves unokáját motorkerékpáron sétáltatja Kis Jenő, azért, hogy a kicsi „később legyen rámenős”, s közben a hatvanhárom éves férfi – bár nem ő az, akit az ág leginkább lefelé húz – kijelenti: „nincs itt semmi, régebb jobb volt”. Titi Viorel harmincévnyi fafeldolgozás után maradt állás nélkül, de mégis szerencsés, mert a református parókiánál alkalmi munkát végezhet. „Minden nehezebb ma, régebb volt egy biztos munkahely, tudtuk, merre megyünk, nem fájt a fejünk.” Öregedünk, s már nem kellünk – toldja meg kesernyésen az ötvenhárom esztendős férfi, miközben magyar nyelven, nosztalgikusan régi bálokat, helybeli mozizási élményeket elevenít fel. Majd azt is hozzáteszi: a jódi román anyanyelvűek is jól beszélnek magyarul, etnikai probléma itt soha nem volt. Kicsi unokájuk, Denisa magyar óvodába jár, a hatéves kislányt ők nevelik, mert míg lányuk korábban Olaszországban dolgozott, nagyon megszerette náluk. S míg ezeket meséli, a Jód-völgyi erdőkitermelő úton üres, termetes teherszállító gépkocsik robognak felfelé, Görgényüveg­csűr irányába, hogy aztán később farönkökkel megrakottan ugyanitt dübörögjenek vissza.

Akik szívesen ajtót nyitnak
Közel a falucska felső bejáratához, a Marostól jó kőhajításnyira lakik Héner Sándor és felesége, Irén. Nem jódi származásúak, az asszony Bukarestben született, székely szülők gyermeke, szász gyökerű férje pedig dedrádszéplaki, s noha negyvennyolc esztendeje itt élnek, még mindig van, aki azt mondja róluk, nem idevalósiak. Mindketten nyugdíjasok, Héner Sándor hetvenkilenc éves, tanító volt Ratosnyán, hitvese pedig hetvenhatodik évében jár, ő az erdészetnél könyvelt, s koruk ellenére folyamatosan háztáji munkával foglalkoznak. Mindketten fiatalabbnak tűnnek. Otthonuk ajtaját szívesen nyitják ki az érdeklődők előtt. Csibéket keltetnek a konyhában, s juhot, kecskét is tartanak, fóliasátorban zöldséget termelnek. Valamivel kell foglalkozni, mert kevés a nyugdíj, magyarázzák, de látszik, szívesen teszik. Bár huszonhárom éve nyugdíjas, a férfi aktív ember, most már csak presbiter, de nyolc évig önkormányzati képviselőként tevékenykedett a ratosnyai községházán, otthona mellett régebb működtetett egy kis zöldségesbódét, sőt, még azt is elmeséli, annak idején pártkongresszuson is járt. Milyen az élet Jódon? Jól megértik itt egymást az emberek, románok, magyarok egyaránt, nincs probléma – hangzik Héner Sándor válasza, aki azt is megjegyzi, ő maga is jobbára románul tanított. Héner Irén legnagyobb gondként a munkanélküliséget említi, ráadásul földművelésből itt nem lehet megélni, egy-egy kis háztáji vetemény csak a legszükségesebbeket biztosítja, igaz, nekik a fóliasátor előnyt jelent. A térség varázsát szerinte a természet adja, noha az itt élő fiataloknak, középkorúaknak ez nem jelent megélhetést. Lányuk Marosvásárhelyen tanít, de gyakran jár hozzájuk harmincéves unokájuk, Szőcs István, aki Pécsen járt egyetemre, hazatért, és Gyergyóban térképészként dolgozik. Amikor Jódon tartózkodik, környékbeli természetvédelmi területekkel foglalkozik, a nagyszülők büszkén mutatják fiatalosan berendezett, hangulatos manzárdszobáját. Unokájuk igyekszik könnyíteni nagyszüleik életén, akik „még szeretnének élni”, hogy ők is tudják segíteni. Irén néni arról is beszél, egyetemista korában sokfelé befogadták a fiút, s arra gondolva, hogy ez neki milyen jó érzés lehetett, ő maga is szívesen ajtót nyit az erre járóknak, örömmel mondja, jönnek is gyakran és sokan, rendszerint tíznél többen, finomakat főz, s melegszívű vendégfogadásban részesítik őket. Az ünnepekről Héner Irén elmeséli, „március tizenötödike elhanyagolt a népek között”, jobban tartják az ortodox szent napokat, viszont magyar húsvétkor a románok sem dolgoznak, és fordítva is ugyanez a helyzet, mind a két húsvétot ünnepnek tartják, ezt becsüli.

Hozzászólások
Szavazás
Mely párt jelöltjeit támogatja a vasárnapi önkormányzati választáson?











eredmények
szavazatok száma 565
szavazógép
2014-07-04: Közélet - Farkas Réka:

Lesz tüntetés, de nem december elsején

Lemondott a december elsejei tüntetés megszervezéséről a Magyar Polgári Párt (MPP), ám a tiltakozó megmozdulás nem marad el, egy vagy két nappal korábban az RMDSZ-szel közösen megtartják a nagygyűlést, melyen a román kormányt emlékeztetik a Gyulafehér­vári nyilatkozat ígéreteire – jelentette be Kulcsár-Terza József, az MPP háromszéki elnöke.
 
2014-07-05: Kultúra - :

Aki saját magának szeme (Zayzon Ádám első képzőművészeti kiállításához)

Zayzon Ádámot nem kell bemutatni Sepsiszentgyörgyön. Ő Zayzon Ádám. A kellékkészítő mester. Az ezermester. A mindent megoldó, kísérletező kedvű újrahasznosító. Hegyek vándora, fák, füvek ismerője. Anyagok alakítója. Varázsló. Tanácsadó. Barát. Ahogy Kerezsi Nemere nevezte őt Moholy-Nagy egyik írását felidézve a 2010-es kiállításmegnyitón: egész ember.