Székelyföld peremén - 3.Jód-völgyi apadás

2014. július 19., szombat, Közélet

Az utolsó magyar bástya
A Felső-Maros völgyében élő magyarok egyetlen működő intézménye – utolsó bástyája – a római katolikus és a református egyház. Ebben a térségben, miként máshol is, a magyar nyelvű oktatás folyamatosan háttérbe szorul, így az anyanyelvhasználat családon kívül csak templomokban, gyülekezeti házakban biztosított.

  • A jódi református templom. A szerző felvételei
    A jódi református templom. A szerző felvételei
  • Márton István és Nagy Ferenc
    Márton István és Nagy Ferenc

A magyar nyelv folyamatos térvesztése egyaránt érint reformátusokat, római katolikusokat, így a térség szórványlelkészei nemcsak lelkipásztori, hanem anyanyelvápolói szolgálatot is ellátnak. Mentik a menthetőt, ameddig tehetik.
A kisrégió településein a katolikus hívekről Márton István gödemesterházi plébános gondoskodik. Fiatalos, dinamikus lelkész, aki szerint szórványvidéken jellemző, hogy a lelkipásztor egy-két év szolgálat után általában továbbmegy, s más jön helyette, de ez a gyakori váltás a közösségnek nem jó. Ő maga nyolc esztendeje szegődött a Maros mentére, Ma­roshévíztől Dédabisztráig teljesít lelki szolgálatot, próbálja összetartani közösségét. Össze­sen 274 híve van, többségük a három nagyköz­ségben él: százharmincnyolcan Gödemes­ter­házán, nyolcvanan Palotailván, míg ötvennégyen Ratosnyán, illetve Jódon laknak. Feke­te­gödén mindössze hat lélek maradt, ott egy ház­nál tartja a szentmisét, miközben olykor főznek, ez a „családpasztoráció teljes megélése”, élete egyik legnagyobb élménye. Anyagi problémák mindig voltak, vannak, de „ha az Isten veled van, bármi lehetséges” – vallja a nagykászoni származású pap. Ilyen körülmények között fontos, hogy a lelkész hívei között éljen, ráhangolódva az ő egyszerű életükre, „a lelkipásztorkodásnak a 21. században csak így van esélye, szórványban igen lényeges a személyes kapcsolat, mert ennek megtartó ereje van”.
Márton István meséli, Jódról, illetve Ra­tosnyáról katolikusok mellett reformátusok is jönnek misére és fordítva, hívei református istentiszteletre is elmennek. Általában harminc-harmincöten vesznek részt a szentmisén, köztük hat katolikus gyermek. Itt a református és a katolikus egyház egymást kisegíti, örömteli, magyarázza, hogy a református harangozónő katolikus férjével együtt gondozza templomukat. „Ez az átjárás itt, Jódon és Ratosnyán működik a legjobban – hangsúlyozza –, ez az egyik legjobb dolog, ami nekem örömet okoz, mert figyelünk egymás ünnepeire. Nekem ez jó érzés, mert eljönnek a templomba református és katolikus fiatalok, együtt szervezik ünnepeiket, úgy lehet közösséget építeni, hogy ebben mind a két felekezet részt vesz.”
Ezen a vidéken sokkal gyötrelmesebben élnek az emberek – magyarázza Márton István –, mint ott, ahol több termőfölddel rendelkeznek, de ez a helyzet „megtanította ezt a népet túlélni, megpróbálnak mindenből, a legsilányabb dolgokból is kihozni valamit”. Igen nehezen élnek a palotailvai volt fafeldolgozók – Gödemesterházával és Ratosnyával ellentétben ott semmilyen őslakosság nem létezett –, nehezen tudnak valamihez kezdeni.
Érdekes tény, és elég nehéz elfogadni, hogy két magyar tömb, a gyergyói és a marosszéki között, Erdély közepén szórványban vagyunk – fejtegeti a plébános. „Istenbe vetett hitünk és vallásunk jelent valamilyen garanciát arra, hogy megtartsuk magyarságunkat.” De minden szempontból küzdeni kell, Gödemesterházán például 2013 őszétől megszűnt a magyar elemi, a kisdiákok Maroshévízen járhatnak iskolába. A hittanóra így arra is jó lehetőség, hogy a gyermekek egymással találkozzanak a plébánián, ott van egy kis könyvtár, de még játékokkal is felszerelték. Nagyobbak számára szombat esténként tart hittanórát, ilyenkor szorgalmazza a felolvasást is, mert otthon nem olvasnak, kijavítja a helytelen beszédet. Szentmiséin gödemesterházi reformátusok is részt vesznek, mi több, vegyes házasságban élőknél előfordul, hogy az ortodox feleségek is eljönnek. Két görögkeleti vallású nő katolikusnak kereszteltette gyermekét, vannak olyan gödemesterházi ortodoxok, akikhez rendszeresen jár házszentelésre, „ha nem megyek, megsértődnek”.
Ha eljövünk Székelyföldről szórványvidékre papnak, itt másképp kell magyarnak lenni, „az ottani kabátot le kell vetni” – hangsúlyozza Márton István, hozzátéve, ezeknek az embereknek itt kell élniük, el kell fogadniuk az itteni játékszabályokat. „Hiszem, hogy a mi március tizenötödikénk is olyan értékes, mint ott, ahol kivonulva emlékeznek, itt másképp kell ehhez hozzáállni, hogy ne sértsünk meg más nemzetiségűeket, ne keltsünk konfliktushelyzetet. De ez nem meghunyászkodás, a magunk módján mi is megtartjuk ünnepeinket.”


Menedék a gyülekezetnek
A patinás, Debreczeni László által tervezett jódi református templom szomszédságában, a Jód-patak jobb oldalán, az erdő mellett, vadregényes környezetben húzódik a Református Parokiális Komplexum. Többfunkciós épület, udvarán sportpálya, játszótér s a lelkészi hivatalon, illetve paplakon kívül közösségi tevékenységeket befogadó helyiségekkel, vendégfogadásra kialakított emeleti szárnnyal is rendelkezik. A létesítmény Nagy Ferenc református lelkipásztor és felesége, Nagy Edit kántor tizennyolc éves jódi szolgálata alatt született, s elképzeléseik szerint az elkövetkező időszakban tovább alakítják, szépítik.
A disznajói származású házaspár 1995-ben került Jódra, s holland testvérgyülekezetük javaslatára 2000-ben határozták el, hogy kibővítik az addigi lelkészi hivatalt és lakást, vendégfogadásra is alkalmassá teszik. Elkezdték az építkezést, kialakították a tetőteret, a gyülekezeti termet, a konyhát s vendégházuk 2003-tól működik – magyarázza Nagy Edit. Egyebek mellett azzal is szerencséjük volt, hogy férje ezermester, mindenféle munkálatot elvégzett padlócsempézéstől a villanyhálózat vezetéséig – teszi hozzá. Nyáron negyven-negyvenkét főt fogadnak szobáikban, télen húsz személynek biztosítanak fűtött helyiségekben szállást. Az emeleten társalgót is berendeztek, a folyosóról több mosdó, illetve tusolófülke, illemhely nyílik. A vendéglátással Nagy Edit foglalkozik, hírük „szájról szájra” terjed, nem reklámozzák, ennek ellenére szobáik folyamatosan foglaltak, sokan felkeresik vendégházukat, az őket támogató református holland barátaik mellett érkeztek már Ma­gyaror­szág­ról, Finn­or­szágból, de még Irakból is.
Létesítményük közösségi jellegű: Nagy Edit hetente egyszer vallásórát tart két tucat gyermeknek, a nagyobb ifiseket férjével bibliaórára várják. Utóbbiak mintegy húszan vannak, köztük egyetemisták is. A tiszteletes asszony az itteni csendet szereti, nem tudna városban lakni, élete a zene és a gyermekek, ezért színdarabot, néptáncot, énekeket tanít nekik, karácsonykor házról házra járnak énekelni. Vallásórára nemcsak reformátusok, hanem katolikus, mi több, ortodox gyermekek is eljönnek, szép magyar szóra tanítja a 6–14 éveseket, mert többségük „úgy beszél, mint a csángók”, számukra fontos a magyar óra. Kisebbeknek, fiataloknak nyaranta evangelizációs tábort szerveznek, ilyenkor negyven gyermek zsongja be a parokiális központot, helybeliek mellett széplakiak is. Számára az a legfontosabb, hogy magyarul tanítsák őket, kéri tőlük, beszéljenek magyarul, mert a vegyes házasságok miatt erre egyre kevesebb a lehetőségük. A vegyes nemzetiségű családokban a gyermekek magyar nyelvhez való viszonya az anyákon múlik, ha ők román anyanyelvűek, otthon inkább románul beszélnek, s így tanulnak majd tovább az iskolában – magyarázza a kántor.
De nem csak fiataloknak nyújtanak szellemi és lelki táplálékot, gondoskodni próbálnak felnőttekről, idősebbekről is: télen bibliaórát tartanak, közösen vallásos filmet néznek, illetve farsangi bált szerveznek, kórusban énekelnek, színdarabot tanulnak, mi több, a nyugdíjasokat még fürdőre is elviszik. Amikor bemutatnak egy-egy színdarabot, zsúfolásig telik a kultúrotthon, utána még mulatságot is tartanak. Ha mi nem hozunk össze valamit, itt nincs semmi – vélekedik Nagy Edit, mind­ezek ellenére úgy látja, negyven-ötven év múlva Jódon már nem lesznek magyarok.


Küzdelem a rozsdával
Nagy Ferenc református szórványlelkész tizennyolc évi jódi és környékbeli szolgálat után úgy értékeli, a Felső-Maros menti magyarság helyzete hosszú távon nem túl biztató. Mivel a családok nagy része vegyes nemzetiségű, nincs magyar iskola, a gyermekek magyarság szempontjából „elvesznek”, az egyház az egyedüli intézmény, amely tartja a lelket a magyarságban. Tapasztalata szerint a kiüresedő házakat általában román nemzetiségű városlakók vásárolják meg nyaralónak, akik nem tartanak kapcsolatot sem az egyházzal, sem a közösséggel. Gyülekezete fogy, amikor idekerültek 1995-ben, még 350 magyar református élt, ma már csak 203-an maradtak, nyolcvan százalékuk nyugdíjas. Egyre kevesebb a fiatal, lassan megszűnik a tánccsoport is, bár amikor négy-öt évente szerveztek egy-egy nagyobb kirándulást, akár Hollandiába is, ők mindig felléptek. Vendégházukban vakációzó apró gyermekekkel, ifjabbakkal próbálják pótolni ezt az űrt, ilyenkor nem érzik, hogy hiányoznak közösségükből a fiatalok.
„Harminc-negyven év alatt biztosan leapad gyülekezetünk, viszont soha nem veszítjük el a reményt” – vélekedik a szórványlelkész. Sze­rinte bekövetkezhet változás, ha turizmus vagy más téren befektet egy komolyabb vállalkozó, akkor minden másképpen alakulhatna. Nagy reményeket fűznek az épülő ratosnyai vízi erőműhöz, ott lesz majd egy hatalmas gyűjtőtó, amely lendíthet egyet a vidék idegenforgalmán. „Ez a nagy fogyás nemcsak az elhalálozásnak, hanem a kivándorlásnak is tulajdonítható – hangsúlyozza a lelkész –, Nyugat-Euró­pának talán nincs is olyan országa, ahol ne len­ne elszármazottunk. Úgy érzem, nekünk, erdélyi magyaroknak hatalmas betegségünk, hogy amikor honfitársaink kikerülnek Nyugatra, nem úgy gondolkoznak, mint a román atyafiak, akik igyekeznek pénzt spórolni, hazajönni, és valamibe befektetni, magyarjaink inkább arra törekednek, hogy kint minél hamarabb felszívódjanak.”
A lelkészi állás Jódon anyagiak miatt nincs veszélyben, a gyülekezet hozzájárulása mellett további bevételi forrást jelent a vendégház, harminchektárnyi erdejükből származó jövedelmüket pedig befektetik az épületbe. Vasárna­ponként az egyházközség 15–20 százaléka vesz részt istentiszteleten, amikor a fiatalok hazajönnek, hetvenen is összegyűlnek a templomban. Ratosnyán a községközpontban mintegy félszáz református él, a palotailvai közösség már sokkal kisebb, legkevesebben Dédán (hárman) és Dédabisztrán (öten) maradtak, Szalárdon már kihalt a magyar közösség.
Nagy Ferenc azt vallja, sokszor jóval nagyobb a lelki elégtétele egy szórványlelkésznek, mint nagyvárosi kollégájának, az arányokat tekintve ugyanis Jódon jóval többen járnak vasárnaponként templomba, mint egy-egy városi gyülekezetben, előfordul, hogy kis közösségük fele is részt vesz az istentiszteleten. „A mi szolgálatunkban is megvan a sikerélmény – hangsúlyozza –, ugyanakkor a magyar nyelv utolsó bástyája itt a templom, én a magyarság szempontjából úgy tekintek egész Erdélyre, mint egy hatalmas pléhlemezre, amelyet mindenhol kikezdett a rozsda, de legjobban a széleken, a végeken terjed. Pilla­natnyilag Erdélyben az egyházak azok a bástyák, amelyek próbálják megakadályozni e rozsda terjedését. Mindenhol fogyunk, de ameddig az érintett településen az egyház tud biztosítani egy lelkészi állást, addig a magyaroknak lesz egy menedékük, egy bástyájuk, ahova húzódjanak és ahonnan erőt kapnak, hogy kitartsanak.”

Hozzászólások
Szavazás
Mely párt jelöltjeit támogatja a vasárnapi önkormányzati választáson?











eredmények
szavazatok száma 565
szavazógép
2014-07-19: Képzőművészet - :

Lovasiskola (A XXII. Incitato-tárlat)

Mindenekelőtt köszönet a szervezőknek, Tóth Ildikónak, aki nagy kötelességtudattal, elszántsággal egy szép, de nagy kihívást jelentő örökséget igyekszik minden évben továbbvinni: az Incitato művésztábort. Ugyancsak köszönet Vincze László művészeti vezetőnek, hogy a tábort egybefogja, hogy az alkotás folyamatait végigkíséri, a műveket a kiállításra előkészíti. És nem utolsósorban köszönet mindazoknak a művészeknek, akik részt vettek az idei táborban, illetve azoknak, akik évről évre megfordulnak itt, éltetik ezt a hagyományt színvonalas alkotások létrehozásával.
 
2014-07-19: Világfigyelő - :

Szakadár területről indíthatták a rakétát (Maláj utasszállító)

A Malaysia Airlines repülőgépét föld-levegő rakétával lőhették le, amelyet minden valószínűség szerint egy kelet-ukrajnai, a szakadárok által ellenőrzött területről indítottak – mondta Samantha Power amerikai ENSZ-nagykövet az ENSZ Biztonsági Tanácsának tegnapi ülésén. Hozzátette: az SA–11 föld-levegő rakétarendszer technikai összetettsége miatt nem zárhatják ki azt, hogy működtetésében technikai segítséget nyújtottak az oroszok. Moszkva ugyanakkor Kijevet hibáztatja a történtekért.