Daragics Bernadette a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Mű­vészeti Líceum drámatagozatán érettségizett 2009-ben. A színészettel nyolcadik osztály után kezdett foglalkozni, de nem feltétlenül a szakma iránti érdeklődésből, hanem elsősorban az a nyitottság, közösségi együttlét vonzotta, amit ebben az oktatási formában remélt.
– Nem azért mentem drámatagozatra, mert színész akartam lenni, hanem mert az elemit Waldorf-osztályban végeztem, ott megtapasztaltam a kreatív iskolát, ahol nem a vonalas füzetbe írtuk a betűket vonaltól vonalig, hanem sokkal szabadabban tanultunk. Nem voltunk beskatulyázva egy megszabott rendszerbe, amit muszáj követni, hanem személyre szabottan oktattak, és a módszer nagyon tetszett nekem, mély nyomot hagyott bennem. Később a Mikóban tanultam, az egészen más volt. Majd nyolcadik osztály végén, az első drámafelkészítőn úgy éreztem, hogy egy kicsit visszatért számomra a waldorfos szabadság, akkor arra gondoltam, ez jó lesz nekem. Kilencedik osztály végén Fazakas Misi elmondta, hogy szeretné elkezdeni egy új előadás próbáit, színészeket keres, és rám is gondolt. Két nap gondolkodási idő után igent mondtam. A nyári táborban kezdődtek a Részletek a bolyongás meséiből című produkció próbái, nagyon jó csapathangulat alakult ki. Addig ingáztam Bodokról, tizedikben beköltöztem Sepsiszentgyörgyre, és számomra ezzel indult az osonós élet.
– Az Osonóban maradtál érettségi után is, ami általában igen ritka az amatőr társulatoknál. Mit ad neked ez a munka?
– Nagyon megtetszett a közösségben való létezés, az, hogy vannak körülöttem olyan emberek, akikre lehet számítani, akik segítenek, akikkel együtt vagyunk, és az érzés, hogy nem vagyok egyedül. A színház szeretete is erős érzés bennem. Az értelmét abban látom, hogy ott vannak a nézők, akik a közönségtalálkozókon visszajeleznek. Erőt ad az a tény, hogy létrehozunk egy előadást, és hat az emberekre, egy kicsit továbbgondolkodásra, néha cselekvésre is készteti őket. Hogy ezt mi hozzuk létre, és az emberekből ezt kiváltja, nagyon erős visszajelzés, megerősítés számunkra.
– Hivatásos színházi társulatnál erre nagyon kevés lehetőséged lenne, így ez is közrejátszik abban, hogy az Osonót választottad?
– Ez mindenképpen meghatározó számomra, de az is nagyon fontos, hogy rengeteget utazunk. Ha egy hónapot egyfolytában itthon vagyunk, az már húz le, energiaszintben nem tud továbbvinni. De az, hogy tizenkét hónapból hetet úton vagyunk, és folyamatosan találkozunk különféle emberekkel, kultúrákkal, különböző országokban, városokban fordulunk meg, olyan élmény, amit egyelőre nem adnék fel semmiért.
– Tavaly tizenhat országban léptetek fel, valóban alig voltatok itthon. Úgy  tartjuk számon, hogy az Osonó Színházműhely Három­szék, de talán egész Székelyföld legtöbbet utazó társulata. Meddig tarthat számodra az osonós életforma, az állandóan utazó életmód?
– Osonósnak lenni valóban életforma, de azon én is elgondolkodom, hogy hogyan tovább. Huszon­három évesen már foglalkoztat a család gondolata, és persze valamiből meg is kell élni. Egyelőre még szükségem van a szülők támogatására, és nagyon hálás vagyok azért, hogy még mindig mellettem állnak. Az Osonóban és a Bolyongó Színházi Egyesületben próbálunk olyan szintre eljutni, hogy éljünk meg a pályázatokból.
– Többször jártatok Thaiföldön, ahol az előadások mellett színészi tréningeket is tartottak, a vendéglátó társulattal közös előadásokat készítettetek. Itthon egyik beszámolón érezhető volt, hogy nagyon megérintett titeket a thaiföldi lét.
– Az első alkalom nagy felfedezés volt. Érdekesnek tűntek az emberek, az épületek, az utcák, a sokadik alkalommal pedig már sikerült úgy odamenni, hogy igazán belekóstoltunk a thaiföldi életbe, az ottani szokásokba. Ez azt is jelentette, hogy le kellett mondani arról, amit Európában megszoktunk, a rendet, a rendszert, a tisztaságot, a külsőségeket, akár öltözetben is. Thaiföldön nem foglalkoznak az emberek azzal, hogyan lépnek ki az utcára, hogyan öltöznek. A késés ott nagyon megszokott, mi ellenben az Osonóban megköveteljük magunktól és másoktól a pontosságot. Ott, ha megbeszéltük, hogy reggel kilenckor elindulunk a turnéra, akkor fél tizenegy előtt senki nem volt az autóbusznál rajtunk kívül. Ők nem késésként élik ezt meg, hanem azt mondják, amikor úgy hozza az élet, és mindenki készen áll arra, hogy elinduljunk, akkor elindulunk. Ezt nehéz elfogadni, de muszáj alkalmazkodni, lemondani arról a rendszerről, amiben mi élünk Európá­ban.
– Az Ahogyan a víz tükrözi az arcot című előadást évek óta műsoron tartjátok, bármely égtáj irányába, bármely országba vittétek, sikerrel mutattátok be. Mi a titka ennek az előadásnak?
– Szerintem az fogja meg a nézőt, hogy az emberekről, az emberek problémáiról szól, arról, ami nagyon közel áll mindenkihez, ami mindenkit foglalkoztat, többek között a családi problémák, a gyermekek és szülők kapcsolata, elhidegülés a szülőktől, a kommunikáció hiánya, a tanügy jelenlegi helyzete, a fiatalok jövőképhiánya, az elvándorlás. Ez mind olyan, amit nem lehet egyoldalúan megoldani, ezért is próbáljuk kerülni azt a helyzetet, hogy az előadás által megoldást mutassunk. Olyan eszközöket használunk, amelyek által az előadás tizennégy évesnek és hatvan-hetven évesnek is szól.
– Hogy foglalnád össze azt, hogy milyen egy osonós?
– Osonósnak lenni sok munkával, kitartással jár, aki osonós, annak egyszerűnek, kreatívnak, lendületesnek kell lennie, legyen benne alázat a munka iránt, és legyen képes megérteni, hogy mindaz, amit az Osonóban tesz, szolgálat.