Dimény H. Árpádnak ugyan csak tavaly jelent meg első kötete, de „a transzközép hajnalán ott toporgott” a ’90-es évek elején-közepén az erdélyi magyar irodalmat meghatározó mozgalom környékén – bár ez nem jelentett túl sokat számára, mert az igaz, hogy Orbán János Dénes, „az alfahím” attitűdje lenyűgözte, első verseiben is őt próbálta utánozni (akkoriban sok OJD-epigon lézengett az irodalmi prérin, jegyezte meg Dimény H. Árpád), de mentorának inkább Fekete Vincét tartja: a Székelyföld jelenlegi főszerkesztőhelyettese volt az, aki később szárnyai alá vette, aki „kivesézte” verseit, aki megmutatta, mi az, ami nem működik a poétikában.
Első próbálkozásait hosszú hallgatás követte, majd édesapja halálának kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy ismét tollat ragadjon, azaz, ahogy beismerte: leüljön a számítógép elé verset írni. Könyve az elmúlt két év termésének válogatása, Szonda Szabolcs szerint szigorúan, feszesen szerkesztett kötet, melyben a negatív – a halál – és a pozitív – a szerelem – végletet egyensúlyban tartja a levelek ciklus.
Szonda Szabolcs kiemelte, a költő által feldolgozott témákról azt hihetné bárki, már mindent megírtak. Dimény H. Árpád azonban úgy véli, nem hasonlítani akart a nagyokhoz, hiszen minden költő álma, hogy ne kelljen viszonyulnia, tudjon elszakadni – nem a súlyos témáktól, mert ez az élet, hanem hogy az olvasottakat a maga ismereteivel, a maga szótárával írja le. Számára a versírás terápia, tette hozzá, kievezés abból a kritikus élettapasztalatból: nem elfelejteni akarta édesapját, hanem örökkévalóvá tenni azt, ami nincs, verseivel megpróbálni a halált az élet részévé tenni.
Dimény H. Árpád a folytatásról is beszélt, a levélforma fogta meg nagyon, egy­előre munkacím a Levelek a szomszéd szobából ciklus, aztán egy első világháborús napló is megihlette, abból az olvasmányélményből már hét vers is született. „És ami még jön, azt írom ki magamból” – mondta.