Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Bemutató a Tamási Áron SzínházbanOrosz haláltánc

2014. november 15., szombat, Kultúra

Sardar Tagirovsky Csehov-adaptációja, a Meggyeskert az egyik legkülönösebb Csehov-előadás, amelyet átélnem adatott, noha láthattam néhányat az elmúlt évtizedekben. Az alábbiakban arra keresem a feleletet, miért és mitől más a fiatal rendező Csehov-képe, az előadás idejére újjávarázsolt, száz évvel ezelőtti orosz világ, mint az eddigi általam látott magyar, román vagy éppen lengyel, orosz előadásoké.

  • Fotó: Barabás Zsolt
    Fotó: Barabás Zsolt

Kétségtelenül szereti hőseit, de kegyetlenül ábrázolja őket álomvilágukban, amely csapdaként zárul köréjük. Nincs menekvés. Helyettük mások jönnek és számukra se lesz... Csehov magyar színpadokon eddig Cseresznyéskert címmel játszott drámája egy saját benső ellentmondásaitól megrendült birodalom krízisét jeleníti meg, mintegy megelőlegezve az 1905-ös forradalmat. De továbbmennék, azáltal, hogy a rendező pontos képet rajzol szereplői, urak és cselédek totális, tragikomikus, de megrendítő életképtelenségéről, száz év után mintha arra is válaszolna, hogy miért is esett Oroszország a darab megírása után másfél évtizeddel a bolsevikok kezébe.
A rendező ismeri az orosz világot, abban nőtt fel, lapunkban megjelent interjújának egy elhanyagolhatatlan mondata akár ars poeticájának is fölfogható! „Azt éreztem, hogy (Csehov) sokszor fájdalmas komédiája nem tud működni a materialista felfogású Nyugaton, és szeretném ezt a szellemiséget megfejteni, megtalálni itt, most.” A kísérlet sikerült, de ettől valahogy nem lettünk nyugodtabbak. Már néhány éve Gorkij A nap fiai című drámájának Zakariás Zalán rendezte előadása is azt sugallta, hogy valami forr a mélyben, valami készülődik a századforduló Oroszországában, valami bizarr világvége-hangulat uralg a lelkeken. (A mélabús szláv lélek.) Az előadás egy pontján megjelenő vándorlegény, a maga visszafojtott agresszivitásával már jelzi, mi vár még a tragédiájukat túlélőkre. A játék a „meggyes”, illetve „cseresznyéskerttel” több mint egyszerű játszadozás, valami miatt a lecsúszó úri család fellegekben járó tagjai a „meggyeskertet” tartják magukhoz méltónak. Amikor a sérelmeiért végre fizetni akaró kereskedő, a család egykori jobbágyának fia, Lopahin (Pálffy Tibor) először ajánlja fel a megoldást, ki kell vágni a cseresznyéskertet, Gajev (Szakács László alakítása elsodró, úgy karikíroz, mintha nem is lenne tudatában, totálisan azonosul a vidéki csodabogár nemes úrral, akire élete alkonyán szomorú sors vár, állást kell vállalnia!) dühösen kijavítja: „meggyeskertet”!, s ezt beszélgetéseik során mániákusan többször is megteszi, a megoldással valahogy nem értenek egyet! A ház Párizsból hazatérő asszonya (D. Albu Annamária) ezt egyszerűen „közönségesnek” tartja, noha közeledik az árverés, végzetesen el vannak adósodva, csúszik ki világuk a lábuk alól, világuk, amelyhez őszintén ragaszkodnak, de megtartásáért nem tesznek semmit. Várnak. Ez a várakozás, ez a lassúság, ez a monoton, unalmas, idegborzoló lassúság indítja az előadást. Tizennégy percig egyetlen szó sem hallatszik a félhomályos színpadon, csak Lopahin–Pálffy sétál, téblábol, ámolyog a színpadi ház gyerekszobájában, várja a Párizsból hazatérő úrnőt, de nem megy ki az állomásra, lázadása már érlelődik, s az előadás során – miközben hazatérnek a távollevők és megint együtt a család, lassan kiderül, ezek csak vesztesek lehetnek, ezt a partit csak ő nyerheti meg, akit lenéznek és megvetnek. Pálffy alakítása félelmetes, egyre dermesztőbb, mintegy ellenpontja a többieknek, a családnak, uraknak, cselédeknek, indulatait sem tudja kordában tartani, talán nem is akarja, vélt vagy valóságos sérelmei más színben láttatják a család – a rendező által empátiával felrajzolt – patriarkális világát. Ez az empátia nagy lehetőséget teremt a színészeknek, felszabadultan játszhatnak, újjávarázsolva a száz éve halott világot. (A színészi teljesítményekről külön kellene írni, lenne, mit elemezni, de erre egy napilapban soha nincs elég tér, ezért most inkább az előadás üzeneteire koncentrálunk.)
A lassú indítás után tulajdonképpen minden felvonás más és más, mint ahogyan a tegnapi nap is más, mint a mai, és mi is mások vagyunk ma, és megint mások leszünk holnap, noha ugyanabban a miliőben létezünk. Az előadás arra keres választ, mi lesz ezekkel az emberekkel, akik életképtelenségük miatt kizuhannak ebből a közegből. Megjósolható, hogy a fiatalabbak megérik a végső változást, nem térnek haza Párizsból, az orosz emigráció egyik iránya is ez, az álmodozó örök diák viszont (Nagy Alfrédet is régen láttuk ennyire felszabadultan), ha túléli a háborút, valószínűleg ideái miatt lágerbe kerül. De hagyjuk ezt.
A szünet után a közönség a fal mellett áll, a bál, a bizarr, tragikomikus orosz haláltánc a nézőtéren zajlik. Igen, báloznak, miközben már zajlik az árverés, s a lelkük mélyén tudják, hogy hamarosan el kell hagyniuk a birtokot, a házat, régi világukat. A nagyasszony, a lánya, a fiatal inas mehetnek vissza Párizsba, a színen csak Firsz, az öreg inas marad, aki már képtelen megválni ettől a világtól, neki tényleg ez volt az élete, noha már csattognak a fejszék, jelezve, hogy valami más kezdődik. Nemes Levente alakítása egészen egyszerűen megrendítő. De különben az D. Albu Annamáriáé is. Mindketten, cseléd és úrnő is, álomvilágban élnek, becsapják magukat, s mintha időnként tudatában is lennének ennek. Csakhogy az úrnő számára van még egérút, Firsznek már nincsen.
A negyedik felvonás, amikor a közönség elfoglalhatja a nézőtér hátsó felét, a készülődés jegyében zajlik, de nem gyorsul fel az előadás ritmusa, a lassúság marad, itt kapkodás váltja fel, s aztán csattogni kezdenek a fejszék, valami más következik, de már tudjuk, az sem végleges, forog az orosz történelem mókuskereke. Az előadásnak számtalan, az egészből kimerevedő jelenete van, váratlanul felhangzik egy Hodaszevics-vers, amely akár a történet summája is lehetne: „Parafadugócs­ka, véged! / Az erős jód lesz a veszted! / Így emészti el a testet / észrevétlenül a lélek.” A színpad hátterében a vetített képen imbolyognak a meggy- vagy cseresznyefák, s hangzik a baljós fejszecsattogás. Bartha József díszlete funkcionális, s a második részben kiterjeszkedve a nézőtérre, méltó színteret kínál ennek a nyomasztó, kissé fellengzős, kissé parodisztikus orosz haláltáncnak, amelynek igazi vesztesei vannak s egyetlen nyertese.
Úgy írunk egy kezdő rendezőről, egy induló tehetségről, mintha életmű állana mögötte. Sardar Tagirovsky persze még pályája elején áll, minden előtt, s rajta és lehetőségein is múlik, hogy mit vált valóra.

A bemutatót, talán nem véletlenül, november 7-én, a nagy októberi szocialista forradalom 97. évfordulóján tartották.

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint tisztségben marad-e a Dăncilă-kormány év végéig?






eredmények
szavazatok száma 424
szavazógép
2014-11-15: Kiscimbora - :

Amikor esőt csinál (Benedek Elek: Öcsike nadselü gondolatai)

Tavaly nyáron, amikor Öcsikéék a Bala­ton mellett nyaraltak (nem jöhettek le szegények Kisbaconba!), a szomszéd néni meg a szomszéd bácsi mindig nagy patáliát csapott, valahányszor Andris meg Öcsi véletlenül átdobta a labdát az ő kertjükbe és utánament.
2014-11-15: Kultúra - :

Dragomán György (Vendégeink)

A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár vendége a vásárhelyi származású, Magyarországon élő Dragomán György, akit egyik legszeretettebb és legolvasottabb íróként tartanak számon. A sepsiszentgyörgyi fellépés kapcsán – ahol Szabó T. Anna, Péterfy Gergely, Szilágyi Ákos és Mészáros Sándor társaságában mutatkozott be – írásairól, olvasókról beszélgettünk.