Az ünnep nem csupán egy szó és egy szám… – hallhattuk a március 15-ei kézdivásárhelyi főtéri rendezvény diákszónokát. S tudjuk ezt, művészek és művészetkedvelők, akik minden évben találkozunk ezen a tárlatmegnyitón. Az ünnep – legyen nemzeti vagy egyházi – „szent idő”, amely felfüggeszti az emberi időt.
Egyre kevesebb életünkben a mindennapokból való kiszakadás, a megállás és töprengés, a szépre, az újra, az elgondolkodtatóra való rácsodálkozás. Ezzel megy szembe minden évben a márciusi tárlat, mely a kortárs képzőművészet olyan irányát tárja elénk, amely elmélyít, gondolatot ébreszt, ezáltal ünnepet varázsol a hétköznapokba. A tárlat, amely minden elemében a jelenről, az alkotásról és a művészről szól úgy, hogy közben a múlt értékeit őrzi.
A tavalyi Gábor Áron-emlékév volt, és ennek szellemiségében alkottak a művészek. Az idén szinte alig találunk ’48-as témájú alkotást a kiállított munkák között. És talán ez így van jól.
28 képzőművész 40 munkája találkozik itt az idén, különböző egyéniségek, látásmódok, világok, amelyek lazán vagy épp ellentmondásosan kapcsolódnak egymáshoz. Összehasonlítani ezeket az alkotásokat nem szabad, nem érdemes, mindegyiket külön-külön kell szemlélni, külön-külön felfedezni a bennük rejlő értékeket. És a művészettörténész sem hasonlíthat össze, esetleg csoportosít, témákat összerakva elemez. Miként én is.
Itt vannak mindjárt Sárosi Csaba munkái, amelyek nem akarnak durván betörni a néző világába, viszont a varázslatos könnyedség mögött megjelenő mély tartalom nehezen érthető meg anélkül, hogy az ember hagyná magát átengedni a látvány általi önmagára tekintésnek. Vetró-Bodoni Zsuzsa idei hangulatfestő, lélegzetelállító Próba című munkája a bizonytalanság biztonságát, a játék fegyelmét, a lehetetlenség lehetőségét tárja elénk. Nem egyszerű önarckép Ütő Gusztáv alkotása sem, nevezzük inkább akcióművészeti önarcképnek, amellyel a művész önmagáról vall, kitárulkozik, serkent, üzen nekünk. Üzenete direkt és hatásos.
Három nonfiguratív szobrászati alkotást is láthatunk a kiállításon. Itt van mindjárt Vargha Mihály régebbi, Üregek című kisplasztikai sorozatának egyike, amely antropológiai jegyeket hordozó absztrakt, az öncéllá váló kiüresedés fogalmát magán hordozó alkotás. Vinczeffy László merészen kísérletezik a fa anyagával. Szelet című alkotásánál szintén nincs szó könnyen felismerhető, figurális ábrázolásról vagy építkező vonalvezetésről. Kovács Géza eldobott, néha megrozsdásodott fémszerkezeteinek összetéveszthetetlen, sajátos újragondolása is jelen van.
Vallásos, bibliai témák közül Rosinecz László a kézdivásárhelyi közönség számára már jól ismert Jób történetéből ragad ki egy szeletet. A keresztény alkotó, Hervai Katalin keresztre feszített Krisztusa Dsida Nagypénteki imáját juttatja eszünkbe, míg néhány lépéssel tovább Köllő Margit monokróm digitális nyomata imára kulcsolja kezünket.
Fiatal képzőművészeink közül Tomos Tünde és Sárosi Mátyás Zsolt alkotása a nézőre erős expresszív hatást gyakorol, és míg Sárosi Mátyás mozgalmas, kétpólusú világot láttat, addig Tünde sziluett-szerű figurái egy kifeszített pillanatot örökítenek meg. Szabó H. Tünde a tavalyi színvilágot és mozgalmasságot hozza játékos és nagyon kontrasztos munkájával.
Vannak munkák, melyek egyedi színvilágukkal, egyéni, nonfiguratív látásmódjukkal hatnak ránk. Ilyen Jakabos-Olsefszky Imola Metamorfózis, Balázs István Estefelé, Vajna László Varjúdal vagy épp Miklóssy Mária Szentgyörgyi dombok című alkotása. Ez utóbbi tavaszias, felemelő, gazdag színskálát egybefogó kompozíció.
Aztán vannak alkotások, melyek a falon összetalálkozva egymásnak feszülnek, feleselnek, többletjelentőséget kapnak egymás mellett, megsokszorozzák önmagukat. Bartha Árpád technikailag jól megoldott, könnyed, légüres terei hadakoznak Albert Levente zord és merev világával. Szintén így feszül egymásra Marosi Jenő Lovasok és B. Hajdu Enikő A csend című alkotása, amelyek intenzív és pasztell színvilágukkal, mozgalmas és állandó, változó és permanens világukkal „viaskodnak”.
A negyvennyolcas témák egyik szakértője, Vetró András szobrászművész az idén nem állít ki ilyen témakörben, a teremben lévő alkotásai viszont jól tükrözik a művész munkásságának téma-, anyag- és technikagazdagságát. Koszta Ervin és Csutak Levente viszont a 1848–49-es eseményeket tárja elénk. Amíg Koszta Ervin „arctalan arcokkal”, nyers színekkel, addig Csutak Levente jól felismerhető arcokkal, történelmi szereplőkkel idézi fel a múltat. Vetró B. Sebestyén András szintén múltunk egy szeletére világít rá.
A Deák házaspár a tőle megszokott technikával, kifejezésmóddal közöl. Ria háromdimenziós textilje ősi üzenetet hordoz, Barna színes drótnyomata az örökös reményt és reménytelenséget, sóvárgást, vágyakozást és kilátástalanságot sűríti egy kompozícióba.
A Kosztándi házaspár – akik kiemelkedő képzőművészeti tevékenységükért január végén átvehették a Háromszék Kultúrájáért díjat – szintén jelen vannak 2–3 alkotással az idei tárlaton. Kosztándi Katalin akvarellalapokon nyugvó kollázzsal, Kosztándi Jenő pedig két, időben és témában teljesen más alkotással, amelyek akarva-akaratlan a közelmúltba repítenek vissza.
Mindent összevetve, az idei tárlatra beérkezett alkotások jelzik, hogy a Kovászna és Brassó megyei műtermekben olyan munka folyik, amely méltó a néző, az érdeklődő figyelmére. Éppen ezért, tisztelt művészek és tárlatlátogatók, azzal búcsúznék, hogy ne feledjük: ha március, akkor ünnepi tárlat!
Dobolyi Annamária